Hankovszky Béla: A fiait kereső atya A tékozló fiú történetének magyarázata A fiait kereső Atya című könyv eligazító és útmutató olvasmánnyá válhat mindazok kezében, akik hajlandóak arra a nehéz feladatra, melyet a példabeszéd elénk tár: vár bennünket kimondhatatlan és leírhatatlan szeretetében az Atya, aki azt szeretné, hogy megismerjük önmagunkat, rádöbbenjünk személyünk és életünk mibenlétére és valóságára, mely a magunkba szállás (megtérés) nélkül nem lehetséges. Visszafogadó tekintete messziről figyel most is és vár. Várja, hogy fölemelhesse az embert, aki halott volt és életre kelt, elveszett és visszatalált. De ebben a várásban is szinte türelmetlen, mert a magunkba szállást is ő indítja el, hogy megkoronázza az emberben az ő kegyelméből szerzett érdemet. Kairosz Kiadó, 2011.

Életünk során rengeteg veszteség ér bennünket, s ezeket abszolút veszteségként, azaz úgy szoktuk megélni, hogy mindent elvesztettünk, már nincs jövő. Sokszor kapcsolódik a veszteség élményéhez az a jogos, vagy akár oktalan önvád, hogy én voltam az, aki mindent eltékozolt. Ilyenkor mulasztásunk súlya agyonnyom bennünket, és úgy tűnik, hogy nincs már esély. De Isten a jövő Istene, aki újjá teremt minket, új lehetőséget ad. A veszteség befelé fordít, elzár a többiektől és a világtól. Olyan, mint a halál. A kérdés az, hogy Isten föl tud-e támasztani a halálból. Ez a példabeszéd valódi, Istentől jövő „igen” a veszteségélmény legszorongatóbb kérdéseire. Az Atya szeretete teremti a jövőt, Ő teszi lehetővé, és Ő a mi Istenünk. Miattam nincs jövő, de Miatta van. Amit Jézus annak idején a farizeusoknak és az írástudóknak mondott, az a ma élő jámbor, vallásos embereknek is szól, akik szintén hajlamosak ítélkezni, elítélni és kirekeszteni másokat Isten Országából, a bűnnel együtt a bűnöst is megvetni. Az igazi címzettek tehát nem a „tékozló fiak”, hanem a látszólag jól viselkedő otthon maradottak. Bartolomé Esteban Murillo, XVII. sz.

Méltóságát, fiúi mivoltát ugyanúgy semmibe vette, mint Ézsau Méltóságát, fiúi mivoltát ugyanúgy semmibe vette, mint Ézsau. Itt a hangsúly azon van, hogy „csekélységnek tartotta”, más fordítások szerint „semmibe vette” méltóságát, ugyanezt tette a fiatalabb fiú is. A zsidó jámborsági hagyományban is megtalálhatók a példái ennek a szemléletnek. Az egyik „haszid történetben” ezt olvassuk: „Slómó rabbi megkérdezte: – Mi a gonosz legszörnyűbb tette? Maga válaszolt a kérdésre: – Ha az ember megfeledkezik arról, hogy „királyfi”. Mert igaz, hogy az örökség, amit a fiú az atyjától kapott, anyagi javak halmaza volt; de e vagyonnál sokkal nagyobb jelentőségű volt az a fiúi méltóság, ami az atyai házban őt megillette. Szó szerint igaz rá, hogy „gyöngyeit”, személyiségének igaz méltóságát a disznók elé szórta. A Kinyilatkoztatás és a hívő ember üdvtapasztalata szerint van „szerencsés vétek” (felix culpa, Exultet – Húsvéti örömének), amikor a bűn látható, és következményeiben kézzelfogható és húsbavágó. A fiatalabb fiú bűne „szerencsés vétek” volt, mert olyan krízisbe (görög szó, törést jelent, valami nem folytatódhat úgy, mint eddig) juttatta, amikor nem volt más lehetősége, mint az élet és halál közti választás, a szó fizikai és lelki értelmében egyaránt. Constantin Meunier XIX. sz.

A fiatalabb fiú olyan, mint Camus Caligulája, aki boldogtalan, mert a holdat akarja magának. Aki mindentől független akar lenni, az lesz a legkiszolgáltatottabb, az igazi szolga, hiszen a teljes függetlenség embernek lehetetlen, egyedül Isten abszolút, azaz mindentől eloldott. Az egyházatyák számára az elveszett fiú az ember képe lesz általában, Ádámé, aki mi mindnyájan vagyunk – azé az Ádámé, akinek most Isten elébe ment és akit újból befogadott házába, A példabeszédben az atya meghagyja a szolgáknak, hogy hozzák elő az „első ruhát”. Az atyák számára ez az első ruha utalás a kegyelem elveszített ruhájára. Íme, ezt az első ruhát, a fiú ruháját ismét neki ajándékozzák. A megtartott ünnepségben a hit ünnepének a képét látják, az ünnepi eucharisztiát, amelyben az örök lakomát elővételezzük. Általánosságban elmondható, hogy legtöbbször, ami elől menekülünk, az szolgál üdvösségünkre. A fiú számára az atyai ház volt az, amitől szabadulni próbált. A halál, amit idegenben átélt, föltámadássá lett, üdvösségére szolgált. A föltételezett és vizionált fájdalom elől menekülünk a szenvedésbe, hiszen „ki nem akar szenvedni, kétszer szenved”. Így tett a fiatalabb fiú is, de amikor szembenézett a fájdalommal, legyőzte a szenvedést. Ez a „metanoia”. Az értelem átfordulása, a megtérés. Ferenczy Károly XIX-XX. sz.

Juhász Gyula: Szimpozion Valahol lenni kell egy lakomának,   Valahol lenni kell egy lakomának, Hová hivatalos, kit idelenn Halálba űzött az éhség, a bánat, A reménytelen szerelem. Valahol lenni kell egy palotának, Hová bejáratos, kit idelenn Minden örömből és fényből kizártak S elhullt a rögös útfelen. Valahol lenni kell egy orgonának, Melyen majd egyszer befejezhetem A dallamot, mely itt halálba bágyadt S amely az életem nekem! Bartolomé Esteban Murillo, XVII. sz.

A fiú még messze van, de az apa látása nincs akadályozva, mint az emmauszi tanítványoké. Be kell látnunk, hogy nemcsak a fiú keresi az atyját, hanem az apa is keresi a fiát. Mivel pedig a földi apa képe a Mennyeinek, így viselkedése jól példázza azt, amit Keresztes Szent János mond: „Nemcsak az ember keresi Istent, hanem az Isten is keresi az embert”. Martin Buber vallásfilozófus szerint Isten vágyódásának végső célja az ember”. Az apa örömét kifejezve és megélve lakomát rendez hazatérő fiának. A példabeszéd logikája szerint a lakoma a legistenibbet – az Isten örömét az elveszett megmenekülése fölött a legemberibben, a közös étkezésben fejezi ki. Jézus egész életében és működésében kiemelkedő szerepet töltött be az ünnepi lakoma, ilyeneken többször is részt vett. Ugyanakkor Jézus a tanításában a korabeli kultúra és társadalom legvágyottabb képében, a gondtalan, bőséges lakomában foglalja össze Isten országának nagyszerűségét. Jan Steen XVII. sz.

Azzal azonban, hogy az apa nem tett és nem mondott semmi visszavonhatatlant, nyitva hagyja az ajtót a visszatérés előtt. Az elemi logika szerint ez inkább felelőtlenségnek látszik, és nem jóságnak, de az atya még arról is lemond, hogy terveiről, szándékairól faggassa a másodszülöttet. Magatartása, amelyet gyengeségnek is lehetne bélyegezni, valójában nagy (elvakult) szeretetéből fakad. A szeretet korlátozza önmagát, aggódását, félelmeit, de nem korlátozza magát a szeretetet. Ha valakit szabaddá teszünk, szabadon engedünk, annak hatalmat adunk önmagunk fölött, szenvedőképesek leszünk vele szemben. Isten a saját képmására szabadnak teremtette az embert, és ez teszi lehetővé a bűnt, a Tőle való elszakadást, Ez lesz az apa, a Mennyei Atya fájdalmának forrása. Pompeo Batoni, XVIII. sz.

Rónay György: A tékozló fiú hazatérése A messzeség sugárzó pitvarában   A messzeség sugárzó pitvarában angyalok jönnek-mennek, kék csuporban tejet hoz egy, a másik nagy kosár gyümölcsöt, fehér lenvászonnal asztalt terít egy harmadik, nagy szárnyukat becsukva szorgoskodnak - egy pedig a korlátnál, szemét ernyőzve néz a távolba, ahol a domb alatt kanyargó úton csapzottan, soványan, kimerültségtől meg-megtántorodva, de azért mégis egyre szaporább léptekkel, ahogy egyre közelebb ér, már jön a Vendég… Salvator Rosa, XVII. sz.

A pokol az, ahol nincs megtérés, nincs bűnbocsánat és nincs újjászületés. Az ünnep apokaliptikus jellege abban áll, hogy az egyik fiú számára az életet jelenti, míg a másikból gyűlöletet vált ki. Amit ez a szeretet kivált az idősebb fiúból, a kárhozat allegóriája lehet:: ő maga nem akar bemenni, nem kizárják onnan hanem magát rekeszti ki. Jézus földi működésének drámája éppen abban áll, hogy a Benne megjelenő jóság egyesekből esztelen gyűlöletet vált ki. A pokol nem egy hely, ahová belökik az embert, hanem egy viszonyulás. Az Atya lakomát rendez, ahol zene, tánc, mulatság van. Ő nem rigid vagy távolságtartó Isten, hanem élettel teljes, érzelmekben gazdag Atya. Ebbe az ünnepi, ünneplő közösségbe várja az idősebb fiút, a farizeusokat és minket is. Rembrandt Harmenszoon van Rijn, XVII. sz.

A Szentírás egészéből is az látszik, hogy Isten tékozolja az Ő szeretetét, irgalmát és törődését, csakúgy, mint az apa, aki eltékozolta vagyonát egy alkalmatlan fiúra, és elpazarolta szeretetét méltatlan gyermekeire. Az Úrjézus eltékozolta éltét és tanítását olyanokra, akik nem kértek belőle. A „tékozló fiú” történetének fényében gondoljunk a „tékozló Istenre”, a mi Urunkra, Jézus Krisztusra, hiszen Ő (…) az életét adta oda. Giovanni Francesco Barbieri, XVII. sz.

József Attila: Talán eltűnök hirtelen… Talán eltűnök hirtelen,   Talán eltűnök hirtelen, akár az erdőben a vadnyom. Elpazaroltam mindenem, amiről számot kéne adnom. Már bimbós gyermek-testemet szem-maró füstön száritottam. Bánat szedi szét eszemet, ha megtudom, mire jutottam. Korán vájta belém fogát a vágy, mely idegenbe tévedt. Most rezge megbánás fog át: várhattam volna még tiz évet. Dacból se fogtam föl soha értelmét az anyai szónak. Majd árva lettem, mostoha s kiröhögtem az oktatómat. Ifjúságom, e zöld vadont szabadnak hittem és öröknek és most könnyezve hallgatom, a száraz ágak hogy zörögnek. James Jacques Joseph Tissot, XIX. sz.

A tékozló fiú történetének magyarázata Én magam vagyok a jussát igénylő, az Atyától függetlenedni akaró, s ugyanakkor az irigy, képmutató fiú is. Mikor melyik, ahogy az élet és a természetem hozza. De mindegy is: Mennyei Atyánk ugyanúgy szeret, ugyanúgy vár vissza, és ugyanannyira fontos, hogy a Vele való közösségre eljussak. Jelen könyvecske elmélkedései és teológiailag átgondolt és adatokkal alátámasztott írásai ehhez a felismeréshez segítenek hozzá. Ha szívesen elolvasnád, várunk szeretettel könyvtárunkban! Hankovszky Béla: A fiait kereső atya A tékozló fiú történetének magyarázata Kairosz Kiadó, 2011. Készítette: Nagy Péterné Korándi Márta