Prolegomena

A modern tudomány kulturális felemelkedése óta a vallás igényeinek státusa bizonyos, specifikálható okokból problematikussá vált. A tizennyolcadik század során az univerzumról mint önmagában megálló egészről alkotott mechanisztikus kép szükségtelenné tette az "istenhipotézist". A tizenkilencedik században Charles Darwin feltevései „eltüntették” az emberi élet "spirituális" dimenzióját mint a vallás speciális menedékét.

Ludwig Feuerbach, Karl Marx s később Sigmund Freud kritikái folytatták a támadást azzal, hogy a vallásos hiedelmek eredetére olyan genetikus magyarázatokat adtak, amelyek előfeltételezték, hogy eredetét evilági kategóriák szerint lehet magyarázni. Ezek az intellektuális erőfeszítések egyesültek a felvilágosodás hagyományos szkepticizmusával a tekintély iránt, és nagymértékben elősegítették a vallásról való modern világias öntudat ki nem mondott alapjának megformálását.

„Polányi Mihály gondolkodásában a további megkülönböztetések ehhez a két jelentéstípus- hoz kapcsolódnak. A tudományos hipotézisek a verifikációtól függenek, míg a matematikát, a vallást vagy a művészeteket helyesebb, ha validáció eljárásával fogadjuk el.” Polányi Mihály, Polacsek (Budapest, március 11. – Northampton, február 22.) magyar–brit tudós.

„Képzeletünk művei, beleértve a vallást is, hasznos, talán még szükséges alkotások is, amelyek olyan jelentésvilágot teremtenek, amely lehetővé teszi számunkra, hogy felelős emberként létezzünk. Ebben a másodlagos, mégis fontos értelemben valóságosak, és érvényesek lehetnek, ha értékelni tudjuk jelentésüket.”

A kinyilatkoztatás A kinyilatkoztatásról szóló tanítás központi témája a fundamentális teológiának. Egyrészt minden emberi teológia alapjait (fundamentum) képezi az Istentől eredő kinyilatkoztatás. Hiszen az teológia igazságigénye azon nyugszik, hogy benne Isten igazsága fejeződik ki. Ennek az igazságnak azonban Istentől kell az emberek számára ismertté válnia, tehát Istennek az ember számára kell kinyilatkoztatni önmagát. A kinyilatkoztatás által által lesz felismerhető – isteni kinyilatkoztatás nélkül nem lehetséges emberi Isten-ismeret. (vö. E. Brunner idézetével § 1.2).

Isten a történelemben cselekedve mutatkozik meg „Isten ezt felelte Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. Majd azt mondta: így szólj Izráel fiaihoz: A Vagyok küldött engem hozzátok.” 2Móz 3,14 „Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt. – Az Úr maga mondja ezt.” Ézs 40,5

Kinyilatkoztatás (apokaliptika / revelatio) - a teológiai szakkifejezés (amire nincs egységes fogalom a Bibliában). - Istennek az emberre és a világra vonatkozó cselekvését jelöli. - Isten cselekvése a teremtésben és a történelemben (Ószövetség) manifesztálódik (manifesztál – kinyilvánít, kinyilatkoztat) és „csúcspontját” Jézus Krisztusban éri el (Újszövetség).

Az Ószövetségben elkezdett isteni önközlés Jézus Krisztusban érte el felülmúlhatatlan teljességét: „Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot teremtette” (Zsid 1,1-2).

Az újszövetség tanúsága szerint ezért az üdvösség útja kizárólag Krisztuson át vezet. „És nincs üdvösség senki másban, mert nemi s adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnének.” (Csel 4,12; Jn 14,6)

Minden egyes ember lehetséges sorsa (üdvössége és kárhozata) ezek szerint attól függ, hogy meghatározza-e a Krisztusba vetett hívő bizalom. Ez a bizalom arra irányul, ami Jézus Krisztus működésével és sorsával (kereszt és feltámadás) úgy kezdődött el, mint ami Isten uralmának jövőben várható mindent átfogó megvalósulása.

1.Az ószövetségi kinyilatkoztatás ugyanannak az Istennek előzetes kinyilatkoztatásaként értendő, aki végérvényesen Jézus Krisztusban mutatkozott meg. A historikus kutatás mindenesetre rámutatott arra, hogy az Ószövetségnek Krisztus felöli magyarázata a szövegek eredeti szándékához képest nem helyes. 2.Minden ember üdvössége az Újszövetség bizonyságtétele alapján kizárólag Krisztus kinyilatkoztatásának hívő elfogadásától függ, az üdvösség megszerzésére irányuló más út ki van zárva. Jóllehet vannak és voltak Jézusnak Istenről tett kijelentéseitől független megfogalmazásai a világ és az emberi élet értelméről, amelyek igazságigénnyel léptek fel. Ekkor olyan egymással konkuráló vallásokról van szó, amelyek üdvösség elképzelésüket a Krisztuseseménytől független isteni kinyilatkoztatásra vezetik vissza.

Istenismeret Krisztuson kívül?

Egyrészt keresztény felfogás szerint érvényes, hogy az Újszövetség bizonyságtételének megfelelően, az üdvösség útja csak Krisztuson keresztül vezet. Másrészt abból lehet kiindulni, hogy azok az isteni kinyilatkoztatások is igazak, amelyekben Izráel népe részesült. Isten, aki Jézus krisztusban nyilvánult meg, a Zsid 1 szerint ugyanaz az Isten, aki „régen sokszor és sokféleképpen éppen az atyák és a próféták által” szólt. Különösen is jelentős az Újszövetség pozitív kapcsolódása Izrael hitről adott tanúságtételéhez Ábrahám személyén keresztül.

Ábrahám maga nem részesült Krisztus kinyilatkoztatásában, ám éppen az Újszövetségben a Keresztények számára ő a hit atyja (vö Gal 3, Rm 4)

A hit az ész számára megközelíthetetlen paradoxon, ami az etikai értelemben vett gyilkosságot is szentesítheti és Istennek tetsző cselekedetté teheti. Isten próbára tette Ábrahámot azzal, hogy egyetlen fia, Izsák feláldozását kérte tőle. A hit adott erőt Ábrahámnak: hitt és nem csalódott, mert a hit, az erkölcsnél magasabb rendű.

Hogy az Újszövetségben a kereszténység számára exkluzív „üdvkompetencia” igénye jelenik meg, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy Isten csak Krisztusban nyilatkoztatta ki önmagát. Igaz istenismeret már Izráelben is volt, és igaz maradt akkor is, ha a Krisztus-esemény által túlhaladottá vált.

Pál meggyógyítja egy sántát Lisztrában. „Ő az előző nemzedékek során megengedte, hogy minden nép a maga útján járjon, bár nem hagyta magát bizonyság nélkül, mert jótevőtök volt, a mennyből esőt adott nektek és termést hozó időket; bőven adott nektek eledelt és szívbéli örömet” (Csel 14,8-18). Pál beszéde az Areopágoszon. „ … hiszen ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent. […] … mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (Csel 17,16-34).

Ki lehet-e Izrael istenismeretére érvényes állításokat más vallásokra is terjeszteni? Kimondhatjuk-e azt, hogy más vallások istenről tett kijelentései – többé, vagy kevésbé – az igazságnak egy részét foglalják magukba? Van néhány olyan hely az Újszövetségben, amely úgy tűnik, hogy Isten általános kinyilatkoztatásáról beszél, tehát nem csupán Krisztuson kívül, de az Ószövetségen kívül is. Mindenek előtt Pálnak a Rómaiakhoz írt levele első részének van jelentősége ebben az összefüggésben (Rm 1,19-32).

Istennek van olyan kinyilatkoztatása, amely minden ember számára mindenkor hozzáférhető … „Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén megtalálható.” (1,20k)

2. Az emberek a ténylegesen jelenvaló istenismeretből nem jutottak arra a következtetésre, hogy Istent Istenként ismerjék fel és tiszteljék; ebben van bűnük, amiből nem tudják kimagyarázni magukat: „ … hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették, vagy áldották istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen szívük elsötétedett. (1,21)”

Ők „a halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték emberek és madarak, négylábúak és csúszómászók képével. (1,23)” És „Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, azok a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett, aki áldott mindörökké” (1,25). Isten, az általánosan elérhető kinyilatkoztatása által a teremtésben, lehetőséget adott Isten helyes tiszteletére, de ezt az emberek nem használták ki.

Isten kinyilatkoztatását a bibliai kinyilatkoztatáson kívül a dogmatikai szakzsargonban hagyományosan általános (egyetemes) vagy természetes kinyilatkoztatásnak nevezik (revelatio generalis, naturalis). Krisztus kinyilatkoztatása ezzel szemben különleges vagy természetfeletti kinyilatkoztatás (revelatio specialis, supranaturalis). Az általános, vagy természetes kinyilatkoztatásból adódó emberi ismeretet istenről természetes teológiának (theologia naturalis) nevezik – szemben a természetfeletti, vagy kinyilatkoztatott teológiával (theologia supernaturalis, revelata), a speciálisan keresztény istentan.

Filozófiai teológia. Az ókortól fogva számtalan kijelentést tettek istenről, amelyek az ész belátásain nyugodtak. Egy (egyetlen) Isten egzisztenciája kétségbevonhatatlan és szükséges része volt a racionálisan levezethető világmagyarázatnak. Csupán az volt kérdéses, hogyan lehet ezt az Istent a az ember szemszögéből helyesen leírni. Alapelveiben ez a felfogás egészen a 18. századig vitathatatlan maradt, és részben a mai filozófiában is képviselt

A (nem keresztény) vallások istentapasztalata. Immanuel Kant hagyományos istenbizonyítékokon gyakorolt kritikája miatt a filozófiai teológiai hihetősége megingott. Ezzel a Krisztuson kívüli kinyilatkoztatásról szóló párbeszéd inkább a nem keresztény vallások istenről tett állításaihoz kötődött. Ez a jellegzetesség a vallástudományok fejlődésével a 19. században megerősödött. Mivel a keresztények és nem keresztények közötti kapcsolat a globális összefonódások miatt egyre gyakoribb, a nem keresztény vallások Istenről tett kijelentéseinek keresztény megítélése továbbra is aktuális téma, ami napjainkban a vallások teológiája gyűjtőfogalom alatt tárgyalnak

Az emberi ittlét (Dasein) kérdése. Ott is, ahol az ember tudatosan szemben áll a vallás bármiféle formájával, az élet értelmének kérdése még nem talált válaszra. Éppen a nem vallásos emberek érzik például a halandóság tudatát terhesnek, mert a feltartozhatatlan halál minden autonóm értelemadást kérdésesnek mutat. Az a kétség, amelybe ezáltal eshet az ember, eltérő módon azon hatalom utáni vágy „fonákjaként” értelmezhető, amely ezt a kétségbeesést túlszárnyalni igyekszik. Így az élet értelme utáni kérdés értelmezhető egy nem kifejezetten Isten létezése iránti kérdés kifejeződéseként és ezáltal egy nem tematizált ismeretként Istenről.