A fogyatékosság és a gyógypedagógia történeti aspektusai 7. A siketnémák és a vakok nevelésének első intézményei Magyarországon

Előzmények a 19. század előtti magyar forrásokban csak elvétve találunk utalást az értelmi fogyatékos vagy elmebeteg személyekre. A kevés kivétel közé tartozik azonban egy fontos forrás, a Werbőczy István által 1514-ben közzétett szokásjogi gyűjtemény, a Tripartitum. A Hármaskönyv 55. fejezetében esik szó „az örjült és tébolyodott fiakról”. Werbőczy az ő jogi státuszukról ír, amikor kifejti, hogy életük végéig gyámság alatt kell maradniuk: „Azt sem kell mellőzni, hogy az örjült, esztelen és megtébolyodott fiak, mivel úgy tekintetnek, mint kik soha sem jutottak el az értelmesség’ és tökéletes kor’ éveire, azért soha fel nem szabadúlhatnak az atyai hatalom alól.”

Szüleik az ő javaik felől dönthetnek, „jószágaikat el is idegeníthetik”, de „tisztességes élelmükről és öltözetükről is tartoznak gondoskodni”. Az atya halála után az „örjültek” gondját a rokonoknak kell „atyaként” tovább viselniük (Werbőczy, 1844, 124–125). Jól látható, hogy ebben a késő középkori forrásban az elmebeteg („örjült”, „tébolyodott”) és a születésüktől fogva értelmi fogyatékos („esztelen”) gyermekek jogi tekintetben egy és ugyanazon megítélés alá esnek: életük végéig gyermekek, a szülők vagy később a gyámok fennhatósága alatt élő kiskorúak maradnak. A róluk való gondoskodás a család és a rokonság feladata volt.

Jólészi Cházár András szerepe az első magyar siketnémákat gondozó intézet születésében 1802. Jólészi Cházár András kezdeményezésére megnyílik a „Váczi Királyi Siketnéma-intézet”. Jólészi Cházár András intézete az első magyar fogyatékos személyeket (siketeket) befogadó, gyógyító-nevelő intézet. Cházár jogi tanulmányok után Gömör vármegye főjegyzője lett. Felvilágosult gondolkodású ember volt, akit erőteljesen foglalkoztatta az elesettek, a rossz körülmények között élő emberek helyzete, a jobbágyok sorsa.

1794-ben azzal vádolták, hogy részt vett a Martinovics-féle összeesküvésben. Nem tudták bizonyítani a vádat. Cházár András olyan nemes, aki küzd a magyar függetlenségért és a társadalmi igazságtalanságok megszüntetéséért.

A pozsonyi országgyűlésen 1790-ben előterjesztett „Esedező levél”-ben már foglalkozik a fogyatékos emberek társadalmi felkarolásának fontosságával. „Oszlopot emelne a társaság az emberi méltóságnak, ha az ily tehetetlen szüléktől született s szerencsétlen magzatokat a maga gondviselése alá venné és azokat az árvaházakban, ha orvosolhatatlanok lennének holtig tartaná. Igy az ilyen szerencsétlenek a rajtok és olykor általuk másokon történhető szerencsétlenségektől mentek lennének. A szegény szülék a gondviselés terhétől üresek lévén, szokott foglalatosságaikat szakadatlanul folytathatnák. Ide számlálandhatók a talált, árva és gyámoltalan szülék gyermekei: a vakok, csonkák, bénák, s. a. t.” (Közli: Borbély Sándor: Emlék-könyv a siketnémák váci országos királyi intézete 100 éves fennállásának ünnepe alkalmára. Budapest, 1902. 59. o.)

A francia és osztrák siketoktatás hatása, példák, előzmények Harmadik felesége halála után Cházár András 1799-ben Bécsbe utazott, ahol már tíz éve működött a siketnémák intézete. A filantróp érzületű magyar nemes itt konkrét példát látott a fogyatékos emberek felkarolására, segítésére. Elhatározta egy magyar siketnéma intézet létesítését, amelyhez pénzadományokat gyűjtött, és saját rozsnyói házát is felajánlotta erre a célra.

A Siketnémák Nevelőintézete Bécsben, 1904

Charles-Michel de l'Épée A bécsi intézetet II. József alapította 1779-ben miután egy párizsi útja során megismerte a siketek számára ott magániskolát működtető Charles-Michel de l'Épée (1712-1789) abbé munkáját. De l’Épée felfogása szerint „A siketnémák természetes nyelve a jelek nyelve”. Meg volt győződve arról, hogy tanulóinak nem hang-, hanem jel-kommunikációs rendszerre van szükségük. Charles-Michel de l'Épée

De l'Épée tanítványaival Nem riadt vissza attól, hogy az általa javasolt nyelv elkülönítheti a siket embereket a többségi társadalomtól. Új nyelvet próbált alkotni a tanulók által használt jelekből. Ahhoz a jelcsoporthoz, amelyet a tanulók spontán módon használtak, de l’Épée sok saját maga által kialakított jelet is hozzátett. De l'Épée tanítványaival

De l’ Épée szigorú intellektuális megközelítést képviselt az oktatásban, ha már egyszer felébresztette a gyermekek értelmét az érzékszerveik stimulálásával, akkor arra összpontosította figyelmét, hogy megtanítsa a siket gyerekeket szisztematikusan gondolkodni. Ragaszkodott ahhoz, hogy a nevelés központi kérdése az legyen, hogy a siket egyéneket logikus gondolkodásra késztesse.

De l’Épée eredményeinek megismerése után II De l’Épée eredményeinek megismerése után II. József elrendelte, hogy a cseh származású Joseph May (1754-1820) (a német nyelv tanítója a párizsi katonai akadémián) sajátítsa el de l’Épée jelelő (manualista) módszerét, és legyen a siketek tanára az első bécsi intézetben. Később, 1792 és 1819 között ő lett a bécsi intézet (Taubstummeninstitut) igazgatója. Az általa alkalmazott módszer ötvözi a jelelő gesztusokat és a hangzó beszédre oktatást. (Bécsi módszer, „Wiener Methode”.)

A váci intézet létesítésének körülményei Cházár András intézetalapítási tervét a Joseph May is támogatja, aki beadványt ír, tervezetet készít, és a császári udvar figyelmébe ajánlja Cházár kezdeményezéseit. Ennek nyomán a Helytartótanácshoz a császári udvarból egy helyzetjelentést kérő és intézet-alapításra felszólító utasítás érkezik. Chászár levélben válaszol a Helytartótanácsnak, kinyilvánítva, hogy míg él „az intézet épületeiről és az élelmi szereknek mentől olcsóbban való beszerzéséről” gondoskodni fog. Az intézet alapításáról szóló engedély 1800 októberében érkezik meg a Helytartótanácstól.

A váci siketnéma intézet régi épülete

Az intézet felállítását elrendelő okmány Cházár tervezete alapján készült, azzal a különbséggel, hogy Rozsnyó helyett a könnyebben megközelíthető Vácot jelöli ki az intézet székhelyéül. Cházár András ezen felbuzdulva írja meg „Kérlelő levelé-”t, amelyben közadakozásra szólítja fel az ország lakosait. „Csak annyit kell adni, a’ mennyit most lehet, a’ többit lehet akkor, a’ mikor lehet…” Hétezer példányban, három nyelven küldi szét levelét. Cházár adakozásra buzdító kezdeményezése jó eredményt hoz.

1801-ben az intézet ügyének segítésére Joseph May Budára érkezett, és két magyar származású siketnéma tanítványával bemutatót tartott. (Az adott oktatási módszer eredményességét bizonyító nyilvános bemutatók gyakoriak voltak a siketnémák nevelésének történetében.) Joseph May tervezete alapján a Helytartótanács pályázatot írt ki a váci intézetbe siketnémákat oktató igazoltan „feddhetetlen előéletű” tanítók számára. A tanítóknak magyar és német nyelven kellett oktatniuk, bizonyítvánnyal igazoltan, rendelkezniük kellett logikai, pszichológiai és nyelvtani ismeretekkel. A leendő tanítóknak a siketnémák oktatásához szükséges speciális ismereteket ösztöndíjjal támogatva, fél év alatt kellett Bécsben elsajátítaniuk.

Egy bizottság elkészítette a váci intézet alapokmányát (ez a mai szervezeti és működési szabályzat műfajának felel meg). Az irat a bécsi intézetet tekinti mintának, a szervezés, működtetés kérdéseit bőven taglalja, de az oktatói, nevelői munka tartalmáról alig szól. (Pl. leírja, hogy a növendékek felsőruházatához 6 db. ércgombot szabad vásárolni, darabját 6 krajcárért.) A tanulói létszám maximum 60 fő, a felvételi korhatár 7-14 év. A tanulók 20 éves korukig maradhattak az intézetben.

Fontos pontja az alapdokumentumnak az, amelyben leírja, hogyan kell az intézetből kilépő fiatalok további sorsáról gondoskodni. A jövendő megélhetést segítő közül a szabó és a cipész mesterséget már az intézetben elkezdik oktatni nekik. A „Legfelső utasítás” sokáig életben marad. A megengedett 60-as létszámot csak jóval később, 1856 után lépi át az intézet. Az ide beiskolázott siketnéma tanulók száma rendkívül alacsony. A siketnémák becsült országos számát tekintve ez a szám elenyésző. Az intézet a 19. század első felében az intézet igen mostoha körülmények között működött. Több tanító felmondott a rossz javadalmazás miatt. A bentlakó tanulók hálószobáit alig tudták fűteni, az épület beázott. Az intézet csak nagyon szűkös anyagi forrásokkal rendelkezett az adományok révén.

A váci intézetnek kezdetben nem volt tanterve, nem volt mai értelemben vett osztály- és tanóra rendszer. A kezdetben felvett 24 tanulót három csoportba osztották: kezdő magyar, kezdő német és haladó német. A nyelvtanításon kívüli egyéb általános ismereteket a század közepéig a nyelvtanítás során igyekeztek megtanítani. Fontos szerepet játszott viszont a munkaoktatás. Kezdetben szabó- és csizmadiaműhely működött, később megnyitottak egy drágakő csiszoló műhelyt is.

A váci intézet első igazgatója A váci siketnéma intézet első igazgatója Simon Antal (1772-1808) piarista tanár lett. Az intézet állását 1801-ben pályázta meg, gyógyító pedagógiai tanulmányait Bécsben folytatta, May intézetében. Fontos módszertani újításokat dolgozott ki az olvasástanítás könnyítésére („írva-olvastató módszer”). Ígéretes pályájának korai halála vetett véget.

Cházár András megítélése Cházár András az 1800-as évek elején szinte teljesen elszakadt az intézettől, ami neki köszönheti létét. Hiába ajánlotta fel szolgálatait a vezetésnek, nem tartottak igényt rá. Az intézet történetének első feldolgozásában meg sem említik a nevét. Cházár András elégtételt csak halála után 86 évvel, az intézet fennállásának 100 évfordulóján kapott, amikor az ünneplő tanárok összegyűjtötték munkáit, és szobrot állítottak emlékének.

A látási fogyatékos személyek oktatásának kezdetei Magyarországon Beitl Rafael (1797-?1855) három vak tanítványával az 1825/27-es országgyűlésre Pozsonyba utazott, hogy ott bemutatót tartson, és támogatókat szerezzen egy magyarországi intézet felállításához. A feltehetően cseh származású Beitl Rafael Bécsben tanult Johann Wilhelm Klein intézetében. Johann Wilhelm Klein (1765-1848)

Beitl tehát 1826-ban mint „a vak gyermekek tanításában tudományosan képzett egyén” hívta gyakorlati bemutatóval tartott előadásra Pozsonyban az országgyűlésre összesereglett tehetős urakat. A bemutató meggyőzte a nézőket, és összeadtak egy leendő intézet alaptőkéje számára 1100 forintot. Az intézet alapítását segítette, hogy az ötlete maga József nádor is támogatta anyagilag és erkölcsileg. A nádor rendelete alapján a Pozsonyban alapított vakok intézetét Pestre helyezték át.

Pest város elöljáróiból, nemeseiből, illetve polgáraiból egy bizottság alakult, melynek feladata a vakok intézetének „gyámolítása”, működtetése és felügyelete volt. 1826 őszén a felügyelő bizottság az Üllői út elején álló Donner-házat bérelte ki és rendezte be adományokból összeszedett bútorokkal. Beitl Rafael itt kezdte el a munkát 3-4 tanulóval.

1836-ban az intézet saját otthonba költözött: az e célra rendezett sorsjáték bevételéből megvették a Király utca 837-es számú házat. Ez a földszintes épület a mai Zeneakadémia helyén állt. Az intézetnek ekkor már 20 diákja volt. Az intézet ekkor már a közfigyelem középpontjában volt: tehetős arisztokraták nemesek és polgárok jóvoltából alapítványt hoztak létre a tanulok költségeinek fedezésére.

A tartalmi munka tekintetében megjegyzendő, hogy a kis tanulói létszám miatt az oktató létszám is igen alacsony volt az intézet első évtizedeiben. 1833-ig az igazgató Beitl Rafaelen kívül mindössze egy vak tanár oktatott az intézetben. A személyzet többi tagja az igazgató családjából tevődött össze. 1833-ban Dolezalek Antal vette át a vakok intézetének vezetését. Igazgatása alatt külön hangsúlyt fektetett a tanulók zeneoktatására.

A vakok intézetének romjai az 1838-as pesti árvíz után. A vakok intézetének újabb épülete a Király és a Gyár utca sarkán