H I D A K *.* *.* *.* *.* *.*.*.* *.*.*.* *.....*.*..** **..*.*...* * *.* ** ** *.* * * *.* *****************.………..….*.* *... *********************************************************** *.* *.* ***** ***** ***** ***** Zsoló versei Nemrossz: Lánchíd

Hidak Felfedeztél engem, véletlen, lehet Mint nádas közt megbúvó régi pénzeket Odvas cölöpsorát egy elfelejtett hídnak Minek rejtekében csér-fiókák sírnak Eljöttem a hídhoz, emlékeddel velem Összegyűjtött kincsem lábad elé teszem Szorgos nép mögöttem, faragáshoz értők Vannak köztük hídfő-állást megépítők Kecses verssorokból ívelt gerendákkal Köztük összekötő rímelt bordákkal Készítenek neked verslábakon hidat Időmérték szerint, vagy ahogyan divat Általjössz-e rajta; képzelet pallóin Túlra átívelő szivárvány-tartóin Égből függő páros láncgörbéi között Mely ünnepi ragyogó fénybe öltözött És régi pallóid, mik elmállva fekszenek Kedves, öreg hidam, mi lesz eztán veled Elvisz majd a dagály, mire odaérek Csak helyed felett köröznek a riadt csérek

Polgárka: Lánchíd

Hidak II. Megáradtál könnyel néha nyugtalan folyó Partjaid közt habzott léha sok-sok üres szó Köveimet elkoptatták vad áramlataid Sodorva elmozdították a biztos alapjait Beléd omlott ócska hidat építettem rajtad Gyenge voltam és elsodort büszke hatalmad Messzire vitt Tőled, de arcodat még látom Mikor Hozzád futok a sötét, komor utcákon Hol vannak hát az alapok, mire felépülhet A híd, melyen Hozzád jutok és mint menekültet Révbe vivő úton Feléd egyszer majd átenged? Egy elképzelt való, mely szép és hívón lebeg Csak szívem országútján most még messze járok Felhőket kergetek, melyek rózsaszínű álmok S a híd, mely örvénylő mélyed felett vezet Lehet, hogy megmarad örökre képzelet :37

Gybarko: Erzsébet híd

Hidak III. Úgy-úgy visz az árvíz megállíthatatlan Csillám-tükrök tánca ezer szín, s alakban Habjai reszketnek a parti füzes alatt Elvitte a stéget, csak a cölöp maradt A híd, csak Ő néz bámészkodva lába közt Meztelen combjáig ér, s áramolva füröszt Feltűrve traverzét vigyázza az utat Oldalt is szemlélve jármű után kutat Míg hátát görbítve a folyó fölé hajol Estébe fordul és lenyugszik valahol Átadja a helyét hideg csillagoknak "Hova lettél társam, melengető nap?" Minden este kérdi, de csak hunyorgatnak Reá a pontocskák, s a kutyák ugatnak Álomba merül hát titkos fény-játékán S a csillagok kacagnak, mint megannyi szép lány

Polgárka: Erzsébet híd

Hidak IV. Új hidak ívelnek e régi folyó felett Át a túlpart felé, s bensőm is megremeg, Amint szédül, lenéz az elfutó habokra A hídlábnál zöldellő csenevész kis bokra Maradt néma társa szeretett hidamnak, Amikből elszórva láthatatlan vannak. Úton-útfélen, ha nézed, megtalálod, Sóváran várnak, hogy por helyett barátot Sodorjon feléjük a víz felől a szél… A két pillérhez bokrom hiába beszél Hallgat már az öreg, ráfekszik a partra Hátán az országút: reped, lélek tartja Alig szuszog, alszik, pedig fényes dél van Nem gurul rajt' kerék, s nem kérdi, hogy mért' van, Hol járnak át akkor az ökrös szekerek? Miért nem jön erre az a néhány gyerek, Akiknek hangjával együtt rezonálva Visszatér hajnala, deli ifjúsága… Egyszerű korlátját kikezdte a rozsda Hasán mohos ág lóg: múlt árvize hozta Szürke sávok mérik kövein az időt Nem nyalják körbe, mint egykor oly hűsítő Áradó, tajtékos vadon zúgó vizek Csak a szél fütyöl rá és fülébe sziszeg... Új hidak ívelnek e régi folyó felett Át a túlpart felé, s bensőm is megremeg, Amint szédül, lenéz az elfutó habokra Megállok, s emlékszem a régi szép napokra!

Soleil : Margit híd

Hidak V. Friss vér szaga, s kartácsfüst oszladoz, Döbbent bombatölcsér guggol a mélyben Már néma az erdő és tovább lapoz Már máshol dúl a harc e vad regényben Meredt csonk a hídfő, ácsolata széttört Túlparti párjának búcsúzóul még int Megrepedt a lelke egy súlyos keréktől Mely reáfutva összezúzta részint S részint elégette forró robbanásban Hullámsírba nyelte víz a tagjait Messze hatolt halott jajkiáltása Néhány üszkös darab, amit partra vitt Ez maradt a hídból - járni nem lehet Reménye ott úszik véle a habokban (Hogy viszem át rajta gyarló lelkemet?) Sötét sziluettje vízre dől csapottan Hallgatom, hogy sodor, arcom fürd' benne Csillámló örvényin percre megpihen Itatja, ki vélem rí, s foly' tova csendbe' Csak állok, s hogy megtörtént, nem, nem hiszem Ki viszi át mostan? Odaát úgy várnak Szivárvány szín lepkém, ím elengedem S nézem az illanó, ellibbenő szárnyat Követném szememmel, hogy lássam merre ment Pillangóm, te lészel hidam őhozzájuk Amíg pilléreit újraépítem Kicsiny bizodalmam tart majd, amíg átjutsz S nem hiába reppensz még, óh, hadd hiszem

WF: Lágymányosi híd

Lélektől lélekig (Hidak VI.) Mi a lélek ?- mondd hát, nyughatatlan hangya, Kinek útja mindég erőn felett vezet? Valami parányi lángnak tüze hajtja, Végtelen sorokra vakon tett ékezet? Elhajított kőért nyúló aggódó kéz, Lángoló világok, hunyó törpék között, Vagy egész nap gyűjtött maroknyi csorgó méz, Véletlen lett kert, mit angyalhad öntözött? Mi a lélek ? - mondd hát, világnak világa, Talpalatnyi földre reásütő sugár, Mit kezében tart, míg mosolyogva játssza Az életben maradást, tétova-sután? Göröngy egy színpadon, mire óriás lép S felkapva a széllel céltalan vándorol? Vagy dacol elemmel, nem teheti másképp Mindég újra kérdez, és újra válaszol? Mi a lélek ? - mondd hát, gyönge sóhajtás csak, Gyöngyvirág illata langyos, kósza légben? Elrejtett kincs talán, hogy vigaszként lássad Börtönöd kulcsait az Ő szemtükrében? Csók a csalódásért, hogy kijöttél e Földre, S óvva terelgető csodáló képzelet? Tűznek ellenében árnyat adó völgy-e Hol meggyújtod fúva ősi, szép éneked? Mi a lélek ? - mondd hát, s én majd hallgatok csak Vigyázom a fényét, amíg Te is raksz rá Szavakból köveket körül találsz, hozhatsz S álmod dúdolom, ha mégis elfáradsz már Lélektől lélekig nyíljanak az ajtók A zárat fordítsd csak, elég, ha engeded Pillangók röppennek, szivárvány-híd tartók Jöjj, jöjj, eltévedned, innen már nem lehet Megj: Tóth Árpád verscíme alapján

Polgárka: Szabadság híd

A szabadság hídján (Hidak-VII) Örvénylik, pillér'i körül mindig zúg a hab A város pihen, nyugodni tért róla holnapig Alul hánykolódva úsz' a vízen pár rönk-darab Elmerülve önnön pusztulásába nyakig Mindennap áthajtok feletted, nagy folyó, Büszke hídjaid közt az Ő neve a legszebb Mert méltósággal nemes, s tisztán álmodók Korlátain könyökölve tündöklők az estek Partok tartják karcsú lábát, szemet rabul ejt Hajfonata ívén fények örök táncát járják De emlék nélkül megy át rajta mind, felejt Észrevétlen hagyják csodás szivárványát Állni bírok most csak, a túlpart könnyes ragyogás Karfát szorongat némán, nem enged e hév Még nem tudni, mi lesz ez, dicséret vagy rovás Csak árad, alaktalan, mint a folyó, eképp S zsibong, forró az arc, a kéz, mintha másé lenne Látom, angyal száll, ereszkedik a vízre Fényes szárnya alatt dombor, mit rejt, mi van benne? Hol rubintba játszik, hol türkiz lesz a színe S nem szól az angyal, s tudom mégis, ajkán szóvarázs Helyén, hol eltűnik sziporka villódzó köd marad Nyelvem hegyén éget, érint ez élő tűzü parázs Míg ezüst mívű kulcsot formál, reptében az ég alatt S e jelenés, az éjbe mártva, parton állva ottfelejt Felzokogva-csendesülve eltűnődve rajta, Mondhatatlan érzéseket súgva szívbe rejt Míglen felriaszt az első villamos közeledő hangja

Skerry: Szabadság híd (felújítás előtt)

Összekötő híd (Hidak VIII.) Mellettem, a hűvösben gubbasztott pár madár A déli összekötő híd töltésén ültem, gyéren sütött Lágymányos felé még a Szabadság-hídon jártak át Szerdát írt a letűnt naptár, vagy lehet, csütörtököt Emlékszem, Ferencváros felől szerelvényt toltak S mögöttem a kocsik ütközője össze-összecsattant Elrebbenő csapatuk után nem maradt más, tollak Lenn, a téren egy hölgy illatszert árult, vagy szappant… Onnan látszott - március volt - mily magas a Duna Elnézegettem a vízen hömpölygő fehér-szürke ködöt Mint a város létének egy eltévedt, tétlen tanúja Talán párja a szobornak, mely a tér sarkán őrködött A Fehérvári úton szembe két 47-es villamos csörtetett Át, fázós, zsúfolt utasok álmatag reggel-tengerén S a nyirkos, tejfehér köd engem is körbevett Beborított, magába fogadva hatalmas cseppjeként Továbbutaztam hát, a tömeg sodort, velük Hisz a töltésre ülni is csak lélek-szeszély ragadt Folytatva szabályos hétköznap-reggelük S a híd töltéssel, köddel és árussal, szobron galambokkal a tér sarkán ottmaradt

WF: Vasúti összekötő híd

Hídépítő dal (Hidak-IX) Voltam egyedül is boldog és sokaságban-bús, magányban Megvetésre méltó féreg, s kegyenc hölgyek tapsoló karában Magaslatról völgybe, merre nem akartam, utam arra vitt Fényre vágytam én is, s hogy az élet nem bottal tanít Aztán éltem, ahogy éltem, kalács illata után vonzott a vágy Tanultam az "élni hagyni engedd, kivel egy úton jársz" szabályt Vártam ostobán csodára, s hagytam elúszni sok mentőcsónakot Ízleltem ízeket, s mind között legédes'b kedvesem csókja volt Hát kívánhatod-e magadtól, ha másnak mondani sem mered Terebélyes, zöldellő fává légy, folyvást buzogjon életed? Hiszen helye van szép sorban mindennek a Nap alatt A gyermek bizony meg nem áll, ha kedve úgy hozza, hogy szalad Szabadságból építettem szivárvány-mívű hidakat nektek Mik a varázsos, meglábolhatatlan folyót átívelni lettek Hogy túlpartját elérni gyönyörűség legyen álmodóknak Ma meglegyen, amit szíveteknek ott tartogat a holnap Mert újra mondom: írni csudajó akár semmiségről is Szárnyaló madárka lábát nem bírja bántani föld gaza, tövis Akár megvadult bivalyként ihlető szavak erdejébe tör Kifelé szőrös teste látszik, bár szelíd galamb lakik belől Hogy pennát ragadni merjen a pallérozatlan is, az elme, nyelv Megkűzdvén félelmek dzsungelével, mit elért, többé nem felejt És bátran kitűzze zászlaját a maga alá gyűrt lehetetlen-hegyen Én hiszem, hogy meglehet, s hogy így lesz, hát így legyen!

WF: Lágymányosi híd este