a hegyoldalakat borító erdőket, és csodáltam a természet szépségét, Jártam a hegyeket, a hegyoldalakat borító erdőket, és csodáltam a természet szépségét, a fenséges tájakat…

….mindenekelőtt pedig imádkoztam

Valahányszor a hegyeket járom, és megcsodálom a hegyvidéki tájakat, mindannyiszor hálát adok Istennek a teremtett világ fenséges szépségéért.

Hálát adok Neki az Ő szépségéért – hiszen ezt a szépséget tükrözi az egész teremtett világ, mely épp ezáltal képes megérinteni és az Ő dicséretére indítani az érzékeny és fogékony lelkeket

Emlékszem, egyszer levelet kaptam egy tudóstól, mely mélyen meghatott. Szerzője ezt írja: a tudomány útján tulajdonképpen azt kell mondjam, nem találom Istent. Vannak azonban olyan percek, leggyakrabban, ha a természet nagyságával, pl. a hegyek szépségével szembesülök, amikor különös dolog történik velem: én, aki a tudás útján nem találom Istent, ezekben a percekben valami határozott bizonyossággal érzem, hogy Ő van.

És ez imára indít…

Az embernek szüksége van erre a szépségre, a hegyek szépségére, melyek Istent dicsőítik, és az embert is arra hívják, hogy hirdesse az Ő dicsőségét!

Hálát adok Istennek minden percért, melyet pihenéssel tölthettem a hegyek csendjében, ahol a fenséges tájak látványa a Teremtő bölcsességének és jóságának szemlélésére indítja az embert.

A vizet, a levegőt, a földet, az erdőket, az állatokat és a növényeket Isten teremtette, és az ember részéről tisztelet illeti meg őket.

A hegyekben nemcsak az elénk táruló nagyszerű látványokban gyönyörködhetünk. A hegyek az élet iskoláját jelentik számunkra, ahol megtanuljuk elviselni a nehézségeket a cél felé vezető úton…

Kölcsönösen segítjük egymást a nehéz percekben, együtt élvezzük a csendet, a hegyek nagyságával és fenségével szembesülve pedig felismerjük saját kicsinységünket.

A hegyekben lehetőségünk nyílik arra, hogy megtapasztaljuk a felfelé vezető út nehézségeit. A meredek emelkedők meghódítása formálja az emberi jellemet…

…míg a természettel való kapcsolat derűssé teszi a lelket.

Szükség van erre a szépségre, hogy lelkesítse, magával ragadja az embert, és felemelje – hogy emelt fővel járjuk életünk útját…

A természet szépsége mintegy áthatja az emberi szívet.

Az az ember, aki a teremtmények alapvető jóságában hisz, képes rá, hogy megfejtse a teremtés titkait

Ő, aki teremtett, látott – látta, „hogy ez jó” Látta, megtalálta mindenben önnön Létének, Saját teljességének valami nyomát – Látott: Omnia nuda et aperta sunt ante oculis Eius – Mezítelen és áttetsző – Igaz, jó és szép – Mennyire más az Ő látása, mint a miénk! (II. János Pál pápa)