Magyar nyelvújítók, nyelvművelők Készítette: Janó Cintia

Kazinczy Ferenc Született Érsemjén 1759 okt. 27. Meghalt 1831 agusztus 23.

Élete Kazinczy Ferenc, kazinczi és alsóregmeczi (Érsemjén, 1759. október 27. – Széphalom, 1831. augusztus 23.), író, költő; a nyelvújítás vezéralakja, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Nyelvújító és irodalomszervezői tevékenységével a reformkor előtti évtizedekben a nemzeti felemelkedés és önállósulás ügyét szolgálta Kazinczy József, Abaúj megyei táblabíró és Bossányi Zsuzsanna fia volt. Nyolcadik életéve betöltéséig anyai nagyapjánál, Bossányi Ferenc bihari főjegyző és országgyűlési követ házánál nevelkedett. Első ismert levelét 1764 decemberében szüleinek írta, akik akkor Regmecen laktak. 1766-ban nagynénje megbetegedett, gyógyíttatása érdekében a család Debrecenben tartózkodott, Kazinczy három hónapig a Református Kollégiumba járt. Nagynénje halála után, 1767-ben visszakerült a szülői házhoz, ahol magántanulóként egy késmárki diáktól latinul és németül tanult. 1768-ban nyelvi tanulmányait Késmárkon folytatta.

Munkássága Ekkorra már Kazinczy Ferenc került a nyelvújítási mozgalom középpontjába, aki szervező munkájával, kötetekre rúgó levelezésével szellemi központtá tette a Zemplén megyei Bányácskát (amelynek ő maga adta a Széphalom elnevezést). Kazinczyt poli­tikai múltja (akkoriban szabadult ki a Martinovics-féle összeesküvés miatt a börtön­ből), írói és szervező, irányító munkássága a neológusok vezérévé avatta. Az ortológia ellen a Tövisek és virágok című epigramma-gyűjteményének közrea­dásával (1811) lendült támadásba, s több más művében is csapásokat mért a nyelvújí­tást ellenzők táborára. Vallotta, hogy „a nyelv művelése a szépíró joga, aki nem ismer más törvényt, mint azt, hogy írása szép legyen. Valami ezen igyekezetét segíti, az neki mind szabad; akár engedi a grammatika és a szokás, akár nem... Az író barátja a nyelv­nek, nem pedig ellensége, mívelője, nem pedig pusztítója, nem rontója, de építője". Szerinte idegen szépségeket nem kell elutasítani, hanem meg kell tűrni, s el kell tanul­ni az idegen hajlékonyságot.

Szemere Pál Születte Pécel 1785 február 19. Meghalt 1861 március 14.

Élete Szemere Ferenc és Fáy Sára fia. Iskoláit Budán, Kiskunhalason, Nagykőrösön, Pápán, Sárospatakon, Pozsonyban és ismét Patakon járta 1791–1804 között. 1805-ben királyi táblai jegyzőnek esküdött fel. 1808. június 4-én ügyvédi vizsgát tett. 1808–09-ben Schedius esztétikai előadásait hallgatta a pesti egyetemen; ekkor alakult szoros barátsága Horvát Istvánnal és Vitkovics Mihállyal, kialakítva az úgynevezett triászt, ami maradandó nyomokat hagyott irodalmunk történetében; ekkor fordult rá teljes mértékben Kazinczy Ferenc figyelme, és rendszeres levelezésbe kezdtek; ekkor ismerkedett meg Kölcsey Ferenccel. A Tudósítások melléklapjaként fordította. 1811-ben Vida László segédje volt a magyar színháznál. 1817-ben Jenkowich Miklóssal, Fejér Györggyel és Horvát Istvánnal megalapította a Tudományos Gyűjteményt. 1818-tól 1829-ig Pest megye tisztikarában működött mint második alügyész. 1828-ban egyik tagja volt a nádor által kinevezett bizottságnak, amely az Akadémia tervrajzát készítette. 1831. február 16-án az MTA rendes tagjává választották a nyelvtudományi osztályba.

Pályája Első költői kísérletei a Magyar Hírmondóban (1802–04) jelentek meg. Költeményei, cikkei a 19. század első felében és az 1850-es években a legtöbb szépirodalmi és vegyes tartalmú lapban, folyóiratban és évkönyvben jelentek meg; ezeken kívül megjelent egy ódája a Magyar Kurirban, a Tavaszi Virágokban.

Kölcsey Ferenc Született Sződemeter augusztus 8. Meghalt Szatmárcseke 1838. augusztus 23.

Élete Nemesi családból származott, édesapja Kölcsey Péter, édesanyja Bölöni Ágnes volt. Apja akkor halt meg, mikor fia 5 éves volt, ezért az akkor 5 éves Kölcseyt édesanyja Debrecenbe küldte iskolába, ahol 14 éven át, 1809-ig tanult. Jobb szeme világát gyermekkorában feketehimlő következtében elveszítette. 12 éves korában meghalt édesanyja, ezután a háztartást Panni néni, a család régi, hű szolgája vezette, s gondját viselte mind neki, mind három testvérének. A megyei hatóság az árva gyermekek gyámjául Gulácsy Antalt nevezte ki, némi anyagi támogatással ő is segített a családon. 1813-ban költészetet tanult. Még 1805-ben, Csokonai Vitéz Mihály temetésén ismerkedett meg Kazinczy Ferenccel, akinek barátsága nagy hatással volt rá. Nagyjából ettől az időtől fogva Kazinczy legfőbb oktatója és példaképe lett Kölcseynek.

Élete 1823. január 22-én tisztázta le Hymnus, a' Magyar nép zivataros századaiból című nagy költeményét, amely Erkel Ferenc zenéjével Magyarország nemzeti himnusza lett. E napot 1989 óta a Magyar kultúra napjaként ünnepeljük. A mű eredeti kéziratát Kölcsey saját kezű aláírásával az Országos Széchényi Könyvtár őrzi. Az 1829. évi tisztújításkor a megye főispánja, báró Vay Miklós Kölcseyt tiszteletbeli aljegyzőjévé tette, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósága pedig Pozsonyban, 1830. november 17-én, a nyelvtudományi osztály vidéki rendes tagjává nevezte ki. 1832-ben Szatmár megye főjegyzőjévé, ugyanabban az évben november 6-án országgyűlési követté választották. Mint politikus a reformok híve volt, küzdött Erdély és a részek visszacsatolásáért, az alkotmánynak a nép felszabadításával korszerűsített átalakításáért és a magyar nyelv jogaiért. Utolsó nagy műve, Wesselényi védelme, melyet barátja hűtlenségi perében készített, kimerítette erejét. Rendkívüli tisztességére és megbecsültségére utalva, Wesselényi így emlékezett meg róla: „Nem közénk való volt”. Halála hirtelen következett be. Egy hivatalos útja alkalmával szekéren utazva viharos zápor érte, meghűlt és egyheti betegeskedés után (a szatmárcsekei református anyakönyv vonatkozó bejegyzésének tanúsága szerint) 1838. augusztus 23-án meghalt, augusztus 25-én temették tanítással.

Révai Miklós Született Nagyszentmiklós 1750. február 24. Meghalt Pest 1807. április 1

Élete Révai Miklós és Palásthy Anna fia. A rend jegyzőkönyve szerint 1750-ben született, de ő egy Horvát Istvánhoz írt jegyzetében születési évét 1749-re tette. Csanádon kezdett tanulni, a gimnáziumot pedig Szegeden, a kegyesrendiek (piaristák) iskolájában, végezte, akik rendjébe lépett 1769. október 14-én, Kecskeméten. Miután a keresztségben Mátyás nevet kapott, ekkor felvette a Miklós nevet.) 1773–74-ben Nagykárolyban bölcseletet tanult, és 1775-ben ugyanott a grammatikai osztályokban tanított. 1776-ban Nyitrán teológiát tanult. 1777-ben Károlyi Antal gróf támogatásával Bécsbe ment, ahol hajlamát követve a rajzot és műépítészetet tanulta. 1778. június 14-én Nagyváradon pappá szentelte gróf Kornis Ferenc püspök. 1778–1780 között Nagyváradon a nemzeti iskoláknál rajztanár, 1780-ban ugyanott a királyi akadémián a bölcselet rendkívüli tanára volt. Az állásáról 1781 márciusában lemondott, és egyik nyomorból a másikba esett, s Nagykárolyból Pozsonyba, majd Bécsbe s Grazba vándorolgatott. 1781-ben Pálffy János gróf családjánál volt nevelő. 1782–83-ban ideiglenes nevelő volt Viczay grófnál Pálffy János Loóson és Hédervárott, majd Grazban Batthyányi Fülöp grófnál. 1783. december közepétől 1784. május 1-jéig a Magyar Hírmondót szerkesztette Pozsonyban.

Munkássága A helyesírás egységesítéséért harc folyt Révai Miklós és Ver­seghy Ferenc között is, amit az emlékezet ,jottista-ypszilonista háború"-ként ismer. Eszerint a kiejtés szerinti írásmódot, a Verseghy képviselte „lánya, haggya, kertye"­féléket kiszorította a Révai támogatta szóelemző írásmód, azaz a „látja, hagyja, kert­je" -félék. Vályi halála után Révai ugyan nem pályázta meg, mégis kinevezték a megürült tanszékre, amelyet 1802. augusztus 16-án foglalt el. 1803-ban Antiquitates címmel latin nyelven kiadta már korábban elkészített művét a Halotti beszédről.Révai nyelvtudományi rendszerét már akkor is a tekintélyesebb magyar írók a legalaposabbnak ismerték el. Vetélytársa, Verseghy Ferenc ennek ellenére keresztül vitte, hogy az iskolákban az ő (nyelvszokáson és nem nyelvtörténeten alapuló) rendszerét vezették be.

Verseghy Ferenc Született 1757. április 3 Meghalt 1822 december 15.

Élete Atyját, Verseghy Ferenczet, aki sóházi tiszt volt, korán elvesztette, így a nevelése anyja gondviselésére maradt. Az iskoláit 1766-ban Pesten kezdte, s 1769-től Egerben folytatta, ahol 1771-ben a papnövendékek közé vették fel. 1781. április 22-én fölszentelték. A budai egyetemen 1782-től felsőbb mathézist és teológiát hallgatott. 1783-ban bölcseleti doktorrá, 1784-ben pedig a hittudományok borostyánosává avatták. Mikor a rendet 1786-ban eltörölték, tábori káplán lett; a török háború alkalmával a főhadiszálláson megbetegedett, kénytelen volt lemondani hivataláról, s magát negyedfél évig Pesten és Budán orvosoltatni, míg végre felgyógyult. Verseghy 1789-ben és 1792-ben cenzori állásért folyamodott a Helytartótanácshoz, kérvényében széles körű nyelvtudására hivatkozott. 300 forint nyugdíjából éldegélt s már jelentékeny sikerrel belevegyült az irodalmi mozgalmakba, mikor 1794. december 11-ére virradóra a Martinovics-ügyben elfogták, amiért a kátét terjesztette s a Marseillaise-t lefordította. 1795-ben a hétszemélyes tábla halálra ítélte, ezt azonban 9 évi várfogságra változtatták.

Élete Kufsteinben, Grazban és Brünnben töltötte fogsága idejét. 1803. augusztus 28-án kiszabadult és Szapáry János gróf nádori főudvarmester leányának nevelője lett; a gróf kieszközölte neki elvesztett szerzetesi nyugdíjának visszaadását is és 1806 végén beajánlotta József nádorhoz magyar nyelvgyakorló mesternek. Élete utolsó tizedében az egyetemi nyomda korrektúrákkal és átdolgozásokkal bízta meg, a helytartótanács megbízásából pedig nyelvtani kézikönyveket szerkesztett. A jottista-ipszilonista háborúban a vesztesnek bizonyult ipszilonista szemlélet vezéralakja volt Irodalmi polémiáktól, majd betegeskedéstől keserített élte végső éveit elvonultságban töltötte a budai várhegy keleti oldalán fekvő csinos házacskájában, ahol 1822. december 15-én meghalt. A Budakeszi út mellett levő (vízivárosi) temetőben temették el. Sírfeliratul e sorokat szánta magának:

Bessenyei György Született Tiszabercel, 1746 Meghalt 1811. február 24.)

Élete Író, költő, a magyar felvilágosodás egyik meghatározó egyénisége Szabolcs vármegye ajánlására 1765. június 8-ától Mária Terézia frissen felállított magyar testőrségében teljesített bécsi szolgálatot. Itt kezdett tanulni, és évekig kitartó szorgalommal foglalkozott a tudományokkal. 1768 végén és 1769 elején Itáliába utazott. 1772-ben megjelent a magyar felvilágosodás kezdetének tekintett Ágis tragédiája című műve.

Élete 1779. augusztus 15-én katolikus hitre tért, és az udvari könyvtárnál hivatalt, valamint évi 2000 forint díjat kapott, melyet később II. József császár megvont tőle. 1782-ben visszatért a szülőfalujába, majd 1785-ben átvette a Bihar vármegyei pusztakovácsi örökségét. Itt remete életet élt 1804-ig, mikor bátyjának, Lászlónak leánya Anna odaköltözött hozzá ápolónak. Végrendeletét 1810. november 27-én írta, mikor már súlyos beteg volt, és 1811. február 25-én bontották azt föl;

VÉGE "Vedd el a nemzet nyelvét, s a nemzet megszűnt az lenni, ami volt: nyom nélkül elenyészik, beleolvad, belehal az őt környező népek tengerébe.„ (Tolnai Vilmos: Halhatatlan magyar nyelv)