Identitáskonstrukciók, identitáskultivációk

Az örökség kultivációja megnevezés első hallásra egy kialakult gyakorlatot feltételez. A 19. század elején már voltak olyan európai helyszínek és alkalmak, ahol ez történik. De ezek inkább kivételek. A tömeges örökségalkotás és ezzel együtt az örökség kultivációjának kora inkább a 19. század második felétől számítható.

Az örökségalkotás kialakulásában nagy szerepet játszik az a politikai-gazdasági-társadalmi, világméretű folyamat, amelynek a neve: a nemzetállamok kialakulása. Ezek a nemzetállamok a helyszínei, keretei, ágensei és haszonélvezői a ,,hagyományok feltalálásának" (Hobsbawm-Ranger). Az örökségalkotás identitáspolitikai szerepe ezekhez a szerkezetekhez köthető.

Minden skótok tartanja Egy igen ismert, sokat tanulmányozott, és az örökségalkotás példatárából sokat idézett tárgy a tartan(kockás)-anyagból készített, férfiak által viselt skót szoknya. Mi az, amit tudni illik, amit a rövidebb turista-útmutatókban is megírnak erről az öltözetdarabról? A középkorból származik, a skót Felföld (Highland) nemesei viselték a tartannak nevezett anyagból készült kockás szoknyát. Klánok (rokonságok) szerint különböző mintázata volt a szoknyának, a harcban és a mulatságban a felvonuló klánok tagjait eszerint lehetett megkülönböztetni. A skót nemességhez tartozó férfiakat ezek szerint a leszármazásuk, a lakhelyük, a birtokuk és a szoknyájuknak a mintázata különböztette meg egymástól. Annyira hozzátartozott a skót identitáshoz, hogy amikor angol hódításra került sor, az első rendelkezések egyike volt a szoknyaviselet betiltása. A büszke skótok fittyet hányva a rendeletre, még büszkébben viselték nemi, csoportos, illetve most már nemzeti identitásuk jelképét.

1815-ben a Highland Society of London felhívást jelentetett meg: az idő telik, a világ változik, a felföldi régi szövési, festési technikák lassan feledésbe merülnek, ezért tartan-gyűjtemény létrehozását kezdeményezik. Arra kérték levélben az ismert klánok vezetőit, hogy nevükkel és pecsétjükkel hitelesítve küldjenek be egy-egy yardnyit a klánra jellemző tartanból. Következett a beérkezett anyagok osztályozása, arhiválása és az eredetiség körüli viták végeláthatatlan sora.

1822- Skóciába, pontosabban Edinbourgh-ba látogatott IV 1822- Skóciába, pontosabban Edinbourgh-ba látogatott IV. György angol király. Sir Walter Scott, a romantikus regényíró szervezte meg a fogadtatását. A király Royal Stewart típusú teljes skót öltözetben jelent meg a fogadáson. Ettől számítható a tartan üzleti sikere: a kereslet megugrott, a textilmanufaktúrák alig győzték kielégíteni a vásárlók igényeit. A kínálat bővítése érdekében a tartan-gyűjtemények darabjait vették elő, azokat elnevezték, datálták, történelmi kontextusba helyzeték, természetesen azok segítségével, akik a különböző klánok képviselőiként ehhez valamicskét is értettek, vagy erre hajlandóak voltak. 1822-es látogatás után a legnagyobb keresletnek a ,,The Royal George" és a ,,Sir Walter Scott" fantázianevű anyagok örvendtek. Az 1820-as évek végére a férfi és női öltöztködésben egyaránt elérte a tetőpontot a tartan divatja. Aki skót volt, kicsi és nagy, nő és férfi, az tartant viselt.

Egy 16. században talált dokumentumra (később kiderült, hogy ők hamisították) támaszkodva amatőr történészek megírták a tartan történetét, grafikusként ugyanezek sorozatot készítettek a skót viseletről, ez elterjedt Európában. Egy, a Highland klánjait bemutató könyvben a tartan igen nagy szerepet kapott. A 19. század második felében sorra alakultak a tartan-társaságok, és ,,a tartan, és a belőle készült nemzeti viselet, függetlenül attól, hogy ősi vagy újabb keletű, mint minden skótok össznemzeti szimbóluma használódik." (Fülemüle 1998:62.) Mint mondanak minderről a történészek?

A 16. század előtt is a skót Felföldön kedvelték a kockás anyagokat, például a gyapjúból készült takarókat, a plaidek elődeit. A 16. században aztán megjelenik egy anyag, a neve a francia tiretaine-ból származik, amely gyapjú és len keverékéből szőtt szövetet jelent. Lassan terjed el, és bizonyítható, hogy még a 18. században sincsenek egyedi, klánokhoz köthető minták. A tartan 19. század eleji felfedezése indítja el a klánokhoz kötődő, a klánok identitását megadó minták kitalálásának folyamatát – tehát valójában egy polgárosult közegben, a 19. század elején kezdődik az a folyamat, amit aztán olyan nagy kedvvel, invencióval vetítettek vissza a régebbi korokba, és amelynek a valódi neve: a tartan, mint örökség megkonstruálása. És természetesen, főleg a teljes legitimitást nyújtó királyi látogatás és beöltözés után: az örökség kultivációja.

Elválaszthatatlanok a folyamatok: a nemzetállam kialakulása, a polgárosodás, a nemzetépítés és az örökségalkotásba bekerülő, nemzeti szimbólumokká váló tárgyak – vagyis a tárgyak szimbolizálta értékek és valóságok - kultusza.

Kánonok, kanonizáció, kultusz

  Igen régi fogalom a kánon, igen régi gyakorlat a kanonizáció. A múló idő elleni kűzdelem egyik korai, nagy győzelme volt a kánon kulturális megformálása. Először a gravitációt versenyre hívó alkotásokat, a síkból kiemelkedő épületeket kellett biztosítani az idő viszontagságai ellen, megfelelő mérési formákra, arányok betartására kellett törekedni, hogy ne omoljon a használók fejére. Fontos volt tehát az építészeti irányvonalak, kritériumok, mértékek, modellek megalkotása és betartása. Utólag azonban a kánon az emberi, alkotó tevékenységek szabályozására, az emberi rend megalkotására szolgáló egyik igen fontos eszközrendszerré vált, amely, ahogy az alábbi idézetben olvashatjuk, a tetszőlegest, az önkényt és a véletlent igyekszik kiküszöbölni. 

,,A kánon szó legkülönfélébb antik és modern használatainak a változatlanság a közös nevezője. A kánon – akárhogyan értjük is – biztos fogódzókkal szolgál, egyenlőséget, pontosságot és megfeleléseket teremt, kiküszöböli a tetszőlegességet, az önkényt és a véletlent. Az absztrakt szabályok és normák szerinti tájékozódás, a példaképekhez (emberekhez, műalkotásokhoz, szövegekhez) igazodás állandóságot szül. Ez érintheti a kulturális praxis egyes területeit – irodalmi műfajokat, a retorikát, a filozófiát – vagy az ,,életvitel" egészét: törvények vagy szent szövegek életadó kötelezettségét. (Assmann 1999:121)

Kánon ott jön létre, ahol a természet burjánzását akarják szabályozni – vagy ahol a létrehozott formák és szabályok nyújtotta biztonságot akarják megőrizni. A kanonizáció olyan kulturális eszköz, amely egyaránt szolgálhatja a racionalizációt, vagy a tekintély megszilárdulását. Az antropológusok a természeti népeknél fedeztek fel hasonló szerepet játszó kulturális intézményt, a tabut. A kánon és a tabu megszüntetheti a vizsgálódást, a variánsképződést. Ahol kánonok és tabuk vannak, ott a rend szilárd(nak látszik).

Az emberi társadalom koherenciáját többek között az igazodás termeli. A kánon különösen ott és akkor válik hasznossá, ahol és amikor új helyzetek sora alakul ki, bővül a lehetőségek köre, nő a választás kényszere és felelőssége, többfajta igazodás lehetséges – nő az entrópia, mondanánk ma. Ennek következménye: régi kánonok már nem működőképesek – újakat kell alkotni. Ki kell lépni a tradícióból. Nem azért, mert ezt a ráció diktálja – hanem azért, mert az élet diktálja, és a rációnak az élethez kell alkalmazkodnia. Létre kell hozni, akár az előzőt tagadva, abból építkezve, bár paradoxnak hangzik: az új tradíciót. Ez feltételezi, hogy régi és új közé határvonalat kell vonni, és el kell kezdeni az újra-szobályozást: mi a Jó és Rossz, a Szép és a Csúf, az Igaz és a Hamis.

A határmegvonás alapvetően bináris struktúrákat alakít ki – ez pedig a Rend legegyszerűbb, mítoszokban gyakori megvalósulása. Végső formája pedig nagyon ismerős számunkra: a Rend legnagyobb ellensége, a legnagyobb fenyegetés a biológiai vég, a halál. Ha ez előtt a fenyegetés előtt, a végső felbomlás, a végső szennyezettség előtt állunk, akkor mindig visszarettenünk, és újra csak a koherenciát keressük, hajlandóak vagyunk lemondani, igazodni, betagolódni a társadalomba. Igaz, közben már megváltoztunk, a Renden belül is az egyensúlyt keressük.  

,,A ,,kánon" a kulturális koherencia új alakjának princípiuma. Elkülönül a hagyománytól, mint a múlt iránti kategorikus elkötelezettség megjelenésformájától, és ugyanígy szakít a hagyományellenességgel mint normák, szabályok és értékek tetszőleges – az autonóm ész jegyében való – módosíthatóságának elképzelésével. Jellemző a törekvés szellemiségére, hogy a kánonmetafora az építészetből vétetett. A kánonmetafora egyrészt feltételezi a világ megkonstruálhatóságát – az ember mint önnön valóságának, kultúrájának és önmagának az építésze – másrészt végérvényességet és nagyfokú kötelező erőt tulajdonít azoknak az alapelveknek, amelyekhez az így született konstrukciónak igazodnia kell, hogy a ,,ház" szilárdan álljon." (Assmann 1999:126)  

A modern világban is vannak kánonok – de a világot alakító kulturális technikák új, változatos formái élnek ma már együtt. Kánonok és ellenkánonok sora alakult ki, hogy megküzdjenek az Egy Nagy Történet, Egy Rend kialakításának jogáért és dicsőségéért, majd a posztmodernben ezek mind értelmüket vesztették. Az Egy Építész, Egy Ház mítosza megdőlt. A tudományos törekvések nagyobb része ma már nem a kánonok teremtésén és fenntartásán túl azok dekonstrukcióját és eképp a megértését célozza.

Kultusz A fogalom által megnevezett tevékenységek ősidők óta léteztek. A vallásosság legrégebbi, régészek általt feltárt formái például koponyakultuszra utalnak. Az isten- és hőskultuszok, az alapító kultusza jellemző volt az ókori népekre, hogy aztán átadja helyét a középkort meghatározó szentkultuszoknak. A modern korszak vezérkultuszai, a huszadik századi diktátorok istenné magasztosulása mindennek csak egy késői, kortárs variánsa.  

A kultusz-tevékenységek visszavezetnek a modern kori örökségalkotás területére -- ekkor vált tömegessé, tömegjelenséggé a kultusz. A 19. század végétől kezdve nemzeti jelentőségű vagy helyi személyiségek, politikusok és művészek, sportolók és sikeres üzletemberek emléke köré szerveződött kultuszok sokasága. A nemzeti ünnepek sorának kialakulása is alkalmat adtak a kultuszok szerveződésére. A huszadik század közepétől új helyszínek és új szereplők tették még tágabbá és változatosabbá a kultuszok körét: a fogyasztás lendülete kialakította az áruházakat, mint kultuszhelyeket, és a reklám kialkította a különböző termékek kultuszait.

A kultusz egy olyan terület, amellyel nemcsak a nemzeti térben élők, hanem a helyi közösségek is megpróbálkozhatnak. A kultusz dinamizáló ereje, közösségeket meghatározó volta - azaz a kultusz társadalomteremtő valósága – nem szorul bizonyításra. Mint ahogy az sem, hogy adott esetben megosztó, konfliktusgeneráló hatása lehet a multietnikus terekben zajló kultikus ceremóniáknak. Városi, heterogén terekben lehetőség van arra, hogy fizikailag is elkülönüljenek, külön épüljenek a kultuszok helyszínei.

Kis települések is ma már szembe kell nézzenek a globális jelenlét, kiterjedt idegenforgalom kialakította valósággal: az emlékhelyeknek, kultuszhelyeknek jelentős gadasági szerepük van, a kialakuló prosperálás minden helyben lakót érint, függtelenül etnikumától. Fejlődhet, gazdagodhat az a település, amelyik hatékonyan menedzseli a lokálisan kötött, de egyik vagy másik nemzeti térben jelentős szerepet betöltő kultuszt. Ehhez azonban az szükséges, hogy a lokális elitek kiegyezzenek, a távolságtartó tolerancián túl együttműködés szülessen. Az ugyanazon a fizikai helyen megjelenő és megjelenített, egymást fedő nemzeti terek elképzelése és használata ne vetélkedést, hanem együttműködést eredményezzen.

Az örökség kultivációjának nyilvános terei, helyei, alkalmai

  Kánon vagy kultusz: egyaránt a konstrukció kérdése állt a középpontban. A nacionalizmus, az ,,elképzelt közösségek" (Anderson) ideológiája, egyaránt építhet esszencialista és epokalista alapokra. A két paradigma közötti vetélkedés nincs eldőlve, és nem is várható, hogy egyik vagy másik diadalmaskodjon, hiszen a sikeres – régóta független, fejlett, gyarmatosító, a világot uraló – államokban és társadalmakban is jelen van mindkettő. Igaz, az esszencializmus inkább az örökségépítésben – az epokalizmus az örökségeladásban.

Az ,,ősök bennünk újraélednek" magatartás az elsőhöz tartozik – a ,,minden örökség és eképpen árusítható" magatartás pedig nyilvánvalóan epokalista. Az első érzelmekre hat, rendet és identitást épít – a második a jólétet növeli, kiszámíthatóságot és biztonságot nyújt.  

Ezt Geertz így fogalmazza meg:   ,,Általánosítva, a ,,kik vagyunk" kérdés arra kérdez rá, milyen kulturális formákat – milyen jelentésteli szimbólumrendszereket – kell alkalmazni ahhoz, hogy értékkel és jelentéssel ruházzuk fel az állam tevékenységét, és ezt a polgári közéletre is kiterjesszük. A szimbolikus formákból építkező, helyi hagyományokból kinövő nemzeti ideológiák – az esszencialista felfogás – a köznapi nyelvhez hasonlóan rendelkeznek a pszichológiai közvetlenséggel, de ugyanakkor társadalmilag elszigetelő hatással bírnak. A jelenkori történelem általános mozgásaiból építkező ideológiák – az epokalizmus – akárcsak a lingua franca, társadalmilag nem partikuláris jellegűek, viszont pszichológiai értelemben erőltetettek." (Geertz 1994:113.)

Az egyik vagy másik paradigma olyan kulturális eszközrendszert jelent, amely modern körülmények között nyilvános, tartós önmeghatározásokat konstruál. Ebből a szempontból egyik sem kevésbé fontos, mint a másik, főképp ha arra gondolunk, hogy mindkettő célja az, hogy a koherenciához és szolidaritáshoz (a nemzeti egységhez) vezető utat megfoghatóvá, jelentésessé, használhatóvá – eredményessé - tegye.

Az örökség kultivációjának nyilvános terei, helyei, alkalmai.   A modern korszak legjelentősebb, az örökséget felhasználó, magába beépítő, a ,,nemzeti örökséget" kultiváló szerkezete a nemzetállam azaz: egy nemzet állama. A nemzet pedig, Benedict Anderson ismert meghatározása szerint: ,,elképzelt politikai közösség, melynek szuverenitását és határait egyaránt vele születettnek képzelik el." (Anderson 2006:20.)

Anderson meghatározásánál érdemes részletesebben időzni. Az első elképzelés: hogy nem számítanak a konfliktusok és múltbeli ellentétek, a politikai nemzet tagjai úgy gondolják egymásról (például kuruc a labancról, és labanc a kurucról), hogy egyazon közösség tagjai. Ez kijelöli és behatárolja egyben, hogy mit kell észben tartani és mit elfelejteni. Nem arról van szó tehát valójában, hogy nem ismerik egymást a nemzeti közösség tagjai, még csak nem is arról, hogy soha nem is találkoznak. Inkább arról, hogy politikai közösségként a múltat, jelent és jövőt egyféleképpen képzelik el.

A második elképzelés: egyforma a térképük. Maga a térkép, mint lentebb szó lesz róla, igen fontos az elképzelés kivetítése, közössé tétele, pontosítása szempontjából. Ezen a térképen központ van, és határok vannak. A központ is, a határok is igen fontosak, az elsőt erősíteni, a másodikat figyelni és védelmezni kell. Az első a nemzet tagjainak legfontosabb találkozóhelye (önmaguk tapasztalásának legfontosabb helye), a második a nemzet és a szomszédai találkozásának (más nemzetek megtapasztalásának) helye. A harmadik elképzelés: a határain belül saját rendet képzel el, épít ki és tart fenn. A modell, a kánon elvei nem különböznek más nemzetállamétól – a megvalósítás, kanonizáció igen.

A negyedik, és talán legfontosabb elképzelés: a határokon belül a nemzet tagjai egyenlőek, egy horizontális testvéri - bajtársi szerkezet tagjai. Ahogy Anderson keserűen megjegyzi: ,,ez a testvériesség tette lehetővé az elmúlt két évszázadban oly sok millió ember számára nem is annyira a gyilkolást, hanem az ilyen behatárolt elképzelésekért vállalt önkéntes halált". (Anderson 2006:22.)

A fenti négy elképzelés megvalósulása konstruálja meg a nemzet terét és idejét. Ebben a térben és ebben az időben bontakozik ki a (mindennapi vagy hősi) küzdelem a múltnak jelenbe való beemeléséért (esszencializmus) és a jelen és jövő összekapcsolásáért (epokalizmus).

Statisztika, térkép, múzeum

  Három olyan hatalmi intézményről van szó, amelyek léteztek ugyan azelőtt is, de amelyek együttese először igen nagy hatékonysággal a nemzetállamot – jobban mondva az állam felügyelte nemzetépítést – szolgálta. Az elképzelések kiindulópontok, de csak elképzelésekkel nem lehet államot működtetni, adóztatni és hadsereget fenntartani. Meg kell számolni, meg kategóriák szerint csoportosítani kell a nemzet tagjait, így egy mennyiségi és minőségi összegzést kell létrehozni, ami a gyakorlati lépések tervezéséhez és megtételéhez felette szükséges.

A törekvés első pillanattól a teljesség és az egyértelműség, vagyis az, hogy mindenkit összeszámoljanak, és mindenkit kategorizáljanak. Az első talán egy kicsivel egyszerűbb, ez utóbbi már-már megvalósíthatatlanul bonyolult feladat. Mindenkit össze lehet számolni, akit az állami adminisztráció születése óta nyilvántart, követ (de akik ebből a rendszerből kicsúsznak, például a nomád életformát élő csoportokat már nem). A kategorizációk azonban népszámlálásról-népszámlálásra változnak – mivel változnak a kategorizáció szempontjai, valamint összetettebb lesz az a valóság, amelyet be kell fogni a kategóriarendszernek. Ha nem lehet pontos – akkor mégis, miért roppant fontos a népszámlálás?

A mesterséges kategorizáció önbeteljesítő jóslatként működve, idővel valósággá válik. Kialakultak azok a nemzeti intézmények – a bíróság, hadsereg, iskolák, börtönök, klinikák – amelyek működésükbe beépítették, használták a kialakított kategorizációt, így az a lakosság, amely ezeken az intézményeken átáramlott, át kellett hogy vegye az elképzelések szerint, szorgos bürokraták munkája nyomán egyre inkább megszilárduló tulajdonításokat. Igen fontos volt a média (először a napilapok, majd a két világháború között a rádió) valóságtükröző és valóságalakító szerepe. Az elképzelések a sok ismételgetés és nem kevés kényszerítés után valós társadalmi tartalommá transzformálódtak. A szocialista államban munkások, parasztok és értelmiségiek éltek, nem volt helye például a munkanélkülieknek vagy vándorkereskedőknek.

A térkép szóösszetétel fontosabb eleme témánk szempontjából a kép A térkép szóösszetétel fontosabb eleme témánk szempontjából a kép. Milyen kép (milyen előfeltétel) élt azokban, akik a nemzeti teret elképzelték, és hogyan tudták ezt a képet tárgyiasítani? Andersen 19. század végi sziámi térképekről beszél – arról a két fajtáról, amelyet a királyságban használtak. Az egyik a szent teret ábrázolta. Egy függőleges tengely mentén látható volt a földöntúli mennyországok és földalatti poklok sorozata. Ezt a térképet is lehetett utazáshoz használni, de ez a megváltás fele tartó utazás volt. A másik térkép gyakorlati célokra készült: a katonai portyák szervezőinek, a part mentén hajózó kapitányoknak az igényeit próbálta kielégíteni. Ezeknek az volt a sajátossága, hogy kölönböző, helyi perspektívákat alkalmaztak, nem egy összefüggő egészet alkottak. Mindkét térképnek sajátossága volt, hogy nem jelölt határokat.

Az európai térképek számára természetesen más térképzetek szolgáltak kiindulópontul. Mercator térképei előtt nem volt egységes térképzet és térkép Európában sem. Az igazi forradalmi újítást azonban a földgömb fokokra, szélességi és hosszúsági körökre való felosztása jelentette. Ez ugyanis egyből láthatóvá tette az ,,ismert" és az ,,ismeretlen" földrészeket, kijelölte a feladatokat: el kell hajózni a föld felszínére húzott mesterséges háló azon kockáiba, amelyek még ismeretlenek, és fel kell fedezni azokat. Ez a behálózott földgömb egyben Európa uralmi vágyainak és hódítási céljainak a dokumentuma is volt. Ami követkeszett, az már csak a technikai lépések sorozata volt: földmérők szálltak ki a világ távoli sarkaiban, és elkészítették a szabályszerű, katonai expedíciókra és gyarmati államok meghódítására kiválóan alkalmas térképeket. Innen már csak egy ugrás, hogy a gyarmatosító hatalmak meghúzták a találkozási felületeken a határokat, majd a gyarmati sorból felszabaduló államok ebben a megszilárdult keretben találták magukat- jobban mondva ebben a keretben kellett kitalálják magukat..

A harmadik elem a múzeum A harmadik elem a múzeum. Anderson azért sorolja a múzeumot a népszámlálás és a térkép mellé, mert ez a nemzetállam harmadik, mélységesen politikai indittatású valóságalakító szerkezete. A Nyugat , mint az emberi civilizáció legméltóbb örököse és legfejlettebb őrzője, már a 18. század végétől más földrészek, más kultúrák kincseit is ,,magához vette" és múzeumaiban kiállította. A múzeumok a gyarmattartó hatalom (politikai-katonai-civilizációs) fölényének bizonyítékaiként jöttek létre és működtek. Megteremtették az egybehordott tárgyakból a kiállításokon az uralt népeknek, civilizációknak, az időnek azt a Rendjét, amely világképüket mutatta és (például az oktatásban szerepet vállalva) fenntartotta.

A gyarmatokon a múzeumok elterjedése együttjárt a ,,nemzeti ébredéssel". Régészeti feltárások anyagai, népművészet került be ezekbe a szerkezetekbe, hogy utóbb, a felszabadulás után a saját Rendet, nemzetük képét megkonstruálhassák a segítségükkel. Anderson ,,politikai múzeumosítás"-nak nevezi ezt a mozzanatot. Ez a típusú múzeum már az örökségesítés, az örökség kultivációjának az intézménye.

,, (az örökség köznép szintjén jelentkező nyilvánvaló jellegének) egyik tanulságos bizonyítéka az a nemzeti történelem eseményeit ábrázoló festménysorozat, amit az indonéz Oktatási Minisztérium rendelt meg az 1950-es években. A festmények rendeltetése az volt, hogy tömegméretben nyomtassák és terjesszék őket, az alsó fokú iskolarendszeren keresztül; az indonéz fiataloknak látniuk kellett az osztálytermük falán – mindenütt – országuk múltjának vizuális ábrázolását. A háttér jórészt – előre sejthetően – a 20. száad eleji kommerciális művészet szentimentális-naturalista stílusát követte, az emberi alakokat pedig vagy a gyarmati kori múzeumok körképeiről vagy a népszerű wayang orang áltörténelmi népi színművekből vették. A sorozat legérdekesebb darabja azonban az volt, amelyik Borobudurt mutatta be a gyerekeknek. Ez a lenyűgöző műemlék a 504 Buddha-ábrázolással, az 1460 képes és 1212 díszítő kő domborművel igazából az ősi jávai szobrászat csodálatos tárháza. A körültekintő művész azonban ezt a csodát – tanulságos torzítással – a 9. század fénykorában képzeli el. A Borobudurt tökéletesen fehéren festi meg, szobornak nyoma sincs. Szépen nyírt gyep és rendezett, fasorral övezett országutak veszik körül, és egyetlen embert se látni. Azt is mondhatnánk, hogy ez az üresség a kortárs muzulmán festő bizonytalanságát szemlélteti az ősi buddhista valósággal szemben. Én azonban arra gyanakszom, hogy itt valójában a gyarmati régészet öntudatlan, egyenes ágú leszármazottjával találkozunk: Borobudurral mint az állam uralkodói jelvényével és mint ,,magától értetődő" emblémával. Egy olyan Borobudurral, mely egyre erőteljesebb jele a nemzeti önazonosságnak, mivel az egyforma Borobudurok végtelen sorozatán keresztül mindenki tudatossá válik annak elhelyezkedésével kapcsolatban." (Anderson 2006:153.)

Skót tartan, Borobudur, Európa és Indonézia – a modellek és a gyakorlatok már ugyanazok.

Turisztikai cél – kulturális magyarázó rendszer: az egzotikum

A mindennapoktól való eltávolodás egyik célállomása: az egzotikus (hely, alkalom, termék, szolgáltatás…) Zöld fenyők közt Kék Laguna Gyímesközéploki Paradise diszkó ,,A néhány igen leromlott állapotú, a román szocializmus ,,fénykorában" épített blokkház háta mögött, hevenyészett disznóólak tőszomszédságában található diszkó első pillanatra szürreális jelenség. A kétszintes, szürke épület első emeletén, eredetileg a vegyesbolt felett kialakított helyiség, a Paradise azonban, legalábbis az enteriőrt tekintve, semmiben sem különbözik a hasonló székelyföldi vagy vidéki magyarországi intézményektől. A forgó üvegtükrök, a fájdalomküszöböt meghaladó hangerő, a többé-kevésbé illuminált tömeg, a látássérülés veszélyével fenyegető fényeffektusok hamisítatlan ,,generálfíling"."

Turisták véleménye: a jelenség a hagyományos gyimesi kultúra válságtünete. A felnövekvő generációk szakítása szüleik hagyományával az autentikus kultúra hanyatlását eredményezi, ami Gyimes érdekességének, hitelességének, vonzerejének, egzotikus voltának elvesztéséhez vezet. ,,Nincsenek már rendszeres bálok a Gyimesi-szorosban, a szórakozás egykori lehetőségeit a késeléseiről és verekedéseiről elhíresült középloki Paradise diszkó váltotta fel, ahol megérkezésünk napján kis híján szemtanúi lettünk a DJ életveszélyes megszurkálásának…"

Csángó bál Gyimesben Nemcsak az idősek, a fiatalok is beálltak a táncba 2004. január 22. 00:00   Kiss Eszter Veronika Rég nem volt már hagyományos csángó bál Gyimesen, ha szerveztek is néha-néha, többnyire az odalátogató turisták szórakoztatására vagy egy-egy tévéfelvétel kedvéért. Az viszont nem az igazi. Sem hangulatában, sem felépítésében, hiszen másképp mulat az ember, ha kamerák erdejében kell táncolnia. Nincsenek már rendszeresen bálok a Gyimesi-szorosban, a szórakozás egykori lehetőségeit a késeléseiről és verekedéseiről elhíresült középloki Paradise diszkó váltotta fel, ahol megérkezésünk napján kis híján szemtanúi lehettünk a DJ életveszélyes megszurkálásának. Most viszont nem vártak turistákat, nem jöttek operatőrök sem, mégis bált hirdettek. Az idősebbek el sem hitték, hogy megtelik a gyimesbükki Ezüstfenyő panzió, arról pedig álmodni sem mertek, hogy még a fiatalok is eljönnek. Jólesett, hogy szándékosan a mi látogatásunkhoz igazította a bál időpontját a szervező Görbe Anikó, a bükki iskola tanárnője. Még hegedűt is szerzett nekem, hogy a bált muzsikáló Tímár testvérekkel együtt zenélhessek. Erdélyi ismerős- és rokonlátogató utazásunk tehát jó hírrel indult. Bár a román víz- és villanyművek mindent megtettek, hogy elrontsák a homoródfürdői szilveszterünket (előtte egy nappal elvették a vizet és az áramot), a gyimesi bál idején minden a legnagyobb rendben volt. Az Ezüstfenyő nagyterme megtelt. Önfeledt mulatság kerekedett. Jócskán voltak fiatalok is, akik nem szégyelltek beállni a táncokba. Ez pedig a legkényesebb pontja a hagyományban gyökerező kezdeményezéseknek: ha a fiatalokat sikerül megnyerni, van remény a tradíciók továbbélésére. Gyimes völgye magas, kőből rakott hegyeivel, fenyőerdeivel, patakjaival, csodás tájával mindenkit lenyűgöz. Más ez, mint a Hargita, s még a szomszédos csíki székely falvaktól is különbözik. A Gyimesi-szoros zárt világa egyfajta időutazásra hív. S nemcsak a táj vagy az itt-ott még fellelhető régi jellegű kis faházak miatt. A zene is archaikus, hegedű és egy cselló formájú ütőhangszer, a gardon muzsikálja a talpalávalót. Nehéz a gyimesi gazda élete a moldvai csángók és a székelyek között félúton, az ezeréves határvidéken. A föld nem kegyes hozzá, amit máshol egy nap alatt elvégeznek, ahhoz itt a köves és hitvány talaj miatt egy hétre is szükség van. Jóformán nem terem meg semmi, csak a pityóka. Ráadásul a székelyek közül sokan lenézik a csángókat (csángós ruhámban számtalanszor románoztak le engem is Székelyudvarhelyen), holott a csángó is csak elcsángált székely, ezt azonban ilyenkor szeretik elfelejteni… Ünneppé vált a bál. Az egész Gyimesi-szorosból érkeztek táncolni vágyók, hogy a múlt egy kis szeletét újraélesszék a gyökereit, hagyományait mind jobban elfelejtő harmadik évezred elején. A hidegségi Tímár Viktor és testvére, Tímár János jóízű muzsikája, a táncolók és a kancsó bor mellett beszélgetők jókedve megtöltötte a levegőt. Nagy élmény volt muzsikálni. Ha az ember látja, hogy a táncos mosolyog, maga is szívesebben húzza. Kívánságműsor is volt, egyesek a sárgalábú gólyamadarat kérték (amelyben zöld-fehér szívű kedvesem azonnal felfedezni vélte a Fradi-induló dallamát), mások az öreg zsidóról szóló nótára szerettek volna táncolni, de volt, aki csak kedvenc csárdását akarta elfújni. A zene szüneteiben pedig – mert hiszen a vonó is szívesebben keresztezi a húrokat, ha a hegedűs a torkát öblögetheti jófajta pálinkával vagy házi borral – nagy danolászás folyt, a csöndet, a bánatot és a mindennapi robot verítékét egy éjszakára el lehetett felejteni. A mulatság a reggel ötórás vonatig tartott, nem is lehetett előbb befejezni, mert az ásítozó, elcsigázott bálozók és a hajnalban is lelkes táncosok számára – hacsak nem laktak a közelben – nem volt más út hazafelé. Nagy kár, hogy nincsenek rendszeresen hasonló bálok. Van ugyan tánctábor nyaranta, de még ha a helyben lakók profitálnak is belőle valamit, az elsősorban a táborozó vendégek szórakozását szolgálja. Amióta a koreográfus Sára Ferenc a gyimesközéploki Sötétpatakára költözött, sokan táncegyüttesekbe rendeződtek, próbára járnak, és újratanulják a csángó táncokat. Még az iskolában is tanítják. Egy ideje a Tücskök gyermekhegedűsei a csángós nótákat is tanulják, így muzsikásban sem lenne hiány, a bál pedig megmutatta: érdeklődőből is van elég. Reméljük, hogy a mostani kezdeményezés sikere hosszabb távon is kihat, és a diszkó mellett más rendszeres szórakozási lehetőség is nyílik a Gyimesekben.

Kétféle identitáskonstrukció: a Paradise diszkó deegzotizáció – vagy a reegzotizáció kezdete Szék és a széki táncház Székelyföld és a góbé viccek, góbé történetek első gyűjteményei

Az egzotikum. szerk Fejős Zoltán, Pusztai Bertalan. Budapest Szeged, Néprajzi Múzeum – Szegedi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék 2008. Egzotikus, egzotikum: excoticus (lat.): külföldi, idegen francia közvetítés: távoli földrészekről származóállatok, növények, emberek, később: a megszokottól eltérő jelenségek Az exoticism – exotism fő korszaka a 19. század második felében kezdődött, és a gyarmatbirodalom széteséséig tartott. A 20.-21. század fordulóján, a posztkolonializmus hatására, meg a turizmusban való felfutása miatt ismét reneszánszát éli.

Az egzotikus és egzotikusság képezetei komplex kulturális rendszert alkotnak, mintegy átfogó világképpé szerveződnek. A Másik: barbár, primitív, vad, egzotikus. Miként lehet a másságot megmutatni, képviselni anélkül, hogy azzal eltüntetnénk? .

Az egzotikus mint szimbolikus rendszer viszonylag állandó, átfogó kulturális alakzat, amely szervezi a kulturális különbözőséggel kapcsolatos diszkurzív tevékenységeket. Stuart Hall: ,,West and the Rest" viszonyának szervezése

A fogalom alapvetően egy viszony terméke: az egzotikum olyan szimbolikus rendszer, amely a földrajzi és kulturális távolságokra vonatkozó kollektív tudásként, képzetként, és átfogó nyelvezetként érvényesül. Hatása az az illúzió, hogy ,,az egzotikus a valóságban található, nem a képzeletben" (Foster).

,,Az egzotikusat mind olyat a felfedezés aktusa hozza létre a vadság és otthonosság változatos formáiban. Más szóval az egzotikus az egzotikussá tétel (egzotizálás) folyamatának terméke… Minthogy az egzotikus konstrukció, mindig újraértelmezhető, mint invenció mindig újraalkotható, mint olyan erőtér, melyben az Én és a Másik kiegyenlítetlen viszonyban hozzák létre egymást…." (Peter Mason)

Semmi sem egzotikus önmagában: az egzotikussal nem találkozunk, hanem mi magunk hozzuk létre. Kiemelés, kiválasztás, dekontextualizáció révén jön létre valami ,,máshol" levőnek, máshonnét származónak az ,,itteni" körülményekből eredő új jelentése.

Az egzotikum kulturális rendszerének kezdeti megformálását, majd a folyamatos újjászervezését, működtetését különböző ,,kulturális technikák" biztosítják. Múzeumok, kiállítások, meg a különböző művészi interpretációk (szépirodalom, képzőművészt, fotó- és filmművészet, reklámipar, stb…) igyekeztek azon, hogy a ,,távolit" ,,közelbe" hozzák, így alakították az egzotikus idegenek európai fantáziaképeit.

Turizmus: gazdaságilag szervezett egyetemes kulturális közvetítő rendszer. Ez egész szimbolikus eszközrendszerével kialakítja és forgalmazza a Másik csábító képét, és lakóhelyének különösségét. Az egzotizmus alapvetően abból fakad, hogy az utazó megtapasztalja a másságot, lefordítja, magával hozza, és az otthoni fogyasztásban forgalmazza (reprezentálja).

Későmodern korszakban: a velünk élő, házhoz jött idegenek tapasztalata (multikulturalizmus). A ,,közeli" egzotikuma – a könnyen ,,fogyasztható” egzotikum (helyek, alkalmak, rendezvények, résztvevők...) Az egzotizmus a mai kulturális tér újraszabásának jól felismerhető eleme, és egyben magyarázó eszköze.

Mai kulturális térben mi a sorsa a ,,peremről" származó, de a ,,középpontba" bekerülő, felértékelődő (piaci értékkel bíróvá váló) javaknak – és ennek mi a visszahatása a perem – központ hatalmi-gazdasági viszonyokra?