A romantikus gyermekkép történeti alakulása 3.

A felvilágosodás gyermekképe

A felvilágosodás ember- és gyermekképét alakító filozófiai irányzatok Két idealista filozófiai irányzat erőterének hatása figyelhető meg: 1. René Descartes (1596-1650) analitikus racionalizmusa és 2. Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716) metafizikus egységfilozófiája.

Leibniz monadológiája A kiterjedt test (a Descartes-féle szubsztancia) nem elégséges a valóság megmagyarázásához. A valóság nemcsak kiterjedés és áthatolhatatlanság (Locke), hanem erő és tevékenység is. „Nincs test mozgás nélkül, sem szubsztancia erőkifejtés nélkül.” A szubsztancia lehet egyszerű és összetett. Az egyszerű szubsztancia a „monász”:

A monász oszthatatlan, egyszerű, nem anyagi erőegységek. „Nincs két meg nem különböztethető egyed. … Ha két vízcseppet vagy tejcseppet nagyítón nézünk, megkülönböztethetőnek találjuk őket.” A monászok önmagukban zártak, nem hatnak egymásra. A monász öntevékeny: benne megy végbe minden. A testek monászhalmazok. A különböző rendű monászok között az átmeneti fokozatok végtelen sorát találjuk. Az élőlényekben a központi monász az élőlény lelke, az alacsonyabb rendű monászok sokasága az élőlény teste.

A végső rendező elv Istentől ered, ő az „ős-monász”, az ősi megbonthatatlan egység, a tevékenység legmagasabb formája, a tudatosság maximuma. „Isten a hatalom, minden végső forrása…” A különböző fejlettségű monászok végtelen sorában kontinuitás van. A fejlődés folyamatában minden egyesnek jelentősége van a nagy egész szempontjából. Időben ez azt jelenti, hogy az adott jelenlegi állapotot a múltbéli befolyásolja, és a „jelen már a jövővel terhes”.

A fejlődés folyamatában tehát nincs olyan fázis, olyan állapot, amely a nagy egész szempontjából nélkülözhető lenne. Pedagógiai-lélektani konzekvencia: minden életkornak megvan a maga önértéke és mellőzhetetlen szerepe! A gyermek nem kicsinyített felnőtt! (Kései hatás a 20. században: Claparède „ebihal”-példázata.) Minden monász „a világ élő visszatükröződése.” A végtelen számú monász végtelen számú világot tükröz vissza. Minden egyes individuum külön mikrokozmoszt, saját kis világot képez egyedi törvényekkel.

E filozófiai rendszer központi gondolata a harmónia E filozófiai rendszer központi gondolata a harmónia. A létező legjobb világ megkülönböztető jegye a harmónia. Leibniz monadológiájának alapvető metafizikai tézise: a világ harmóniáját Isten előre megteremtette (harmonia praestabilitata), és az a világ a létező világok legjobbika. (Ld. Voltaire: Candide) A mondadológia legfontosabb következménye a gyermekkép és a pedagógia szempontjából az emberi (gyermeki) organikus fejlődés felfedezése, az egyéni önkibontakoztatásra való képességbe vetett hit megszületése. * * *

A felvilágosult abszolutista uralkodók a nevelés mindenhatóságába vetett hitre építve grandiózus iskolarendszereket munkáltak ki azért, hogy alattvalóikból hasznos állampolgárokat neveljenek. A nevelésről és iskoláztatásról folyó diskurzusba a filozófusok és pedagógusok is bekapcsolódtak, és állást foglaltak amellett, hogy a nevelés, oktatás alapvető jog, amely valamennyi embert (még a legszegényebbet, legelesettebbet is) megilleti.

Peter Cornelius: Karl Ferdinand Keller és fia. 1800 körül Ezzel párhuzamosan a felső és középosztály tagjainak körében a tudat lassú átformálódása is kezdetét vette. Az új mentalitás képviselői szakítottak a régi, de újra és újra felbukkanó előítéletekkel, dogmákkal, és más szemmel kezdték vizsgálni a gyermeket. Peter Cornelius: Karl Ferdinand Keller és fia. 1800 körül

Ez, a humanista pedagógusok pedagógiai gondolataiban gyökerező felfogásmód a gyerek, a gyerekkor fokozatos emancipálódásához vezetett. A kitérőkkel és megtorpanásokkal tarkított folyamat hatalmas lendületet vett Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) nevelési tárgyú munkássága révén.

Rousseau gyermekképe

Rousseau polihisztor volt a szó legteljesebb értelmében: filozófiai, társadalomelméleti, teológiai kérdésekkel foglalkozott elsősorban, de magabiztosan írt zeneelméleti, valamint nevelési jellegű kérdésekről is. A pedagógiai tematika körében leghíresebb az „Emil, vagy a nevelésről” (Émile ou de l’éducation, 1762) című regénye, de találunk e témára vonatkozó gondolatokat az Új Héloïse, (La Nouvelle Héloïse, 1761) lapjain is, sőt élete végén közoktatási programot írt a lengyel kormány számára (Discours sur le gouvernement de la Pologne 1771).

Rousseau gyermekképe legközvetlenebb módon az „Émile”-ben bontakozik ki. Gyökeresen szakít azzal a Szent Ágostonig visszavezethető keresztény dogmával, amely szerint az ember az eredendő bűnnel terhelten születik a világra, és csak Isten kegyelme révén válhat „naturális” emberből „szellemi” emberré. Rousseau szerint a gyermek születésekor jó, csak az emberi társadalom romlott viszonyai teszik rosszá: „Minden jó, amidőn kilép a dolgok alkotójának kezéből, de minden elfajul az ember kezei közt” - ezekkel a szavakkal kezdi regényét. (Rousseau, 1978, 11.)

Tanulságos Rousseau alaposan kidolgozott antropológiai alapokra helyezett gyermekképe. Eszerint az embergyerek újszülött-kori természetes állapotában egyensúly van a szükségletek és az ezek kielégítésére hivatott képességek között: „Kezdetben így is rendezte be őt a természet, amely mindent a legjobban intéz. Nem ad mást a kezébe, mint a fennmaradásához szükséges vágyakat s a kielégítésükhöz elegendő képességeket. Minden egyéb képességet mindegy tartalékul helyezett el lelke legmélyén, hogy ha kell, kifejlődhessenek. Csak ebben az ősállapotban van a képesség és a vágy egyensúlyban, s csak itt van úgy, hogy az ember nem boldogtalan.” (Rousseau, 1978, 52.)

Ez az idilli állapot azonban nem tarthat soká Ez az idilli állapot azonban nem tarthat soká. Ez a tünékeny idill csak a születés utáni első pillanat töredékére terjed ki. Az újszülött önmaga ugyanis nem képes a legalapvetőbb létfenntartási szükségletei kielégítésére sem, ezért hamar megbomlik a harmónia. Mivel egyedül nem boldogul, segítségre van szüksége: „A gyermek érzi szükségleteit, de nem tudja kielégíteni. Másnak a segítségéért könyörög, ezért kiáltozik. Ha éhes vagy szomjas, sír. Ha túl hideget érez vagy meleget, sír. Ha mozgásra van szüksége, de nem engedik mozogni, sír. Ha aludni akar, de nem hagyják békében, sír.” (Rousseau, 1978, 39.)

A gondozó, a nevelő alapvető feladata, hogy a gyermek elemi szükségleteit kielégítse, majd tanítsa meg a gyermeket ezek önálló kielégítésére. Óvakodjék azonban a felmerülő fölösleges vágyak igények válogatás nélküli teljesítésétől, mivel ezzel elkényeztetheti, önzővé teheti a gyereket: „A gyermek első könnye kérés. Ha nem ügyelünk rá, csakhamar parancs lesz belőle.” (Rousseau, 1978, 40. o.) A kényeztető nevelés helyett – melyet lépten-nyomon kárhoztat, akárcsak elődjei: Montaigne és Locke –, tanítsuk meg a gyereket arra, hogy a „lelke mélyén tartalékul elhelyezett” képességcsírákat folyamatosan fejlessze, művelje. Ez a természetes nevelés lesz hivatott arra, hogy az emberi lélek ideális egyensúlyi állapotát, a vágyak és a képességek közti harmóniát – most más magasabb szinten – újra és újra megteremtse.

Emil nevelése a természetes ember nevelése, pontosabban a természetes emberi állapot visszaállítása. Rousseau távolról sem igyekszik beilleszteni a gyereket a korabeli társadalom kereti közé, hiszen ezt a társadalmi berendezkedést erkölcstelennek, romlottnak tarja. „Nyilvános nevelés nem létezi többé – írja –, és nem is létezhet többé, mert ahol nincs haza, ott honpolgárok sem lehetnek. Ezt a két szót: haza és honpolgár ki kell törölni a modern nyelvekből.” (Rousseau, 1978, 15.)

Rousseau eszménye a természetes ember (homme naturel), akinek képességei és igényei harmóniában vannak egymással: „azt akarja, amit képes elérni”. Az ilyen ember egy önálló, „autark”, szabad lény. A gyermek ilyen lénynek születik. A gyermekkor ezért nem hiányállapot, a gyermek nem tökéletlen felnőtt. A gyermekkor önértékkel rendelkező életkor, fontos szereppel rendelkezik az emberi életkorok folyamatában. Mint minden életkor, ez is tökéletesen teljes-értékű.

Rousseau szerint a gyermekkor jelenét nem szabad feláldozni a felnőttkor bizonytalan jövőjéért: „Szeressétek a gyermekkort!” Ennek a jelenre koncentrálásnak nemcsak filozófiai mélységekben rejlő okai vannak. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy a 18. századba a csecsemő- és gyermekhalandóság még mindig rendkívül magas. Rousseau ki akarja használni a túlságosan rövid emberi lét még rövidebb gyermekkorának minden pillanatát.

A gyermekkor „természetes létállapota” (Naturstand) az ő értelmezésében értékekkel felruházott, kívánatos harmóniával teljes állapot. A gyermeki fejlődés célja nem a felnőttség, hanem a teljes értékű gyermekiség („l’ enfant fait”) állapotának elérése. Ennek eszköze pedig az önkibontakozásnak a nevelő által segített folyamata, amely az érzékszervek fejlődésével kezdődik, az értelem kibontakozásával folytatódik, végül az erkölcs megszilárdulásában csúcsosodik ki.

A tizenkét éves gyerek például elért a „gyermekkor csúcsára”, boldog, kiegyensúlyozott. A pubertás kor fantáziái és érzelmi hullámai még nem zavarják lelki nyugalmát. Ez a „gyermekségében kiteljesedett gyermek” egyúttal a „nemes vadember” jellemvonásait is hordozza. Az őseredeti természettel teljes harmóniában élő népcsoportok „természetes életmódját” nemcsak a civilizációtól messze lehet megvalósítani, hanem a természetes gyermekkor keretei között is. Rousseau itt a romantikus gyermekideál szószólójává válik.

Rousseau először alkot a gyermekkor történetében teológiai premisszáktól mentes, szekuláris alapokon nyugvó gyermek-antropológiát. Felfogása szerint a gyermek érzékelő értelemmel felruházott autonóm lény. Nem idegenek tőle a pillanat hatása alatt hozott gyors döntések és spontán cselekvések. A gyermeki autonómiában Rousseau a természetes létállapot ősi harmóniáját csodálja. A nevelés célját is ennek rendeli alá:

„Élni – erre a mesterségre akarom megtanítani „Élni – erre a mesterségre akarom megtanítani. Beismerem, hogy ha kezemből kikerül, nem lesz ő sem bíró, sem katona, sem pap. Először is ember lesz.” (Rousseau, 1978, 16.) Vagy másutt: „Boldognak kell lenni kedves Emil, ez minden érzékeny lény célja; ez az első vágy amelyet belénk oltott a természet, és az egyetlen, amely sohasem hagy el bennünket” (Rousseau, 1978, 408.). Tehát nem a „mintaszerű állampolgár” nevelése Rousseau célja – mint később a 19. század neveléstanainak többségében –, nem olyan polgáré, aki egy adott mesterség alapos ismeretével zökkenőmentesen beilleszkedhet be a korabeli társadalom szövedékébe.

A nevelés célja nála már nem az elegáns úriember (gentilhomme) vagy a hasznos állampolgár kiformálása, hanem az ember nevelése, az eredendő emberi képességek kibontakoztatása (negatív nevelés). Felfogása szerint az anyai szeretet a gyermek természetes fejlődésének garanciája. Az új antropológián nyugvó „romantikus gyermekkép” a gyermek iránti szeretetet tiszteletet és bizalom felértékelődését eredményezi a pedagógiai századában és később. * * *