4. A vélekedés (hívés) szabadsága – Descartes és James

4.1. A probléma értelmezése Hit, vélekedés, meggyőződés, gondolás, elfogadás, igaznak tartás: Azt hiszem, hogy p. Nem vallásos hit, hanem egy állítás hívése! (belief vs. faith) Itt arról van szó, hogy milyen információkkal rendelkezünk a világról, hogyan képezzük le a gondolatainkban a világot (beleértve saját magunkat is). Ismeretelméleti és „pszichológiai” probléma. Gyakran nevezik ezt gondolatszabadságnak abban az értelemben, hogy mindenki azt gondol, amit akar! A hangsúly az akaratlagosságon van. (szemben a politikai jellegű véleményszabadsággal) Mennyiben kontrolláljuk a vélekedéseinket, miben áll ez a szabadság, és mi a jelentősége? Másképpen megfogalmazva: Mennyiben függnek a vélekedéseink, hiteink tőlünk és mennyiben határozza meg őket a világ? (Miközben persze feltételezzük, hogy a világról szólnak, és a világbeli tájékozódásunkat segítik.) Triviális értelemben bárki bármit gondolhat pl. elmebetegség, álmodozás stb. esetén. De ésszerűen mennyiben áll módunkban megválasztani az ésszerű vélekedéseinket? A racionalizmus milyen szabadsággal párosulhat? A probléma tehát: ésszerű keretek között mennyiben áll módunkban azt gondolni, amit akarunk? Ez valójában két kérdés: Menyiben áll egyáltalán ellenőrzésünk alatt (az akarat irányítása alatt) az, hogy mit gondolunk? Mennyiben jelent itt korlátot az ésszerűség?

4.2. A hívés rajtunk múlik-e egyáltalán? Fölmerül-e egyáltalán a szab. problémája a hitekkel kapcsolatban? Van-e szabadságom azt hinni, amit akarok? Ellenőrzésünk alatt áll-e egyáltalán, hogy mit hiszünk? Descartes: a szabadság elemi tapasztalat. Következésképpen az akarat irányítja a hivést. Ugyanakkor elemi pszichológiai tapasztalat az is, hogy bizonyos esetekben nem áll ellenőrzésem alatt, hogy mit hiszek. Mint pszichológiai aktus, mint mentális esemény gyakran nem rajtam múlik, hogy mit hiszek/gondolok, hanem pusztán megtörténik velem. Pl. Úgy gondolom, ma szerda van. A hívés/gondolás nem olyan, amit teszünk, hanem olyan, ami megtörténik velünk, nem áll ellenőrzésünk alatt, ezért nem szabad.

4.3. A voluntarizmus válasza A voluntarizmus az az álláspont, amely szerint akaratlagosan választhatjuk meg, hogy mit gondolunk, hiszünk. (voluntas (lat.)= akarat, kívánság, szándék) A voluntarizmus két válasza: Lehet, hogy mint gondolat nem szabad, de mint a világra vonatkozó ítélet szabad. Igaznak tartom/elfogadom azt, hogy p. Amennyiben szabad mérlegelés, választás eredménye. Pl. Elfogadom a miniszterelnök válaszát. Pl. igaznak tartom, hogy ma szerda van. (Descartes) Vannak esetek, amikor nem szabad, de vannak olyan hitek/gondolatok, amelyeket szab. megválaszthatunk. A hitek szabadsága fokozati kérdés, mint a cselekvés esetében. Vannak állítások, amelyek felől bizonytalanok vagyunk. Pl. a determinizmus összefér a szabadsággal. Ezek esetében választhatunk, hogy mit gondolunk. (James) Megjegyzés: Bizonyos esetekben a mentális eseményeket is tudom irányítani (Pl. Elgondolkodom azon, hogy mi a legjobb megoldás.), bizonyos esetekben viszont úgy tűnik, az ítéleteinket sem. (pl. Igaz, hogy most itt állok.)

4.4.1. Descartes* kiindulópontja: a tévedés problémája Honnan van a tévedés? Hiszen ha minden, ami bennem van, Istentől származik, és így garantáltan jó -- Isten tévedésre való képességet biztosan nem adott --, akkor nem is tudok tévedni. De ugyanakkor tény, hogy gyakran és könnyedén tévedek. Ha az eszköz nem rossz, akkor csak az lehet a hiba, hogy rosszul használom azt, amikor tévedek. A probléma a teológiai kontextus nélkül is fennáll. Ha nem akarunk szkeptikusok lenni, fel kell tételezni, hogy a megismerő képességünk jól működik. (Ha a megismerő képességünk rosszul működik, vagy hol jól, hol rosszul, de nem tudjuk, hogy mikor hogyan, akkor mindig tévedünk vagy legalábbis sohasem tudjuk, hogy mikor nem -- a lényeg, hogy az igazságot soha nem ismerjük föl.) Ha az eszköz nem rossz, akkor csak az lehet a hiba, hogy rosszul használom, amikor tévedek. Azaz rosszul, helytelenül cselekszem, amikor tévedek. A megismerésbeli hiba cselekvési hiba. E felfogás két következménye: A megismerés cselekvés, aktivitás. A megismerésben is morális felelősséggel tartozunk a helyes eredményért. * René Descartes (1596-1650) francia filozófus, a racionalizmus képviselője. Témánk szempontjából legfontosabb szövegek: Elmélkedések az első filozófiáról, (ford.: Boros G.) Bp. Atlantisz, 1994, (Különösen a IV. elmélkedés), A filozófia alapelvei, (ford.: Dékány A.), Bp. Osiris, 1996. (különösen az I. rész 31-50. szakaszai)

4.4.2. Ítélés = ész + akarat A tudás helyes, míg a tévedés hibás ítélet. (Helyesen igaznak tartunk valami igaz állítást, vagy hibásan valami hamis állítást.) Descartes szerint az ítélet két lépésből áll: Az értelem segítségével észleljük (érzékeljük, elképzeljük, megragadjuk) az ideákat, azután Az akarat segítségével ítéletet alkotunk róluk, azaz választunk, döntünk, hogy elfogadjuk vagy elutasítjuk, állítjuk vagy tagadjuk, kétségbe vonjuk, kívánatosnak tartjuk stb. őket).* Külön-külön az értelem és az akarat is jól működik. A hiba, a tévedés amiatt áll elő, hogy akkor is ítélünk, amikor még csak homályosan észleljük az ideákat. Az akarat túlnyúlik az értelem belátásán. Nem tévedünk tehát akkor, ha nem ítélünk, vagy csak akkor ítélünk, miután világosan és elkülönítetten belátjuk a dolgokat. * Az ítéletekben együtt kezelhetők a tényállítások, a normatív kijelentések és az utasítások is. Azaz az ítélésben, az akarati aktusban nem csak igaz-hamis kérdésében döntünk, hanem jó-rossz, helyes-helytelen kérdésében is.

4.4.3. Akarat és döntési szabadság Akarat = döntési szabadság Az akarat „átfogó és tökéletes”, nem tudom nagyobb akarat ideáját elképzelni. Ezzel szemben az értelem korlátozott és fogyatékos, szemben például az isteni, a tökéletes értelemmel. Az akarat tesz Istenhez hasonlóvá, az akarat benne és bennem ugyanaz.* Az akarat, azaz a döntési szabadság abban áll, hogy képesek vagyunk állítani vagy tagadni, követni vagy kerülni bármely ideát. Azaz amit az értelem észlel és állításra vagy tagadásra „felterjeszt”, azokat szabadon tudjuk állítani vagy tagadni, miközben semmiféle külső erő nem kényszerít minket. Az értelmet / észt az akarat vezeti.** Az ítéleteinkért felelősek vagyunk. *Ugyan az Isteni akarat több dologra terjed ki, és szilárdabb, de maga az akarati aktus, a választás nem különbözik benne lés bennem. **Az egyik Descartes-mű címe is ez: Szabályok az értelem vezetésére (in. Descartes Válogatott művei, Bp.: Akadémia 1980, 95-164.o.) Amely azt írja le, hogyan kell az értelmet helyesen vezetni. De a helyes mellett az akarat dönt. (Egy másik mű címe: Értekezés az ész helyes vezetésének és a tudományos igazság kutatásának módszeréről)

4.4.4. A szabadság fokozatai és értelmezései A szabadság a fenti értelmezés alapján tehát egyrészt a külső kényszer hiánya. A szabadság fokozatai: Indifferencia: ha az álláspont és a tagadása között nem tudok különbséget tenni, hogy melyik a helyes, akkor ez megismerésbeli hiányosság, még nem látom elég világosan és elkülönítetten őket. Jóra való szabadság: ha értelmemmel evidens módon belátom, hogy az egyik igaz, helyes, akkor azt választom, méghozzá minél világosabban látom be, annál inkább követem, és annál szabadabban. Ugyanis annál kevesebb külső, esetleges erő kényszeríthet rá, ekkor csak „az értelemben támadt nagy világosság” miatt döntök így. Minél kevésbé vagyok semleges, annál inkább önként és szabadon döntök. A racionális én autonómiája: A tiszta és elkülönített belátás esetén nem kényszerít külső erő, magam, önként döntök. Rosszra való szabadság: Ha a szabadság a választás könnyűsége az előző értelmezés szerint, akkor minél nagyobb a szab., annál könnyebben választhatok saját szándékom szerint – akár morális vagy racionális szabályok ellenére is. Valóban a rosszra való szabadság a szab. teljességének megnyilvánulása.

4.4.5. A szabadság tapasztalata A módszeres kétely és a cogito-érv: Azt tapasztalom, hogy az emberek a legegyszerűbb dolgokban is tévednek. Én is ember vagyok, én is rendszeresen tévedek. Azt tapasztalom, hogy nem lehet különbséget tenni aközött, amikor azt hiszem, hogy egy tény fennáll és tévedek; és aközött, hogy azt hiszem, hogy egy tény fennáll, és nem tévedek. A tévedés és a helyes ítélet szubjektíve megkülönböztethetetlen. Ezért csak az abszolút bizonyosság elfogadható -- azaz ahol lehetetlen tévedni. Ezért minden, ami nem ilyen, lehet téves, és kétségbe kell vonni. (Módszeres kétely) Mindent (a tapasztalat, a matematika, az emlékezet stb. igazságait) kétségbe lehet vonni. De miközben mindent ilyen módon kétségbe vonok, kétségbevonhatatlan, hogy én aki kétségbe vonok mindent, létezem. Gondolkodom, tehát vagyok. A teljes kétely az akarat segítségével történt, az akarat szükséges hozzá. Már csak ezért sem lehet ugyanolyan módon, azaz szándékosan és módszeresen kételkedni az akarat szabadságában, hiszen ehhez is szabad akarat kell. Miközben kételkedtünk, világosan és univerzálisan láttuk működni az akaratot.

4.4.6. A felelősség és módszer Felelősek vagyunk az ítéleteinkért. Tehát a megismerésben a helyes módszert* kell követni. Csak akkor szabad ítélni, ha tisztán és elkülönítetten beláttuk az ideát, máskor tartózkodni kell az ítéléstől. * Lásd Descartes A módszerről fent.

4.5.1. James* kiinduló problémája Pascal ** mérlege: Két eset lehetséges: vagy van Isten, vagy nincs Isten. Ezt megismerési módszereim segítségével eldönteni nem tudom, de e lehetőségekkel kapcsolatban kialakíthatok értelmes stratégiát. Ugyanis két stratégia lehet: vagy hiszek, vagy nem. Ekkor a lehetséges eredmények a következőképpen alakulnak: 1, Ha nem hiszek, és van Isten -- elkárhozom. 2, Ha nem hiszek, és nincs Isten -- sem nem nyerek, sem nem vesztek. 3, Ha hiszek (azaz hívő igaz életet élek), és van Isten – a túlvilágon végtelen boldogság vár. 4, Ha hiszek, és nincs Isten – akkor apróbb veszteség, hogy feleslegesen jártam templomba és éltem jámbor életet. Tehát akkor járok jól, ha hiszek, mert akkor végtelen nyereségre tehetek szert, és végtelen veszteséget kerülhetek el (elkárhozás), viszont csekély veszteséget kockáztatok. Tehát hinni értelmes. Van valami helyes magja az okoskodásnak. Nevezetesen itt fontos és döntést igénylő kérdés van, álláspontot kell kialakítani, de a megismerési módszereim segítségével közvetlenül nem tudom megtenni. *William James (1842-1910) amerikai filozófus és pszichológus, a pragmatizmus képviselője. Az itt ismertetett álláspontját a „The Will to Believe” című tanulmányában fejti ki (in.: The Will to Believe and Other Essays, Cambridge, Mass., Harvard U.P., 1979, 13-33. O.). Blaise Pascal (1623-1662): Gondolatok, (ford.: Pődör L.) Bp.: Gondolat, 1983, 115-121.o.

4.5.2. Mikor választhatjuk meg, hogy mit hiszünk/gondolunk? Megismerésre kell törekedni. Ezért a megbízható igazolt hiteket kell elfogadni. Nem gondolhatunk bármit! Vannak esetek, amikor egymást kizáró, alternatív hipotézisek közül igazolás útján nem tudunk dönteni, hogy melyiket fogadjuk el. Ekkor lehet választani meggyőződéseket. (Ez a választás ismeretelméleti feltétele.) A választás további feltételei: Legyen mindkét hipotézis élő, azaz hihető számunkra (pszichológiai feltétel). Kényszerítő a szituáció, azaz egyik vagy másik szerint kell cselekednünk, azaz választani kell. (pragmatikai feltétel) Legyen tényleg jelentős a kérdés. (etikai feltétel) Pl. Létezik Isten vagy nem. Van szabad akarat vagy nincs. Ha nem tudunk igazolás segítségével dönteni, de ezek a feltételek nem teljesülnek, akkor nyitva kell hagyni a kérdést, és tovább kell kutatni.

4.5.3. A hitek etikája Feltevések: Két tábor: A doxasztikus állapotok (hitek, vélemények, kételyek stb.) legalább gyenge értelemben szándékosak, választhatók. (Legalább néhány, legalább bizonyos esetekben.) A doxasztikus állapotok a cselekvések mintájára normatív szabályok segítségével értékelhetők. (Ahogyan a cselekvéseket morális szabályok alapján értékeljük.) Két tábor: Az episztemikusok szerint az értékeléshez csak normatív ismeretelméleti szabályok használhatók. (logikai konzisztencia, tapasztalati bizonyítékok stb.) Radikálisok episztemikusok: soha nem hihetünk egy állítást megfelelő bizonyíték nélkül. Mérsékelt: bármit jogunk van hinni, ha az ellenkezőjére nincs bizonyíték. A pragmatikusok megengedik, hogy a szabályok között szerepeljenek nem ismeretelméleti – pragmatikai, erkölcsi -- megfontolások is. Mérsékelt pragmatikusok a nem ism.elm. megfontolások csak akkor jönnek szóba, ha az ism.elm. bizonyítékok nem kielégítők, vagy kiegyenlítettek. Radikális pragmatikusok: a pragmatikai megfontolások esetenként felülbírálhatják az ism.elm. megfontolásokat.