Mind egyéni, mind közösségi sorscsapások értek: Édes Barátom, Ahogy ígértem, itt olvashatod a csatolmányt, a művet, reménylem, elnyeri tetszésedet! Sokat, sokat értem már életemben,  Tömérdek bút küldött reám az ég,  De hála Isten ! a sors éjjelében  Ragyogó csillagom is volt elég.    Érinte elválás, halálnak árnya,  Majd újra édes emlék ringatott,  S feláldozó rokon szívet talála  Kietlenben a bús elhagyott.    Hittem, kétkedtem, vágytam és lemondtam,  Mosolygtam, sírtam, multon és jövőn,  Tündérek játsztak vélem napsugárban,  Kisértetekkel jártam sírmezőn.    Mind egyéni, mind közösségi sorscsapások értek: tudja, Drága Bátyám, pokollá vált a házasságom meghalt Pál öcsém, sógorom és unokaöcsém is meghalt Lónyai Etelka, az egyetlen hölgy, akit valaha szerettem lényegesen megnövekedett anyagi gondokkal küszködöm

a bukott szabadságharc, ahogy sokakat, engem is megrendített Sokan szerettek és sokat szerettem, Bántottak is, de szűmben nem maradt Fulánk. Baráti serleggel nevettem És más ha sírt, szememből könny fakadt. Láttam lezúgni nagy napok viharját, Dicsőség, börtön ismerős velem, Ha napsugár avagy villám futá át E szívet, elzengé azt énekem. Elzengte akaratlan mint madárka, Kit nem kérdünk, ha dall, mit éreze, Nem kérdik, az ősz búcsúzó avarja Miért halvány, piros vagy fekete. Csak azt hallgatják, hódító-e hangja, Csak azt nézik, ragyog-é a levél, Ki gondol a madárra és a fára, Ki a költőre, hogy mi sorsban él ? Ez a dicsőség! Óh hideg, hideg kép! Étetrózsáinkból halálfüzér, Küzdtérre érte, óh, szívem sohsem lép, Mint a madár, az őszi lomb se kér. Közösségi kudarcaim: a bukott szabadságharc, ahogy sokakat, engem is megrendített nehezen látom a kiutat a veszteségből ahogy tudod, 1852-ben letartóztattak egy évi börtön, de utána is folyamatos megfigyelés Én? szerintem a vers fontos, aki írta, kevésbé

De jól esik tudnom, nem a sikamló, Út az utam, mely semmiségbe vész, És felsohajtnom, veszhet már a kagyló, A drága gyöngy, mely élni fog, ha kész. Óh, bár gyöngy lenne mindenik dalocskám, Fényt hintve arra, kit megénekel, Nézné írígyen a tömeg, csodálván A fényt, mit költő választottja lel. Csak ők tudják, kikhez dalom beszéle, Mit tűr a kagyló, mely gyöngyöt terem, Csak ők érezzék, - mig reng dalom fénye - Körülöttük zokogni szellemem. S ha nem lesz már, ki vélem sírt s örűle, Ha nem lesz már többé kit érdekel: Vajjon, hol e dalt ily módon elzengje, Min ment keresztűl a költő kebel ; reménylem, hogy nem veszik semmibe eddigi munkám, és verseim által továbbélhetek vers = gyöngy = érték kagyló =Én?

Akkor is ha egy-egy jobb kebelnek  Szót kölcsönözni tudna énekem  Valódi égi kéjt csak úgy Ielendek,  S örök ifjúság akkor jut nekem.    Mert nem ha újat mond, ér szívhez a dal,  Csak hogyha azt, mi benne szúnyadoz,  Életre költi, vágyainkkal áthat,  Mosolyt a kedvnek, búnak könnyt ha hoz.    E dőre könyvből is csak úgy Iesz ének. -  Vegyen hát minden, ami illeti  Borágot, rózsát vagy ciprust füzérnek,  Vegyen ha szíve dallal van teli.    És míg öröm, bú, hit, meg kétkedés lesz,  Tél és tavasz, ifjúság, szerelem,  Míg szent eszmékért ember harcol, érez,  Mindebből osztályrész jutand nekem. Üzenetem lényege – ars poetica: szerintem a költőnek folyamatos önképzéssel kell felnőnie a témához és olvasókhoz szeretnék hatni a jövőre és adni neki befogadás nélkül nincs műalkotás társadalmunk nem értő és olvasó, ez elkeserít a dal szerintem akkor jó, ha érzelmekre hat, és ezt igyekszem is betartani Az utolsó versszak Az ember tragédiájának összefoglalása utalok a Tragédia születésére, a mű, remélem, tetszeni fog az olvasóknak

Kedves Barátom! Reménylem, lesz időd olvasni művemet, magyarázatképp apró megjegyzéseket szúrtam be, hogy érthetőbb legyen! Ezt a költeményt készülő verseskötetem lezáró versének szánom, méltó befejezésnek találom az összegző gondolataim miatt. Már levelemben is említett gondolatmenetem, úgy érzem, tisztességgel kifejtettem, magamnak választ adtam, hogy valóban megéri írni, és az alkotásnak csak akkor van értelme, ha az hatással bírand a jövőre. Reménylem, nevemet majdan ismerni fogja a jövő nemzedéke. Búcsúzom tőled, Barátom, köszönöm Néked, hogy szíveden viseled ügyemet. Szerető híved, Madách Imre