A magyar nép megtelepedése Európában Dr.Prof.Komsa Tamás - bemutató

A „magyar” név A magyar név legkorábbi előfordulásai a 9. századi arab krónikákban találhatóak („madzsar”). A finnugristák elmélete szerint a magyar szó embert jelentett, és ennek egy másik alakja található a nyelvrokon manysi nép (vogulok) nevében is. A magyar szó végződése pedig szerintük a férfi jelentésű er szó lehetett, tehát a magyar nép neve a magy-er szóösszetételből alakult ki. Középkori krónikáink szerint a hét honfoglaló törzs (a „hetumoger”) közül a vezető törzs, amelyhez Árpád fejedelem is tartozott, a Megyer törzs volt. Ez a törzsnév valószínűleg szintén a magyar népnév egyik alakja volt.

Az ugor, onogur, Hungarus nevek A legtöbb nép az ugor vagy onogur nevek valamelyikéből származó névvel jelöli a magyarokat. Mindkét név eredete az ogur népnév lehet, amely valószínűleg a Hun Birodalom felbomlása után uralkodó kelet-európai törzsszövetség tagjait jelentette, amelyről azonban semmi közelebbit nem tudunk. Talán az ogur szövetség tíz törzse alakíthatta meg a 6. században az onogur törzsszövetséget, az on ugyanis a török nyelveken a „tíz” számot jelenti. Az on-ogur („tíz ogur” vagy „tíz törzs”) törzsszövetséget valószínűleg a bolgár-törökök és a magyarok közösen hozták létre, ugyanis mindkét népet így nevezték a források. Később azután a név unugor alakjából kialakuló Ungarus, Ungar, Venger formái már csak a magyarokat jelentették. A középkorban a latin Ungarus, Ungaria a Hungarus, Hungaria alakká változott, mivel a magyaroknak a hunokkal vallott rokonsága miatt a Hun és az Ungarus neveket így egyesítették egymással. Ezt a latin formát vették át azután az angol, francia és más nyelvek is (Hungarian, Hongrois stb.)

Ókori előzmények A jelenleg széles körben elfogadott elmélet, a finnugor őshaza elmélete szerint őseink az Ural hegység környékén, annak is főleg a keleti oldalán élhettek, egy finnugor ősnép részeként. Ez a korai finnugor közösség az elmélet szerint halászatból és vadászatból tartotta fenn magát, tehát nomád életmód szerint éltek, amit az tett lehetővé, hogy élőhelyük zsákmányban gazdag volt. A finnugor népből folyamatosan vándoroltak el különböző törzsek keleti és nyugati irányba. Ez az elvándorlás valamikor az i. e. 3. évezred környékén kezdődhetett. Nagyjából az i. e. 2. évezredben a megmaradt törzsek kapcsolatba kerülhettek más, déli népekkel, akiktől megtanulták az állattartás és a földművelés alapjait. Ebből a korból sok mai szavunk származik (szarvasmarha, ló, búza, árpa). Ekkor tanulhatták meg a fémművességet is, ami bronz tárgyak készítését tette lehetővé. Nyáron sátrakban, télen földbe vájt kunyhókban élhettek. Hitvilágukra az általuk készített sziklarajzokból következtethetünk, melyeken ember- és állatalakokat, égitesteket ábrázoltak mágikus jelek kíséretében.

A magyarság nyelvészek által feltételezett vándorlása a legközelebbi nyelvrokonoktól való elválásuktól a honfoglalásig

A magyar nép vándorlása Az i. e. 5. században egy ismeretlen eredetű népvándorlás miatt a törzsek nyugatra költöztek. Útjuk végállomása a Volga és Káma folyók, illetve az Ural hegység közötti terület volt (a mai Baskíria, Oroszországban, Európa legkeletebbi határán). Az ősmagyarság a feltételezések szerint mintegy ezer éven át lakta ezt a területet. Bár nagyobb részük az 5. század körül innen továbbköltözött, egy kisebb részük azonban maradt. A hátramaradottak tovább őrizték nyelvüket, ezért találhatott rájuk Julianus nyolcszáz évvel később. Itt találta meg Julianus barát 1236-ban a hátramaradt magyarokat. Ő nevezte el ezt a területet Magna Hungariának. Az 1980-as években zajlott régészeti ásatások során ezen a területen rengeteg ősi magyar sírt találtak, ami alátámasztja, hogy őseink itt hosszabb ideig éltek.Az ősmagyarság sztyeppei lovasnomád nép volt. Legkorábbi ismert hazájuknak a Volga vidékét tekinthetjük (Magna Hungaria). A 7-9. század között a Don folyó melletti Etelközben éltek. A besenyő támadások következtében az ősmagyarok nagyobb része nyugatra vándorolt.[1] 895-ben, a honfoglalás során az egész Kárpát-medencét birtokukba vették. A 10. század első felében kalandozó hadjárataikkal rémületben tartották Nyugat- és Dél- Európát („A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”), aminek az augsburgi csata (955) vetett véget. Ezután a magyarok egyre jobban rákényszerültek a letelepedett életmódra, a földművelésre.

A magyar nép megtelepedése Európában 3.Levédia, 4.Etelköz, 5.Kárpát-medenceLevédiaEtelközKárpát-medence

Levédia A legújabb kutatások szerint a magyarok a 670-es években, a Kuvrat-féle onogur-bolgár birodalom felbomlása után költöztek Etelközbe, miután a kazárok valószínűleg magyar segítséggel megdöntötték Kuvrat egymással vetélkedő fiainak hatalmát. A magyar őstörténet későbbi hagyománya szerint első fejedelmünk Levedi volt, akinek a szállásterülete volt Levédia Etelközön belül, de a magyarok rögtön egész Etelközt birtokba vették. Térkép

Etelköz A 7–9. század között a Don és Szeret folyók között (a mai Ukrajna déli része, valamint Moldva területe), az úgynevezett Etelközben („Folyóköz”) lett a magyar törzsszövetség új szállásterülete.[1] A magyar törzsek először a Kazár Birodalom szövetségesei voltak, majd független birodalmat hoztak létre, ahol államalkotó népként uralkodtak más népcsoportok felett. A Kazár Birodalom, amelynek e korszak kezdetén a magyarok is az érdekszférájához tartoztak, a 8. században alakult ki. A kazár uralkodó, a kagán és a magyar törzsek között hosszútávú kapcsolat alakult ki, amely néha baráti volt, néha ellenséges. Volt példa rá, hogy a kazárok téglaerődítményt emeltek a magyar törzsek elleni védekezés céljából. A kazárok sok szempontból mintát jelentettek a magyarság számára. A legnagyobb jelentőséggel hatalmi berendezkedésüknek, a kettős fejedelemségnek az átvétele bírt. A magyarokat a kazárok egyébként türköknek nevezték. Ez az elnevezés szerepel Bíborbanszületett Konstantin, bizánci császár elbeszéléseiben is. A birodalom kormányzásáról című művében ő nevezte Etelköznek a magyarok lakhelyét. Etelköz pontos földrajzi meghatározása nem egyértelmű, törzsterülete valahol a Dnyeper– Dnyeszter–Prut folyók környékén lehetett.

A magyarsághoz más népek is csatlakoztak, akik később teljesen magyarrá lettek. Ilyenek voltak az eszkilek, akik talán a székelyek ősei lehettek, de a berszilek és a kabarok is ekkor érkeztek. A kabarok érkezése azért is volt fontos, mert ők a Kazár Birodalom ellen lázadtak fel, majd csatát vesztettek, és végül a magyaroknál kerestek menedéket. Ez azt mutatja, hogy a magyarság legalább olyan erős lehetett ekkoriban katonailag, mint a kazárok. Fő fegyverük az íj volt. A törzsek életének gazdasági alapját az állatállomány jelentette, ugyanakkor ki voltak szolgáltatva a sztyeppéknek, ezért a földművelés jelentősége egyre nagyobb lett. Felszerelésük és szállásaik is a gyors költözködés követelményeihez alkalmazkodott. Ekkor terjedhettek el a cserépfazekak és edények is. A földművelés fokozatos erősödésére utal az is, hogy számos földműveléssel kapcsolatos szavunk van, melyeket ebben a korban vettek át őseink a környező népektől (búza, árpa, tarló, eke, sarló, gyümölcs, alma, bor, seprő, komló, kender, borsó, ökör, bika, tinó, ól, karám). „Különösen disznó és tyúk szavunk bizonyság erre, hiszen a nomádok állandó mozgását sertés és baromfi nem tudná elviselni. Térkép

A honfoglalás kora A zsákmányszerzés érdekében a rokon törzsek hajlandóak voltak más népekkel szövetségre lépni, és részt venni azok egymás ellen folytatott csatájában is. A 850-es évektől kezdve kezdtek el a két tömény (egy tömény tízezer harcos) harcosai nyugatra járni portyázni, a nyugati népek is ekkor ismerték meg a magyarokat. Jó harcosok lévén több európai uralkodó is gyakran meghívta a magyarokat csapataik erősítésére, és hírük egész Európát bejárta. (Így például a német krónikák is beszámolnak róluk.) Fegyelmezett hadszervezetük, újszerű harcmodoruk, mellyel csapdába csalták az ellenséget, lovaglásban és íjkezelésben megmutatkozó tehetségük félelmetes ellenféllé tette őket. Az európai háborúk során gyakran jártak a Kárpát-medencében, Attila volt országában, és ismerték a terület előnyeit. Az éghajlattörténeti kutatások szerint az 4. század és a 13. század a kelet-európai sztyeppén az időjárás nedvesebb volt, de ezt a 9. században és 10. században egy szárazabb időszak váltotta fel. Ez indította el a népvándorlás újabb hullámát, aminek részei voltak a magyar kalandozások, a besenyő támadások, de nem okai, ahogy korábban gondolták. A Kárpát-medence ebben az időszakban is nedvesebb volt, mint a kelet-európai sztyeppe, ezért választották a magyarok az idevándorlást, ahol tovább folytathatták megszokott életmódjukat.

Az ekkor már nem nomád, hanem félnomád életmódjukra a Birodalomban tértek át – mielőtt még Etelközbe vándoroltak volna a legújabb kutatások szerint a 670-es években –, aminek része volt például a belterjes marhatartás. A hét törzset tömörítő magyar törzsszövetség fejedelmeinek Álmost, majd őt követően Árpádot, a Megyer (Magyar) törzs vezetőit választották, a társfejedelem Kazár Kurszán volt ekkor. A magyar törzsekhez csatlakozott a kabarok három törzse is. A kabarokkal együtt tehát legalább tíz törzsből álltak.

A honfoglaló vezérek (A Feszty-körkép részlete)

A honfoglalás A magyarok 895–900 között foglalták el mai hazájukat. Egyes szakvélemények szerint a honfoglalást egy különösen pusztító besenyő támadás után döntötték el végleg. A magyar seregek egy katonai szövetség keretében hatoltak be a Kárpát-medencébe; 894- ben Bölcs Leó bizánci császár szövetségeseként a bolgárok ellen szálltak harcba. Az előhadak szövetséget kötöttek Szvatopluk morva fejedelemmel a frankok ellen, akiket a mai Dunántúl területén le is győztek, majd a Felső-Tisza vidékére vonultak, hogy megvárják az Árpád vezette fősereget. Ekkor, kihasználva a főhadak távollétét, az Etelközben hátramaradt utóvédet és a népet a besenyők megtámadták, feldúlva szálláshelyeiket. Ez a pusztítás arra kényszerítette a törzseket, hogy Etelközt elhagyja és egyetlen nagy hullámban a biztonságosabbnak ítélt Kárpát-medencébe vonuljon. Más vélemények szerint a honfoglalás csak egy hosszabb ideig tartó és jól megtervezett áttelepülés lehetett. (Az ökrös szekerek és a nyájak sebességét alapul véve ez napjainkban is komoly logisztikai próbatétel lenne.) 895-ben tehát az etelközi magyarság jó része (a becslések szerint ezer ember) a Kárpát-medencébe költözött. A magyarság másik része a déli irányba vándorlást választotta, a Kuma folyótól délre, a nyári legelők kaukázusi vidékét.[3] (Lásd: Kummagyaria)

A Körkép egy részlete-

A Kárpát-medencei magyar fejedelemség A helyi fejedelmekkel szövetségre léptek vagy harcban legyőzték őket, és elég gyorsan birtokba vették az egész területet. A következő néhány nemzedék alatt a honfoglalók és az őslakók összeolvadtak. Az előbbiekből lettek (a későbbi feudális államrend kialakulásával) a szabadok, a későbbi nemesség, az utóbbiakból pedig jellemzően a szolgák, a későbbi jobbágyság. A honfoglalást követően a magyarok törzsszövetségben éltek, kettős irányítás alatt, főfejedelmük a kende vagy kündü, mellette a kormányzás legfőbb gondja, a hadak irányítása a másik fejedelemre, a gyulára hárult. A törzsek emlékét falvaink, településeink nevei is megőrizték. A honfoglalás kori népesség társadalmilag tagolt volt, a következő csoportok alkották: előkelők, középréteg, köznép, szolgák. A szolgák közé tartozhattak a honfoglalás során meghódított területek lakosai és a portyázások hadifoglyai. A törzsek a honfoglalás első szakaszában a Duna–Garam vonaláig nyomultak előre, ezt követte a Dunántúl birtokbavétele. Elsősorban a sík területeket keresték, választásaikat védelmi szempontok határozták meg. A következő évtizedekben a magyarság életmódja kezdett megváltozni. A letelepedés kényszerének feszültségét zsákmányszerző hadjáratokon, az úgynevezett kalandozásokon keresztül próbálták levezetni.

A kalandozó hadjáratok A magyarok keleti irányban a védekezésre figyeltek, ugyanakkor nyugati irányban ők maguk indítottak támadásokat. A magyar külpolitikát ezek a hadjáratok határozták meg. A kalandozó hadjáratok motivációja és célja ma is vita tárgyát képezi, a jelenleg legelfogadottabb elmélet szerint a zsákmányszerzés volt a fő cél. Olyan árukat kerestek, melyeket ők maguk nem tudtak előállítani. A keleti frank király IV. (Gyermek) Lajos az első évtized kalandozásait megelégelve Kurszán társfejedelmet egy a Fischa mentén rendezett találkozó alkalmával kíséretével együtt megölette (904 nyarán), majd megelőző csapásként egy kb fős sereggel Pozsonyig nyomult. A pozsonyi csatában Árpád fejedelem és fiai megsemmisítő győzelmet arattak a német hadak felett. Évtizedekre szabaddá vált az út nyugatra a portyázók előtt. Több mint nyolcvan ilyen hadjáratot vezettek Nyugat-Európa és Dél-Európa valamennyi országába. Itáliába, a német és francia fejedelemségekbe, de még a messzi Spanyolországba is eljutottak. A hadjáratok sikerének több oka is volt: az európai országokat gyengítő feudális anarchia és belső háborúskodások, valamint a meglepetésszerű támadások, a Nyugat-Európában szokatlan nomád lovas harcmodor. Az akkori európai seregek fő erejét a nehézlovasság adta, akikkel szemben a magyar könnyűlovasok mozgékonyak voltak, így sikeresen harcolhattak ellenük.

Az erőviszonyok azonban a magyarok ellen dolgoztak, csak idő kérdése volt, mikor egyesülnek a nyugati országok ellenük. Az első vereséget Merseburgnál mérték rájuk, ami megtörte a legyőzhetetlenségükbe vetett hitet. A nyugati kalandozások lezárását végül 955-ben, az augsburgi csatában elszenvedett vereség okozta. A három napos harcban a magyarok három vezérét (Bulcsú, Lél, Súr) foglyul ejtették, majd felakasztották. A vereség nagy változást idézett elő, leváltották Fajsz vezért, helyébe Taksonyt emelték. Ő megváltoztatta a korábbi taktikát, nyugati irányban a védekezést választotta és keleti irányba vezetett támadásokat. Az utolsó Bizánc elleni hadjáratra 970-ben került sor, az oroszokkal, a bolgárokkal és a besenyőkkel szövetségben. A szövetséges erők súlyos vereséget szenvedtek. A súlyos augsburgi, majd bizánci vereség a korábbi stratégia átgondolására kényszerítette a magyar vezetőket. Taksony fia, Géza fejedelem ekkor ismerte fel, hogy véget kell vetni a kalandozásoknak, mert a magyarságot megsemmisítik a nála erősebb hatalmak. A fejedelemség a bizánci és a német császárság ütközőpontjába került, ugyanakkor belső problémák is voltak, emiatt sürgetővé vált az államszervezet felállítása.

A magyarság genetikai és kulturális kapcsolatai más népekkel A magyarok ősei a finnugor-elmélet szerint hosszú ideig Kelet- Európában éltek. A magyarság korábbi területein ma élő népeket rokonainknak tartják, és gyakran kulturális hasonlóságokat is találhatunk velük. Ilyen népek például a baskírok, a csuvasok, a Fekete-tenger vidéki ukránok, a Volga-menti oroszok, az oszétek vagy a krími tatárok. Nyelvi szálak kapcsolnak a hantikhoz, manysikhoz, a Volga vidéki udmurtokhoz, komikhoz, marikhoz, mordvinokhoz és a baltikumi finnugor népekhez, történelmi rokonság fűz a bolgárokhoz. Az elmúlt években érdekes genetikai hasonlóságot mutattak ki a mai Kazahsztánban lakó madjar (helyi kiejtés szerint magyar) törzzsel. Érdekes távolabbi kulturális kapcsolatok fedezhetők fel a Kína nyugati részén lakó sárga ujgurokkal (jugurok) és a Tibetben élő magarokkal is.

Testvérnépek

Érdekességek... Hortobágyi Nemzeti Park (magyar puszta)

Az ősmagyarok hitvilága Az ősmagyarok vallása, a kereszténység előtti hitvilága nagyrészt ismeretlen, csak egységet nem alkotó mozaikokban maradt fenn. Az ősi belső-ázsiai vallási világkép a magyar nép mentalitásában még ma is ott él, töredékei megtalálhatók a néphit, a népmese és a népszokások körében. Felvetődik a kérdés, hogy miért nem maradtak fenn ősi magyar istennevek? Azért, mert ilyenek soha nem voltak. A magyarok ősei egyistenhívők voltak, egy Istent imádtak, a világegyetem teremtőjét, vagy ahogyan azt Anonymus nevezi: "a mindenek Urát". Egyedül hozzá fohászkodtak és csak neki mutattak be áldozatokat.

Theophylaktosznál ezt olvassuk: "A turkok (magyarok) csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette". Ibn Fadlan pedig azt írja, hogy "a magyarok az égben lakozó Istent mindeneknél feljebbvalónak tartják". Ugyancsak Anonymusnál olvassuk, hogy "Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a vezetője…Tas, Szabolcs és Tétény látták, hogy az Isten győzelmet adott nekik… az isteni kegyelem volt velük". Kézai Simonnál írta le, hogy hadbahíváskor "Isten és a magyar nép szava" szólt a kikiáltók hangján. A Lehel-mondában pedig azt találjuk, hogy "Mi a nagy Isten bosszúja vagyunk". A Képes Krónika, a Budai Krónika és Thuróczy János krónikája a magyar honfoglalást így kezdi: "Árpád a mindenható Isten kegyelmét kérte…" A kereszt jelét ott találjuk a honfoglaláskori bezdédi tarsolylemezen, a honfoglaláskori nők nyakában bizánci kereszt formájában és a szabadkai magyar temetőből származó öv csatján áldást osztó aggastyán alakjában. Őseink akár közép-ázsiai, akár későbbi, főleg kaukázusi tartózkodási helyén megismerkedtek a kereszténységgel, hiszen kaukázusi szomszédjuk, az örmények 285-ben vették fel a kereszténységet; püspökeik az onogurok között is térítettek. Prümwart püspök 926 táján Sankt Gallenben, Szent Wikbert pedig 954-ben a kalandozó magyarok között térített. A Cyrill és Metód-legendákban 860-ban a magyarok a keresztény vallás ismeretéről tettek tanúságot. A történeti források feljegyezték, hogy táján Bulcsú és Tormás (Termacsu), majd 953-ban Gyula törzsfő Konstantinápolyban megkeresztelkedett, Ajtony, Géza és István pedig Vidinben vették fel a keresztséget.

Feszty-körkép (részlet ) Őseinknek a természettudományokban járatos, tudós, gyógyító papjaik - táltosaik - voltak

Temetkezés,kopjafák

Az ősmagyarok ruházata

Fegyverzet Ilyen összetett íjakkal tartották rettegésben Európát a magyarok

Ősi háziálltok Szürkemarha meg ember pulikutya

Forrás: Wikipedia Wikipedia Google Google Kiszely István: A magyar nép őstörténete Kiszely István: A magyar nép őstörténete Kurultáj Kurultáj Molnár V. József Molnár V. József