Nevelés- és művelődéstörténet, Pedagógiai problématörténet 2. előadás

1. A nevelés eredete és alapformáinak fejlődése; 2 1. A nevelés eredete és alapformáinak fejlődése; 2. Az iskolahálózat horizontális és vertikális kiépülése; 3. A három modern iskolaforma elkülönülése; 4. Nevelés az őskorban

A nevelés eredete és alapformáinak fejlődése I. Természetes nevelődés II. A céltevékenységbe való irányított beletanulás III. Felkészítés az avatási próbákra

I. Természetes nevelődés A mindenkori mindennapi élet követelményeinek tapasztalati elsajátítása a családi, területi, rokonsági csoport tagjai között kialakult mindennapi interakciókban. A családi élet természetesen magában foglalta a termelőmunkát is, amire a munkában való korai részvétel útján készülnek fel a gyermekek.

Természetes nevelődés a múltban és a jelenben A parasztgazdaságok eleve feltételezték a családtagok – köztük a gyermekek – rendszeres kétkezi munkáját. Ma a Földön több százmillió gyermek végez kenyérkereső munkát családon belül és kívül.

II. A céltevékenységbe való irányított beletanulás „Inaskodás” hozzáértő mesterek felügyelete alatt. A természetes vagy technikai munkamegosztás meghatározott ágához (egy-egy kézműves tevékenységhez) kapcsolódik. A gyermek otthonán kívül valósul meg. Egy hozzáértő mester közvetlen irányításával folyik.

A céltevékenységbe való irányított beletanulás múltja és jelene Középkori lovagi felkészítés. Céhes képzés. A XX. századig a szakmatanulás általános formája volt a tanonckodás. A középfokú és a felsőfokú szakképzés szerves része a kiadós szakmai gyakorlat, majd a tanulmányok befejezése után a gyakornoki rendszer.

III. Felkészítés az avatási próbákra A társadalomnak szükséges egyéni képességek rendszeres, szervezett, intenzív fejlesztése, ősi intézményes keretek között, „beavató emberek” irányításával.

Felkészítés az avatási próbákra a múltban és a jelenben Beavatás, INICIÁCIÓ Az intézményes nevelés csírája, hiszen intézményes felkészítésre volt szükség. Közvetítők kellenek: „beavató ember” a közvetett tapasztalatok átadására alkalmas nyelv társak.

Felkészítés az avatási próbákra a múltban és a jelenben A közvetítés: a „titkok” és a gyakorlati fogások átadása az elkülönített helyen, a meghatározott időben, felnőtt irányításával folytatott „kioktatás”, „bemutatás” és „gyakorlás” segítségével folyik.

Felkészítés az avatási próbákra a múltban és a jelenben A beavatás a természeti népeknél általánosan alkalmazott eljárás volt. A felnőtt életébe, a társadalomba való bevezetés kvázi-intézményes formája sok mindent megelőlegez a későbbi intézményes nevelésből:

Felkészítés az avatási próbákra a múltban és a jelenben A felkészítés tudatos, célirányos, Felnőttek közreműködését igényli, A foglalkozás intenzív, A felkészültséget nyilvános próbának (társadalmi ellenőrzésnek) vetik alá,

Felkészítés az avatási próbákra a múltban és a jelenben A próba követelményei többé-kevésbé összhangban vannak az élet várható megpróbáltatásaival, A sikeres próba megváltoztatja a fiatal szociális státuszát, a gyermek társadalmilag elismert felnőtt lesz.

A nevelés ősformáinak kifejlődése Természetes nevelődés A céltevé- kenységbe való irányított beletanulás Felkészítés az avatási próbákra Előember + Ősember Mai ember őse

INTÉZMÉNYES NEVELÉS A társadalomnak szükséges egyéni képességek rendszeres, szervezett, intenzív fejlesztése, intézményes keretek között, felkészült pedagógusok irányításával.

Az első iskolák Az első iskola, az írnokok iskolája mintegy 5000 évvel ezelőtt alakult ki Mezopotámia városállamaiban.

Az iskolázottság kiterjedése középkor a lakosság néhány ezreléke reneszánsz a lakosság néhány százaléka felvilágosodás a lakosság egy-két tizede XIX. sz. vége, XX. sz. eleje az elemi iskoláztatás csak a polgárosodás idején vált általánossá

Tömegoktatási intézménnyé válás története a modern társadalmakban Elemi iskola XX. sz. eleje Középiskola XX. sz. közepe Egyetem, főiskola XX. sz. harmadik harmada

Tömegoktatási intézménnyé válás története a modern társadalmakban COOMBS-szabály: Minden kielégített iskolázottsági igény még nagyobb iskolázottsági igényeket szül.

Az iskolahálózat horizontális és vertikális kiépülése Az iskolahálózat horizontális és vertikális kiépülése hosszú folyamat volt, mintegy 5000 évet vett igénybe

Az iskolahálózat horizontális kiépülése A horizontális irányú növekedés azt jelentette, hogy egyre több képzési irányra terjedt ki. Az azonos szintű képzési ágak rohamos differenciálódása.

Az iskolahálózat vertikális kiépülése A vertikális irányú növekedés azt jelentette, hogy az egymásra épülő képzési szintek, iskolafokok száma is szakadatlanul emelkedett. A képzési szintek (az óvodától a tudósképzésig) rohamos differenciálódása.

A három modern iskolaforma elkülönülése A nevelés intézménytörténetében 3 modern iskolaforma jelent meg: 1. OKTATÓISKOLA: (rendszeres ismeretelsajátítás) 2. NEVELŐISKOLA: (társas-közösségi élet) 3. MUNKAISKOLA: (társadalmi-közösségi haszonnal járó munkatevékenység)

A történelmi színrelépés ideje Oktatóiskola XVII. sz. Nevelőiskola XIX. sz. vége, XX. sz. eleje Munkaiskola

Fő képviselői Oktatóiskola Comenius, Herbart Nevelőiskola Elen Key, Dewey, Freinet, Makarenko Munkaiskola Kerschensteiner, Dewey, Blonszkij,

Társadalmi rétegbázisa Oktatóiskola értelmiség (középosztály) Nevelőiskola uralkodó elit Munkaiskola kétkezi dolgozók

Vezetőérték Oktatóiskola „könyvszagú” tudás, engedelmesség Nevelőiskola az autonóm egyén szociokulturális minősége Munkaiskola a termelő-, ill. a gazdálkodóképesség

Az iskola pedagógiai középpontja Oktatóiskola oktatás Nevelőiskola társas-közösségi élet, az élet tanulása Munkaiskola társadalmilag hasznos munka, közösségi gazdálkodás

Jellegzetes kiegészítő tevékenység Oktatóiskola Esetleg önképzőkör, szakkör Nevelőiskola Szabadidő-tevékenységek Munkaiskola Oktatás, Társas-közösségi élet

A nevelő státusza Oktatóiskola Feltétlen irányító, ellenőrző, minősítő hatalom Nevelőiskola Az öntevékenység segítője Munkaiskola Tevékenységszervező

A nevelt státusza Oktatóiskola Alárendelt végrehajtó Nevelőiskola Öntevékeny, együttműködő Munkaiskola A munkafolyamat szükségleteihez igazodó alá-fölérendeltség

Diákönkormányzat Oktatóiskola Nincs, Ha van formális Nevelőiskola Tevékeny közreműködése általános Munkaiskola A nevelési rendszer szerves része a jól működő diákönkormányzat

A fő közvetített pedagógiai tartalom Oktatóiskola tananyag Nevelőiskola Magatartási követelmények Munkaiskola Technikai, munkaszervezési, gazdálkodási tapasztalatok

A pedagógiai tartalom elsajátítása Oktatóiskola Mechanikus, gépies tanulás (később aktiváló, munkáltató módszerek is) Nevelőiskola A társas-közösségi érintkezés alapján Munkaiskola A munkatapasztalatok közös feldolgozása alapján

A pedagógiai tevékenység szervezése Oktatóiskola Merev, bürokratikus Nevelőiskola Rugalmas, a gyermeki szükségletekhez igazodó Munkaiskola A munkafolyamat lehetőségi körén belül rugalmas

A fő pedagógiai eredmény Oktatóiskola Emlékezeti teljesítmény (memóriakapacitás) Nevelőiskola Autonóm döntésre való képesség Munkaiskola Gyakorlatiasság, a felelősség-vállalás képessége

Nevelés az őskorban

AZ ŐSKORI NEVELÉS KULTÚRÁJA Összehasonlító etnográfiai kutatások A tanulás módszere: utánzás

A gyerekek a mindennapi élet folyamatában sajátították el mindazt, ami az ősi társadalom kultúráját alkotta. A tanítást a közösség felnőtt tagjai végezték, nem téve különbséget saját és mások gyermekei között.

Az élet fenntartásához szükséges gyakorlati ismereteken és készségeken túl a gyermekek erkölcsi erényeket is elsajátítottak nevelődésük során.

Régészeti kutatások bizonyítják, hogy az idő végtelen messzeségében, már körülbelül hárommillió évvel ezelőtt eszközkészítő előemberek éltek a földön. A nevelés, a tapasztalatátadás, a tudatos tanítás csíráit is itt kereshetjük. A mindennapi élettől elkülönült, szervezett oktatás kezdetben nem létezett, a kőeszközök készítésének fortélyai apáról fiúra hagyományozódtak át.

Az australopithecus, majd a kb Az australopithecus, majd a kb. félmillió esztendővel ezelőtt megjelenő homo erectus igyekezett úgy újraalkotni szerszámait, ahogyan azt elődeitől "tanulta". Nem változtatott rajtuk. A véletlen eltérések okozták azt, hogy a jobban sikerült szerszámok maradtak fenn: ezeket igyekeztek másolni. Ebben a korban a nevelés hagyományőrző, asszimilációs funkciója dominált.

A tapasztalatok átadása-átvétele tehát már az előember számára is lényeges volt. Ekkoriban alakult ki ennek nélkülözhetetlen eszköze, az ún. "előnyelv". A kezdetben tagolatlan, majd egyre differenciálódó beszéd tette lehetővé, hogy az ember akkor is felidézze magában a látott dolog képét, amikor az már nem volt jelen. Ettől fogva nemcsak a konkrét élethelyzetekhez tapadva cselekedhetett, hanem bizonyos fokú előrelátásra szert téve túlléphetett az adott szituáción. A szavak, a fogalmak segítségével tervezhette cselekvését, és elképzelhette annak várható eredményét is.

Mintegy százezer évvel ezelőtt jelent meg a biológiai értelemben vett mai ember, a "homo sapiens". Élete az ősi társadalom keretei között folyt. Közösen vadásztak, s ez nagyfokú összehangoltságot követelt. A neandervölgyi emberek életét már cselekvési szabályok, normák irányították. Így például gondoskodtak halott társaikról: barlangban, tűz közelében temették el őket, ételt és szerszámokat helyezve melléjük.

Az a nevelés, a tapasztalatok átadása, az életszabályok közvetítése fokról fokra szervezettebbé vált. Arra a kérdésre, hogy milyen sajátosságokkal rendelkezett ez a nevelés, elsősorban az összehasonlító etnográfiai kutatások segítségével adhatunk választ.

A XX. század elején még sokfelé éltek olyan népcsoportok, amelyek szinte érintetlenül megőrizték ezt az egykori életformát. Nevelési gyakorlatukat vizsgálva következtethetünk az ősi társadalomban alkalmazott nevelési módszerekre.

Dél-ausztráliai bennszülötteknél figyelték meg, hogy az egészen kis fiúk már elkísérték apjukat zsákmányszerző útjára. Az Orinoco partján élő indiánok két-három éves fiúknak apró íjakat készítettek a hozzávaló nyilakkal. A gyerekek ezekkel az ártalmatlan, de élethű játékszerekkel először a ház körül élő állatokra: kutyákra, tyúkokra "vadásztak". Az Indiai-óceánon levő Andman szigetek lakói öt-hat éves gyerekeknek játékíjat és nyilakat adtak, sőt néha játékkenut is. Így segítették elő a felnőtt kori foglalatosságok játékszerű gyakorlását.

Játékos keretek között folyt tehát az életre való felkészülés: a gyerekek már egészen kis koruktól kezdve a felnőttek szerszámainak és harci eszközeinek élethű, de kicsinyített változatával játszottak, gyakoroltak.

A tanulás módszere az volt, hogy a gyerekek anyjuk vagy apjuk munkáját figyelve és utánozva sajátították el a gyakorlati készségeket. (Például a kötélfonást különféle indákból, csapda készítését apróbb vadak elejtéséhez.) A felnőttek, a szülők úgy segítették a gyerekek mintakövetését, hogy az adott munkafolyamatot lassabban, "szemléletesebben" végezték el, a nehezebb részeket esetleg többször ismételve. Az utánzáshoz itt már a bemutatás, a "szemléltetés" módszere társult.

Nemcsak a legkülönfélébb eszközök készítésének fortélyait leshették el így a gyerekek, hanem a közben felhangzó munkadalokat is megtanulhatták. A zene, melynek megjelenése megelőzte a beszéd kialakulását, rendkívül fontos szerepet játszott az ősi közösségek életében. Az emberi létet ezer szállal átszövő rítus szerves részét alkotta: a legkülönbözőbb szertartásokon mindig felcsendült a dal, megszólaltak az ősi zeneszerszámok.

Praktikus célokat is szolgált a zenélés: az emberek hittek abban, hogy általa befolyásolhatják az istenek szándékát, a természet "megszelídítésének" illúzióját kölcsönözte nekik. Ugyanígy gyakorlati funkciót töltött be a képzőművészet is. A barlang falára festett nagyvad képe előtt a vadászat mozdulatait imitáló ősember így készült fel a bátorságot próbáló erőkifejtésre.

A gyerekek tehát a mindennapi élet folyamatában sajátították el, szívták magukba mindazt, ami az õsi társadalom kultúráját alkotta. A nevelés alapformái az élet egészébe integrálódtak. Kezdetben nem létezett elkülönült oktatás-nevelés; a tanításnak, tapasztalatátadásnak ezt a primitív formáját maga a társas élet kényszerített ki.

A gyermekek tanítgatását a közösség felnőtt tagjai kezdetben munkamegosztás nélkül végezték, nem téve különbséget saját és mások gyermekei között. A nevelés az egész közösség nyilvánossága előtt folyt, és egyformán kiterjedt a törzs minden egyes gyermekére.

A kikristályosodó kultúra, a viszonylag szűk körű tudásanyag teljes egészét adták át gyermekeiknek. Így hagyományozódott át nemzedékről nemzedékre mindaz, amit lassanként birtokba vettek a természetből.

Az élet fenntartásához szükséges gyakorlati ismereteken és készségeken túl az ősi közösségek gyermekei erkölcsi erényeket is elsajátítottak nevelődésük során. Rendíthetetlen bátorság, a törzs többi tagja iránti feltétlen segítőkészség és az ellenség engesztelhetetlen gyűlölete - ezek lehettek legfontosabb etikai normáik.

Az erkölcsi nevelés módszereire is a századunk elején még érintetlen kultúrájú természeti népek gyakorlatából következtetnek a szakemberek.

Ausztráliai bennszülötteknél tapasztalták, hogy a gyermekeket csak igen ritkán fegyelmezik veréssel. Inkább a "természetes büntetés" módszerét alkalmazzák. Ha például egy kislány nem segít édesanyjának a magvak őrlésében, az egy darabig egyedül eszik anélkül, hogy gyermekének adna belőle. Ha nem akar vizet hozni, hagyja egy kis ideig szomjazni. Ha pedig vízhordáskor a gyerek eltöri az agyagedényt, anyja másodszor egy messzebb levő forráshoz küldi, nehezebb edénnyel.

Az elkövetett vétkekre itt mintegy természetes módon következik a büntetés: magának a tettnek a következménye. A Tűzföldön élő indiánok életében figyelték meg a kutatók azt a nevelési eljárást, mely súlyos esetekben alkalmazva bizonyult hatékonynak: a gyereket rövid időre kizárták a közösségből.

Az ősi közösségben élő gyermek számára a család egyet jelentett az élettel, a szülői szeretet a biztonsággal. A természet ezer veszélye között a közösségből való végleges kiutasítás egyet jelentett volna számukra a halálos ítélettel.

A törzsi közösség keretei között élő fiatalok életében fordulópontot jelentett egy szertartás. A beavatás (iniciáció) alkalmával be kellett bizonyítaniuk, hogy kiállják a felnőttség próbáját, testileg-lelkileg felkészültek a felnőtt életben reájuk váró megpróbáltatásokra.

Hogy a fiú elfoglalhassa helyét a közösségben, ahhoz már felnőtt férfiként kellett viselkednie. Meg kellett győznie a törzs többi tagját arról, hogy bátor és ügyes vadász; fegyelmezetten tűri a megpróbáltatásokat, a fájdalmat; akaratát képes korlátozni, ha a közösség érdeke úgy kívánja.

Elsősorban fizikai erőkifejtést igényeltek ezek a próbák Elsősorban fizikai erőkifejtést igényeltek ezek a próbák. Hamar kiderült, hogy ki üli meg biztosan a lovat, ki viseli el zokszó nélkül a fájdalmat, ki képes megfékezni az elszabadult bikát stb. Arról is számot adtak az iniciáció szertartása alatt, hogy mennyire ismerik a törzs eredetmítoszát, hagyományait, a rituálé előírásait, egyszóval: hogyan állják meg helyüket a felnőttek világában.

A beavatás rituális szertartására a mindkét nembeli fiatalokat fel kellett készíteni. Ezért a nagy próbatétel előtt rövidebb-hosszabb időre elkülönítették őket, táborokba vagy nagyobb kunyhóba kerültek. Itt mindenekelőtt gyakorlati jellegű képzés folyt: fokozatosan nehezedő fizikai erőpróbák sorát kellett kiállniuk egymással versengve.

A testi nevelést a törzs hagyományainak, magatartást szabályozó normáinak, eredetmítoszának megismertetése egészítette ki. Az "oktatást" a felnőttek egy csoportja (az ún. "keresztapák" és "keresztanyák" együttese) végezte a varázsló, a sámán irányításával.

A nevelői gyakorlat egy része térben és időben elkülönült, levált a törzs mindennapi életéről. Kiválasztott személyek végezték a viszonylag rövid időtartamra sűrített képzést. Természetesen nem a mai értelemben vett tantárgyakat tanultak itt a fiatalok, hanem komplex, életszerű ismeretköröket.

Nem "iskola" volt ez a szó szoros értelmében, de az intézményesülés bizonyos csíráit már tartalmazta ez a képzési forma.