A gyógypedagógia története

Az előadások a következő témára: "A gyógypedagógia története"— Előadás másolata:

1 A gyógypedagógia története
11. Két alapvető gyógypedagógiai kategória problématörténete

2 Új kategóriák, új címkék

3 Az érzelmi élet súlyos zavarai
„Emotional disturbance”

4 Mai definíció „… olyan állapot, amely hosszabb ideig leírható az alábbiakban felsorolt jellemző vonásokkal, és amely negatívan befolyásolja a gyermek iskolai teljesítményét: (A) Tanulásképtelenség, amely nem magyarázható intellektuális, érzékszervi vagy más egészségi állapotbeli tényezővel. B) A kortársakkal és a tanárokkal való megfelelő interperszonális kapcsolatrendszer kiépítésének képtelensége.

5 (C) Normál körülmények között nem megfelelő viselkedési formák és érzelmi állapotok megjelenése. (D) A boldogtalanság és a depresszió megjelenése tartós rossz levertség és rosszkedv formájában. (E) Testi tünetek megjelenése, amelyek összefüggésbe hozhatók személyes vagy iskolai problémákkal.” [Individuals with Disabilities Education Act. Code of Federal Regulations, Title 34, Section 300.7(c)(4)(i) Az Egyesült Államok szövetségi törvénye a fogyatékkal élő emberek neveléséről.]

6 Problématörténet A mentális egészség hiánya, az elme betegségei régóta súlyos problémát jelentenek az emberiségnek. A skizofrénia eseteit már i.e ban leírták az orvosok. A görög filozófusok és orvosok már árnyaltan mutatták be írásaikban az ilyen típusú betegségek tüneteit, konkrét megnyilvánulásait. Az orvosok azonban általában a felnőttek testi és lelki betegségeivel foglalkoztak, és a gyerekek lelki problémáit csak rövid leírásokban jegyezték le a korai szakirodalomban.

7 Csak az 1800-as évek végének egészségügyi forradalma során kezdték tanulmányozni az érzelmileg zaklatott gyerekeket Amerikában és Európában, de az „érzelmi zavar” fogalma akkor még nem jelent meg a szakirodalomban egészen 1900-ig. Ezt a jelenséget már a 19. század első felében tanulmányozták, és abban az időszakban erről nagy mennyiségű tudás halmozódott fel. Egy 18. századi orvos például részletesen leírta annak a nőnek az esetét, aki „egy őrjöngő fiúgyermeknek adott életet”.

8 A párizsi Bicêtre egyik orvosa egy 15 éves idiótát „teljesen állatszerű lény”-ként jellemezett:
„Nem volt kötődése, minden útjába kerülő tárgyat feldöntött, de bátorság és cél nélkül. Nem volt benne tapintat, intelligencia, gátlástalan volt, nem tudott viselkedni, mérhetetlenül esetlen volt. Nem rendelkezett erkölcsi érzelemmel, de szomjazott az elismerésre, ösztönös, zajos élénkség volt benne, fittyet hányt a külvilágra… Mindent befalt, bármilyen undorító volt, brutálisan érzéki, szenvedélyes volt – mindent tört, zúzott, tépett, égetett, és ha ebben megakadályozták, akkor csípett, harapott, karmolt, véresre sebezte magát.” (Idézi: Winzer, 1993, )

9 Jean Étienne Dominique Esquirol volt az elsők egyike, aki különbséget tett a mentális retardáció és a mentális betegség között. Ráirányította a figyelmet a gyermekkori pszichózisokra. Esquirol műveiben feltárja az életkor hatását az őrültségre és a leggyakoribb gyermekkori elmezavar konkrét formáira – fogzással kapcsolatos viselkedési problémák, epilepszia, öngyilkosság, gyújtogatás, gyilkossági hajlam és idiotizmus.

10 Esquirol például leírta olyan gyerekek eseteit, akiket a „gyilkolási hajlam kis megszállottainak (homicid monománia)” nevezett. Az egyik ilyen gyerek egy 11 éves leány volt, aki két csecsemőt belelökött egy kútba. Esquirol erről mindössze annyit jegyzett meg, hogy „gonosz természete köztudott volt”. A leírt egyéb esetek közé tartozott egy 8 éves leány, aki azzal fenyegetőzött, hogy megöli bátyját és mostohaanyját.

11 Az érdekélődés eme korai fellángolása után elhalványult a pszichotikus gyerekek iránti érdeklődés egészen a 19. század végéig. Csak néhány „bátor lélek” birkózott azzal a diagnosztikus megkülönböztetéssel, amit később gyermekkori skizofréniának, gyermekkori autizmusnak és mentális retardációnak neveztek.

12 Több tényező is hozzájárult az érdeklődés lanyhulásához: a felnőttek kezelése eredménytelen volt, ellentmondásos és konfúz volt terminológia és az etiológia, irtóztak attól, hogy a gyermekek súlyos mentális rendellenességeket tulajdonítsanak és főleg tartottak attól a fogalmi tisztázatlanságtól, amely a mentális a retardáció és a mentális betegségek között volt. Még ma is könnyen összemosódik a mentális retardáció és a viselkedési rendellenesség fogalma, és a gyermekkori elmezavar felismerése úgy tűnik, hogy késett egészen a mentálisan retardáltaknak szánt első központok létrehozásáig.

13 1867-ben Henry Maudsley ( ) a pszichotikus gyermekek témájával foglalkozó kevés század-közepi, nagyhatású orvos-írók egyike, Az elme fiziológiája és patológiája című alapvető munkájában 34 oldalas fejezetben foglalkozott a korai elmezavarok kérdéseivel.

14 Maudsley megkísérelt kapcsolatot találni a pszichózis típusának a gyermek fejlődésének a szintjével és a szenzomotoros elmezavarokkal, mint például az epilepszia és a vitustánc (chorea). Leírta, hogy mindezek hallucinációkkal és téveszmékkel járnak. Maudsley a kisgyerekkori pszichózisok osztályozását javasolta.

15 Hozzá hasonlóan néhány orvos és pszichiáter hitt abban, hogy a őrültség felnőtteknél tapasztalt mániás és melankólikus formái gyermekeknél is megfigyelhetők. A legtöbb 19. századi orvos azonban lebecsülte azt a felfogást, miszerint az érzelmi élet zavarai a gyermeket is érinthetik, úgy vélték, hogy az elmebetegség az felnőttkori rendellenesség, a gyermekkori megnyilvánulások pedig a mentális fogyatékosság jelei. Sok amerikai pszichológus és pszichiáter ragaszkodott ahhoz a hithez, hogy a „gyermekkorban ritka az őrültség”.

16 A 19. századi terminológia és a gyermekkori elmezavarok etiológiájának megértése változó, bizonytalan, zavaros és gyakran ellentmondásos volt. Az érzelmi zavarokkal küzdő, zaklatott gyermekekre vonatkozó elszórt utalások közé tartoztak az olyan kifejezések, mint „fogalomalkotási őrültség (ideational insanity)”, „veleszületett gyengeelméjűség”, „szimuláló idiotizmus”, a „Seguin-féle kezdődő téboly” és a „fiatalkori eszelősség”.

17 Samuel Gridley Howe jól látta, milyen nehéz megkülönböztetni az emocionálisan zavart gyereketek a mentálisan retardált gyerektől, ő a „szimulatív idiocizmus” kifejezést használta a mentális retardáció megjelenésére egy nem retardált személynél. A jogi megkülönböztetés nehezen alakult ki, csak 1886-ban kezdték el Angliában megkülönböztetni a mentális retardációt az elmebetegségtől.

18 A rendellenes viselkedést betegségként definiálták, és a kevés kezelt gyerek elsősorban orvosok gondjaira volt bízva, akik etiológiák özönét állították föl a bizarr és aberrált viselkedésről. Néhány orvos rámutatott a temperamentum és a gyereknevelés összefüggéseire: a túlvédés, agyonkényeztetés, következetlenség a fegyelmezés terén.

19 A maszturbáns elmebetegség létezésében való hit egészen a 19
A maszturbáns elmebetegség létezésében való hit egészen a 19. század végéig tartotta magát. Bár a maszturbációt a mindkét nembeli őrülteknél nagyon gyakorinak tartották, szoros párhuzamot húztak a dementia praecox, a serdülők elmebetegsége és a maszturbáció között. A maszturbációs elmebetegség tipikus életkorát az orvosok a életév közötti időszakra tették, és úgy vélték, hogy legalább ötször gyakoribb a fiúk esetében.

20 Edward Spitzka leírta a periodikus elmebetegség állapotát, melyet definíció nélkül cirkuláris elmebetegségnek nevezett. Úgy vélte, hogy ez a pubertáskor táján kezdődik, és gyakoribb a lányok, mint a fiúk esetében, makacsul ellenáll a kezelésnek.

21 Elhatalmasodó félelem, szenvedélyesen eltúlzott vallási túlbuzgóság, babona – még mindig ezeket vélték az elmebetegség okainak. Bármilyen magas lázzal járó betegség az érzelmi problémák kiváltó oka lehet. Akárcsak a családi életvitel: a szülők alkohol- és ópiumfogyasztása, sőt a dohányzás is okozhat mentális betegségeket a gyermekekben. Hasonlóképpen hittek abban, hogy a tuberkulotikus és a gyenge idegrendszerű családok magyarázatot adhatnak az elmebetegségek eseteire. A környezeti okokról úgy vélték, hogy hozzájárultak a gyermek „örökletesen túlzott érzékenységéhez”.

22 A súlyosan beteg gyermekek a ritkán említett „fiatalkori elmebetegek” amikor intézetbe kerültek, akkor mentálisan retardált tanulókkal kerültek össze. Nem igen látjuk nyomát annak, a pszichotikus gyerekeket elkülönítették volna a mentálisan retardáltaktól. Még ha az úttörő pszichiáterek nem is nagyok fókuszáltak a gyerekekre, ez nem jelenti azt, hogy a gyerekeket nem érintette a pszichózis.

23 A gyermekkori pszichózissal pragmatikus okokból foglalkoztak olyan keveset elődeink.
Philippe Pinel optimizmusa a 19. század közepére elhalványult. Magán elmegyógyintézetek időt és személyzetet tudtak szentelni az egyéni terápiának, de gyógyulási arányuk nem duplázódott meg a nagy állami intézetekben, amelyek egészségtelen, nedves, nyirkos, sötét menhelyekké silányultak. A mentálisan beteg felnőtteknél tapasztalt kedvezőtlen eredmények nem bátorították arra a pszichiátereket, hogy klientúrájukat kiterjesszék a súlyosan zavart fiatalokra.

24 Csak a 19. század utolsó évtizedeiben konfrontálódtak azzal a nézettel a szakemberek, hogy a gyermekkori akadályozottság különbözik a felnőttkori formától, és más, mint a mentális retardáció. A pszichotikus gyermek ismét a tanulmányok tárgya lett, és pszichiáterek és más szakemberek erőfeszítést tettek a gyermek-pácienseknél tapasztalt magatartási rendellenességek megfigyelésére, leírására, osztályozására.

25 Megkísérelték összegyűjteni és rendszerezni a létező anyagot, mégpedig pszichés rendellenességekről, mentális betegségekről és gyermekkori elmebetegségekről szóló monográfiákban. Így 1900-ra már létezett egy egész sor olyan szakmunka, amelynek szerzői azt állították, hogy a pszichotikus rendellenességek gyermekekben is megmutatkozhatnak.

26 Az érzelmi élet zavaraival kapcsolatban két ellentétes felfogás alakult ki:
1. A funkcionális megközelítés, mely először Pinel alapvető fontosságú műveiben jelentkezett, mely hangsúlyozta a beteg pszichológiai személyiségének és a lelki fejlődés közötti kapcsolatot. E felfogás hívei gondosan megfigyelték a beteg viselkedését, és támpontot kerestek ahhoz, hogy megfejtsék a kiváltó okok rejtélyét.

27 A funkcionális megközelítést elfogadó orvosok a pszichiátriai kezelés iskoláiba tömörültek, és végezetül kifejlesztették a pszichoterápia módszereit. Sigmund Freud és mások azon a véleményen voltak, hogy a deviáns viselkedés a tudatalatti jelenségek és a belső zavarodottság terminusaival magyarázhatók. Ők fejlesztették ki a pszichodinamikus felfogást, amelyben a zavart csak tünetnek tekintették, nem pedig szervi betegségnek, hanem a gyermekben levő konfliktusnak, melyet gyakran az interperszonális kapcsolatok összeomlásával hoztak összefüggésbe.

28 Gyermekek esetében a funkcionális megközelítés a mentálhigiénés mozgalommal hozható kapcsolatba, amely a mentális egészség és a személyiség fejlődésének a elősegítésére koncentrált. A mentálhigiénés paradigma értelmében a mentális betegség az élet megpróbáltatásaival szembesülő személyiség rendellenességeire vonatkozott. A gyerekkor, amelyről sokáig nem ismerték el, hogy alapvető fontosságú szakasza fejlődésben, „a személyiség kondicionáló periódusává” vált, és a mentálhigiénikusok (akik az 1920-as évek elején kiváltak az eugenikusok köréből) az iskolák felé fordultak.

29 2. Az ezzel ellentétes organikus szemlélet azon a hiten alapult, hogy a mentális élet zavarainak minden tünete egy konkrét agyi rendellenességnek vagy testi betegségnek tulajdonítható. Emil Kraepelin ( ) az a személy, akit leggyakrabban társítunk az organikus szemléletmóddal.

30 1896-ban Kraepelin bemutatta az érzelmi zavarok osztályozásának új rendszerét, amely két fő tünetegyüttest azonosított: mániás-depresszív pszichózisok és dementia preacox (skizofrénia), az utóbbi elevezés a korai életkorban jelentkező érzelmi zavarok kezdetét jelezte. Kraepelin a dementia praecox esetében alosztályokat állapított meg, melyek: kataton, hebefrén és paranoid.

31 Bár a dementia preracox-ot néha a serdülőkor elmebetegségének is nevezték, Kraepelin műve csak a felnőttekkel foglalkozott. Sancte de Sanctis ( ) olasz pszichiáter volt az, aki 1905-ben gyermekekre alkalmazta a fogalmat, és a fiatalokban megfigyelt jelenséget dementia praecoxisssimá-nak nevezte.

32 Eugen Bleuler ( ) svájci pszichiáter a „dementia preacox” elnevezésű körképet skizofréniának nevezte 1911-ben. Bleuler számára a skizofrénia egy, a mélyben meghúzódó integratív diszfunkció tükröződése, amely az elme meghasadása, a gondolatok, érzések, cselekedetek szintézisének a törése.

33 Az érzelmi zavarok pszichodinamikus és organikus felfogása viaskodott egymással az 1930-as évekig.
A behaviorista pszichológiai iskola alapvetően új megközelítése bontakozott ki, amely azt posztulálta (tételezte), hogy a rendellenes viselkedésnek nincs veleszületett vagy mélyen meghúzódó oka, hanem helyzet-specifikus és tanulható. A behaviorista elméletalkotók, mint például John Broadus Watson vagy B. F. Skinner léptek színre mint a pszichodinamikus iskola fő kritikusai.

34 John Broadus Watson (1878-1958)
Burrhus Frederic Skinner ( )

35 Közjáték: „Walden Two”: Skinner fantasztikus novellája egy képzeletbeli kommunáról „Since our children remain happy, energetic, and curious, we don't need to teach "subjects" at all. We teach only the techniques of learning and thinking. As for geography, literature, the sciences -- we give our children opportunity and guidance, and they learn for themselves. In that we dispense with half the teachers required under the old system, and the education is incomparably better. Our children are not neglected, but they're seldom, if ever, taught anything. Education in Walden Two is part of the life of the community.”

36 „We don't need to resort to trumped-up life experiences
„We don't need to resort to trumped-up life experiences. Our children begin to work at a very early age. It's no hardship; its accepted as readily as sport or play. A good share of our education goes on in workshops, laboratories, and fields. Its part of the Walden Two code to encourage children in all the arts and crafts.” (Skinner: Walden Two, 1948, p ).

37 A viselkedési rendellenességek további kiegészítő tanulmányok születtek: az organikus és genetikus okok vizsgálata, a pszichológiában a humanisztikus irányzat fejlődése, a szociálpszichológiai kutatások, amelyek a kulturális hatások és a cselekvés összefüggéseire összpontosultak. Mostanában az elméletalkotók a zavart viselkedést az gyermek és a környezete közti rossz interakciónak tulajdonítják.

38 Sanctis, Bleuler és mások művei hozzáárultak a gyermekkori skizofréniaként ismert állapot meghatározásához, és 1935-re a gyermekkori skizofrénia már jól dokumentált volt. Az autisztikus magatartás azonosítása gyermekekben és felnőttekben Eugen Bleulerhez köthető, aki 1906-ban izolálta a kapcsolat kialakítására képtelen viselkedésformákat.

39 Bleuler az „autista” szót melléknévként használta, és csak Leo Kanner nagy tanulmányában, 1943-ban használta főnévként (A tanulmány címében még nem: "Autistic Disturbances of Affective Contact”). 11 olyan pszichotikus gyereket vizsgált, akik egyik pszichotikus rendellenesség tüneteit sem mutatták. Ezt a zavart „kora gyermekkori autizmusnak” nevezte el. A tünetek három éves kor előtt jelentkeznek először, gyerekből 2-5-öt érintenek, köztük is 80%-ban fiúkat. Az autizmus átfogó, biológiai és orvosi szempontú kutatását csak az 1960-as évek közepén kezdték el.

40 Leo Kanner ( )

41 Miután elismerték a gyermekkori pszichózisok létét, és az azonosítás, a diagnózis és a kezelés módszereit, a súlyos gyermekkori érzelmi zavarok még mindig nagyrészt a pszichiáterek és pszichológusok hatáskörében maradtak és nem az iskolarendszerhez tartoztak. Se képzett tanárok, se megfelelő felszerelés, sem pedig támogatók szolgáltatások nem álltak rendelkezésre.

42 De az iskolák még akkor sem vettek fel súlyosan fogyatékos tanulókat, amikor már a felszereltségük, eszközzel való ellátottságuk fejlettebb lett. Még a 20. században is a súlyos és sokszoros hátránynak kitett gyermekeket kizárták az állami iskolák szegregált osztályaiból és gyakran az intézetekbe se fogadták be őket. Az iskolák csak próbaidőre vették fel a súlyosan fogyatékos gyermekeket - a szülők erőteljes nyomására.

43 Csak az 1960-as években kezdett el az oktatásügy foglalkozni az érzelmileg súlyosan zavart gyermekekkel. Erőteljes támadások történetek a pszichiátrián belül és kívül a betegség orvosi legitimitásának paradigmájával szemben. Nem voltak személyi források a mentális egészségügy területén, a kibontakozó humanisztikus aggodalom a gyermekek intézeti pszichiátriai ellátásának elégtelen voltáról, valamit az az igény, hogy kiemeljék a fiatalokat a felnőttek kórtermeiből - ezek mind részét képezték a vitának.

44 Ezek a viták és a törvényhozás egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a korábban intézetben elhelyezett gyerekek visszakerüljenek a közösségbe. Azok az értelmileg súlyosan zavart fiatalok, akik korábban az ideggondozó klinikák és intézeti környezet hatáskörében voltak, ahol a kezelés fókusza a gyermekek pszichopatológiája volt, fokozatosan az oktatásügy hatókörébe kerültek át.

45 Tanulási képtelenség (Tanulási nehézség, tanulási zavar)
„Learning disability” (learning difficulty, learning disorder)

46 Mai definíció A tanulási képtelenség idegrendszeri okokra visszavezethető problémák gyűjtőfogalma, hátterében az agy információ-felvételre, feldolgozásra, raktározásra és alkalmazásra való képességének zavara húzódik. A tanulásképtelen gyermek nem tud olyan ütemben tanulni, mint az átlag. Több változata létezik: előfordul, hogy az érintett gyermeknek a tanulásképtelenség egynél több válfajával kell megküzdenie. Egyeseknél az általános koncentrációs képességet befolyásolja hátrányosan. Leggyakrabb megjelenési formái az olvasási, írási és a számolási képesség rendellenességei.

47 Problématörténet A tanulásképtelen gyerekek - ahogyan a mai iskolarendszer nevezi őket - valószínűleg mindig léteztek a társadalomban. De ahol „ekét nyomni fontosabb, mint tollat fogni”, az enyhe tanulási problémák kis aggodalomra adtak okot. És ahol a gyerekek a hagyományos osztálytermekben a „három R” (alapvető kultúrtechnikák: írás, olvasás, számolás) megtanulásának nehézségeivel szembesülnek, vergődnek, bukdácsolnak és hamarosan a tanárok és a pszichológusok figyelmének a középpontjába kerülnek.

48 A tanulási nehézségek korai kutatása, melyet orvosok és pszichológusok végeztek, akik az iskolai gyakorlat helyett a klinikai kutatásra tették a hangsúlyt, agysérült felnőttek tanulmányozásával kezdődött, majd agysérült és mentálisan retardált gyerekek és később normális értelmi képességű gyerekek vizsgálatával folytatódott. A kezdeti kutatások elsősorban három terület rendellenességére összpontosultak: beszélt nyelv, írott nyelv, motoros és perceptuális készségek.

49 A tanulási nehézségek területének története a fejlődés három fő szakaszát mutatja.
Az alapítási szakaszban, 1800 és 1930 között orvosok kutatták a specifikus tanulási nehézségek etiológiáját, három különböző típusba sorolva ezeket. Az átmeneti szakasz mintegy 1930-től 1960-ig tartott, melyben a pszichológusok és tanárok felhasználták elődeik elméleteit, és ezekből fejlesztettek ki diagnosztikus eljárásokat és felzárkóztató programokat. Az integrációs szakasz 1960-ban kezdődött és még most is tart. Ebben a szakaszban a tanulási nehézségek területe azt a formát öltötte, amelyet ma is látunk.

50 Az úttörő kutatás nagy része a gyermek olvasási problémáival foglalkozott.
Kezdetben a kutatók az észlelési hiányosság megnyilvánulásának tekintették, olykor agnóziának (érzékletvesztés), olykor elmevakságnak, szóvakságnak vagy szósüketségnek nevezték. A szóvakságot írták le a legrészletesebben. Egy skót orvos, szemsebész, James Hinshelwood ( ) kutatta a betű-, szó- és elmevakság eseteit.

51 Hinshelwood kiadta a Veleszületett szóvakság című monográfiát, azoknak a gyerekeknek az egyedülálló problémáiról, akiket ma tanulásra képtelennek nevezünk. Ebben a műben Hinshelwood körvonalazta azon nézetét, mely szerint az olvasási képtelenség az agy bal cerebrális féltekéjének memóriaközpontjának pusztulásának vagy fejlődési rendellenességének a következménye.

52 Később Alfred Tredgold ( ) magyarázta, hogy a szóvakságban a probléma csak a nyomtatott szót érinti, melyet a személy lát, de nem ért. Az érintett gyerekek vagy teljesen képtelenek megtanulni olvasni, vagy csak igen nagy nehézséggel olvasnak. Ez az állapot gyakoribb a fiúknál, mint a lányoknál, és bár – Tretgold szerint – némelyik gyerek átlagos intelligenciával rendelkezik, a többség azonban ha törvényesen nem is értelmi fogyatékos, de „szubnormális intelligenciájú”.

53 Tretgold azt is állította, hogy létezhet kapcsolat ezen állapot és a balkezesség, valamint a tükörírás között. Szerinte az érintett gyermekek gyakran érzelmi és társadalmi nehézségekkel küzdenek – érdeklődéshiány, általános közömbösség, a kezdeményezőkészség hiánya, érzelmi instabilitás, impulzív viselkedés, figyelemhiány és koncentrációs zavarok.

54 A szóvakságot néha agráfia (írásképtelenség) kíséri
A szóvakságot néha agráfia (írásképtelenség) kíséri. (A „szóvakság” Alfred Kussmaul német szemészorvos elnevezése 1877-ből.) A szósiketség analóg, de sokkal ritkább állapot. A teljes elmevakság eseteiben a vizuális vagy hallási képek értelmezésnek képtelensége áll fenn, bár a személy megfelelően lát és hall.

55 J. E. Wallace Wallin ( ), aki élénken érdeklődött a tanulási zavarok minden szegmense iránt, ortofrenikus kutatásokat végzett. („A deviáns vagy abnormális mentális funkciók korrekciója vagy javítása vagy a fizikai hátrány megszüntetésével vagy a lelassult vagy retardált funkciók megfelelő stimulálásával”.) Wallin csodagyerekekkel, alexiás gyerekekkel (teljes olvasási képtelenség) agráfiás (teljes írásképtelenség) és olyan motoros hiányossággal rendelkező gyerekekkel dolgozott, akiknél nem volt észlelhető ehhez társuló mentális károsodás.

56 Az 1920-as évek elején Samuel T
Az 1920-as évek elején Samuel T. Orton ( ) amerikai pszichiáter nem fogadta el kollégái véleményét arra vonatkozóan, hogy sok tanulási problémát az érzelmi alkalmazkodás zavara okoz. Orton azt állította, hogy a tanulási nehézségekkel küzdő gyermekek kevert lateralitást mutatnak, vagy olyan családból származnak, ahol bizonyítható a kevert dominancia.

57 Olyan elmélettel állt elő, amely az agy kétoldali szimmetriáján alapult, és azt állította, hogy a tanulási, olvasási rendellenességeket az egyik agyfélteke dominánssá válásának a kudarca okozza. Megalkotta a „strephosymbolia” elnevezést azon egyedekre alkalmazva, akik „kevert vagy vegyes” szimbólumokat látnak, amikor olvasni próbálnak. Orton strephosymboliáról írt tanulmányai hatalmas figyelmet keltettek, úgy tűnt, kiindulóponttá válhatnak ahhoz, hogy többet tudjunk meg ezekről a tanulásban meglevő kétségtelen különbségekről.

58 Alfred A. Strauss ( ) német és Heinz Werner ( ) osztrák származású, fejlődéslélektannal foglalkozó orvos-pszichológusok fejlesztették ki a tanulási nehézségek modern kategóriáját. Munkájuk az alapja sok későbbi kutatásnak és elméletnek. Strauss Kurt Goldstein tanítványa, agysérült felnőttek neurológiai és neurofiziológiai tanulmányozásával foglalkozva szerezte orvosi diplomáját 1922-ben a heidelbergi egyetemen. Werner pedig William Stern tanítványa volt, majd a heidelbergi és müncheni egyetemeken tanított.

59 A heidelbergi kórház orvosai az 1920-as években
A heidelbergi kórház orvosai az 1920-as években. Strauss balról a második a hátsó sorban.

60 Az 1930-as évekre Strauss az agyneurológia eredményeit a metális fogyatékosság területén alkalmazta.
Hitler színrelépésekor Strauss Spanyolországba emigrált, innen Svájca, majd pedig az Egyesült Államokba, s ott 1937-ban csatlakozott a Wainecounty Training School (Northvill, Michigan) személyzetéhez. Közeli munkatársa, Heinz Werner szintén emigrált. Ketten együtt programot indítottak az agysérült gyerekek kutatására és képzésére. 1947-ben Strauss megalapította a Cowe iskolákat Racine-ben. 1945-ben Werner a Clark Egyetemen folytatta karrierjét, és folytatta fejlődéslélektani kutatásait.

61 Korai kutatásai során Strauss kidolgozott egy sor tesztet az agysérült gyerekek diagnosztizálásához, megmutatta a különbséget az agysérült és a mentálisan retardált gyerekek mentális organizációjában. Ennek lett eredménye a differenciáldiagnózis finomodása az agysérült, a neurotikus és a pszichotikus gyerekek esetében. Strauss és Werner sikeresen fektette le a retardált gyermekek perceptuális és konceptuális különbségeire irányuló pszichopatológiai elemzések alapjait.

62 Tanulmányozták az agysérülés hatását a gyermekek viselkedésében és pszichológiai fejlődésében, és különbséget tettek az exogén (főleg agysérülésből származó) és az endogén (főleg genetikus) mentális retardáció között. Ez a megkülönböztetés oda vezetett, hogy Strauss diszkreditálta azt a felfogást, miszerint a mentális retardáció homogén entitás, amelyet egyszerűen az örökletes defektusnak tulajdonítható lassú fejlődés jellemez.

63 Annak érdekében, hogy megkülönböztethető legyen a mentális retardáció organikus szindrómája a gyengeelméjűségtől, Strauss azt javasolta, hogy az exogén retardált gyerekeket tekintsék mentálisan fogyatékosnak (mentally crippled) ezzel utalva arra, hogy ezek a gyerekek a fejlődés során a mentális szférában sérültek úgy, ahogyan a mozgásszervi fogyatékos gyerekek a fizikaiban. „A mentálisan fogyatékos gyerek a gyermek-neuropszichiáternek olyan problémát jelez, amely analóg az agysérült gyermekével.

64 Később, miután elhagyta Northville-t, Werner merevnek és erratikusnak (bizonytalannak) nevezte az agysérült gyermekek gondolkodási folyamatait, mely analóg a primitív és vad népek mentális funkcióival. Strauss később leírt egy organikus magatartási szindrómát, amely akár gyermekekben is diagnosztizálható, akikben ezek a reziduális izolált (elszigetelt maradvány) jelek jelen vannak. Körvonalazta a minimális agysérült gyermek jellegzetességeit, melyeket később Strauss-szindrómaként lett ismeretes.

65 Ennek a vázlatnak öt fő komponense van: hiperaktivitás, hiperemocionalitás, impulzivitás, figyelemzavar és perszeveráció (megtapadás, ismételgetés). Ezeket a komponenseket azóta bővítették a kutatók, tovább osztályozták, konkrétabbá tették az évek során. De ebben az öt komponensben található meg a tanulási rendellenességgel küzdő gyermekek magatartási jellegzetességeinek a lényege.

66 Strauss és Werner után a kutatás középpontja fokozatosan a látszólag normális, de gyenge iskolai teljesítményt nyújtó gyermekekre helyeződött. Hinshelwood nagyjából megadta a neurológiai magyarázatot a tanulásképtelenségre, melyeket Strauss explikált és kiterjesztett. Newell Kephart, Ray Barsch, Marianne Frostig és sokan mások folytatták ezt a kutatási vonalat, és azt állították, hogy az átlagos vagy átlag feletti intelligenciájú gyermekek neurológiai alapú tanulási és viselkedési problémáinak hasonló sémáját azonosították.

67 Az ezeket az árnyalt és ellentmondásos tanulási nehézségeket mutató gyerekeket sokféleképpen címkézték. A címkék főleg a neurológiai jellegűek és orvosi orientációt tükröznek, mely a képtelenséget különféle típusú agykárosodásnak tulajdonítja. Ilyen címkék például a következők: „minimális agyi diszfunkció”, „agyi fogyatékos” (brain crippled), cerebrális rendellenesség, neurológiai károsodott, diszlexiás.

68 1963-ban egy érzékszervi fogyatékos gyermekek chicagói iskolájának szülői értekezletén Samuel Kirk pedagógus professzor javasolta a tanulási képtelenség (learning disability) fogalmat mint a normális intelligenciájú, tanulási problémákkal küszködő gyermekek standard leírására.

69 Kirk ezt az elnevezést gondosan definiálta: „…mostanában ezt a tanulási képtelenség elnevezést használom olyan gyermekek csoportjának elírására, akiknél rendellenes a nyelv, a beszéd, az olvasás és az ezekkel kapcsolatos társas interakciókhoz szükséges kommunikációk fejlődése. Ebbe a csoportba nem tartoznak bele az érzékszervileg fogyatékos gyermekek, mint a vakok, siketek, mert vannak módszereink a siketek és vakok képzésére. Szinén kizárom ebből a csoportból azokat, akik általános mentális retardációval élnek”. (Idézi: Winzer, 1993, 358.)

70 Kirk beszéde két szempontból is fontos volt.
Először: is katalizátorként ösztönözte a probléma iránti érdeklődést. Másodszor: elhatárolta a tanulásképtelenség címkéjével megjelölt populáció általános jellegzetességeit. Az új elnevezés inkább nevelési, mint orvosi orientációt jelzett. Mivel a tanulási képtelenség viszonylag nem stigmatizáló fogalom, ez teljesen megfelelt a szülőknek és a tanároknak is. Az elnevezést a középosztálybeli szülők alkalmazták az alacsony iskolai eredmény magyarázatára.

71 Samuel Kirk az általa kifejlesztett Tükör olvasási tesztet mutatja fel egy gyermeknek

72 Attól kezdve, hogy ez a kategória létrejött, az elnevezés mind jobban terjedt, és egyre növekvő figyelem övezte a tanulásképtelenséget. A tanulásképtelenség területén folyó kutatások és fejlesztések jelentős változásokat és innovációkat eredményeztek a gyógypedagógia minden területén. Új oktatási megközelítések, új tananyagok, új tesztek, módszerek születtek, majd a gyógypedagógia új fogalomrendszere jött létre, főleg az enyhén fogyatékos tanulók esetében.

73 Azóta több tucat módszer, eljárás, terápia jött létre.
Ezek közé tartoznak strukturált módszerek, mint például az Orton-Gillingham rendszer vagy a Frostig-módszer, a különböző módosított környezet használata, mint például a mesterségesen kialakított és ingerszegény osztálytermek, különböző oktatási modellek, mint például a modalitás-képzés, készség-megközelítések és perceptuális-motoros képzés. A terápiák közé tartozik még a Doman és Delacato séma és a Tomatis-féle hallás-program is. * * *