Mint bókos szentek állnak a fülkében kívülről a szemnek eltakarva szépen, de befelé, hol a falnak fordul hátok, csak darabos szikla s durva törés tátog: ilyen szentek vagyunk mi! (Babits Mihály: Psychoanalysis Christiana 1.vsz.)

… a legtakaróbb álarc a nyugodtság… (Kosztolányi Dezső)

Dsida Jenő: Apokalipszis Amerre én megyek lángot vetnek a hazugság-erdők, bennégnek a kifacsart gondolatok, a maszkok lehullanak. Néhány gitár és hegedű vijjog nagyon messziről: emlékek, emlékek, emlékek, nem komolyak, nem fájnak. Kiönt medréből a köd, elnyeli a sugarakat, elönti a tornyokat, templomok, házak nincsenek, az anyám sem mosolyog, keringő, szédült zuhanás van a szívem helyén. S a tetőn, bolondságok fölött két kitárt kart mereszt egy hívogató, fekete, borzalmas kereszt.

A pusztaság az a hely, ahol minden védelem megszűnik.

Csak önmagunkkal szembesülünk, belső ürességünkkel, elesettségünkkel, magányunkkal, a pusztulással körülöttünk és saját szívünkkel.

A pusztában találkozunk saját korlátainkkal, felfedezzük, hogy nem tudunk önmagunkon segíteni, hanem Isten segítségére szorulunk.

Megérezzük, hogy nem vagyunk elegek önmagunknak, hogy van bennünk egy rés, amelyen át a semmi mered ránk.

Szembekerülünk legbelsőbb igazságunkkal, hogy Isten teremtményei vagyunk, akiket Isten tart állandóan a létben, Isten nélkül elmerülnénk a semmiben.

Aki szembenéz ezzel az igazsággal, belsőleg felszabadul, legyőzi a félelmet, és örülhet létének, amelyet Isten napról napra ajándékoz neki. (Anselm Grün)

Az Isten iránti igény nem olyasvalami, amit szégyellnünk kellene, az Isten iránti igény maga a teljesség. (Søren Kierkegaard)

Nem vagyok más mint önmagam. És nem is kell mássá lennem…

amilyennek Isten lát engem. (Hans-Joachim Eckstein) …mégis szeretnék mássá válni, méghozzá egyre inkább önmagammá, olyanná, amilyennek Isten lát engem. (Hans-Joachim Eckstein)

Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem! Zsolt 51,12.

Sík Sándor: A bűneimmel egyedül (1) A bűneimmel egyedül vagyok. A szó lebotlik ajakamról, Mint elesett, fölvérzett kisgyereknek: Kiáltana, de csak szepegni tud, És poros arcán két sáros barázdán Nagy tehetetlen könnyek cseperegnek.

Sík Sándor: A bűneimmel egyedül (2) Ó, hogy ismertem jót és rosszat egykor! Néven neveztem a bűnt és erényt, Mint Ádám a paradicsomban A rámosolygó teremtményeket. De most: egy néma rengeteget látok Egy ismeretlen, névtelen világot Az önmagát sem értő szó megett.

Sík Sándor: A bűneimmel egyedül (3) Oly kétségbeesetten egyszerű A szó, a név, a számozott szabály! A tett is olyan: megtapinthatod. A mások tette olyan egyszerű! De az én tettem? Ki értheti azt, Mikor magam sem értem, Amikor már az anyaméhben Hét fátyollal fogantatott.

Sík Sándor: A bűneimmel egyedül (4) Ki mondja meg, mi vagyok benne én? Mi az apám, és mi a nagyapám, Mi ház, föld, víz, nap, amely érlelé? Meddig Plutarchos, meddig Mózes, Meddig Jókai, meddig Szent Ferenc, Meddig a kenyér és meddig a perc, És mekkora része az Istené?

Sík Sándor: A bűneimmel egyedül (5) Én azt sem tudom, tettem-é? nem-é? Én cselekedtem, vagy csak úgy esett? Vagy az egész csak képzelet? Ó, vak sebészet gyóntatónak lenni, De gyónni, - patakot tenyérbe merni, Kottába venni a forgószelet!

Sík Sándor: A bűneimmel egyedül (6) Jaj, így vagyok a bűneimmel! Megvert, fölvérzett, maszatos gyerek, Még sírni is csak szepegve merek. De Egyvalaki hozzám térdel, Ölébe vesz, semmit sem kérdez, Csak megcsókolja vérző homlokom. És én meleg mellére bújva, Szabadító sírásba fúlva Az egyetlen szót dadogom: Atyám!

Uram, te megvizsgálsz, és ismersz engem. Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram. Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni. Zsolt 139,1-6

mert felejteni akarunk. De Isten azért bocsát meg, Bocsánatot kérünk, mert felejteni akarunk. De Isten azért bocsát meg, hogy emlékezzünk –

arra, hogy milyen nagy ajándékot ad nekünk azzal, hogy feltétel nélkül elfogad;

- arra, hogy milyen kevéssel különbözünk másoktól, akiket különben olyan könnyen elítélünk;

- és arra, hogy milyen messze esik a magunkról alkotott kép a valóságtól. (Hans-Joachim Eckstein)

Boldog, akinek nem kell elítélnie önmagát abban, ami felől döntött Boldog, akinek nem kell elítélnie önmagát abban, ami felől döntött. Róm 14,22b

megtalálni önmagunkat, és azt a helyet, ahol otthon vagyunk, Azért olyan nehéz megtalálni önmagunkat, és azt a helyet, ahol otthon vagyunk, mert végeredményben nem arra lettünk teremtve, hogy megtaláljunk, hanem arra, hogy megtaláljanak. (Hans-Joachim Eckstein)