Gyermek és iskola az ókori kultúrákban Második előadás
Hellász
Fejesugráshoz készülő fiú szobra. Kr. e. 6. század Az archaikus Hellász „A görögök fokozatosan megtanulták szervezni a káoszt ... s látszatszükségleteiket hagyták elhalni. Így vették ismét birtokba önmagukat; nem maradtak sokáig az egész Kelet túlhalmozott örökösei és epigonjai; sőt ők lettek, önmagukkal vívott súlyos küzdelem árán ... az öröklött kincs legboldogabb gazdagítóivá és gyarapítóivá, s minden eljövendő kultúrnép elsőszülötteivé és mintaképeivé.” (Nietzsche, F.: A történelem hasznáról és káráról. Fordította Tatár György. Akadémiai Kiadó, Bp., 1989. 98. o.) Fejesugráshoz készülő fiú szobra. Kr. e. 6. század
Homéroszi kor (Kr. e. 8. sz.) Az előkelők gyermekeit az archaikus korban magánnevelők oktatták-nevelték. (Például az Iliászban Akhilleusz nevelője: Foiniksz.) A legfontosabb „tananyag” volt Homérosz eposza, az Iliász volt. A fiatal arisztokraták ezt hallgatva ismerkedtek meg a rettenthetetlenül bátor, önfeláldozó Akhilleusz alakjával. Testi erejük, ügyességük fejlesztésén túl nevelésük fontos összetevője volt a példaadás, a hősi múlt megismertetése. Mivel írni-olvasni általában nem tanultak meg, nevelésük fontos eszköze volt az irodalmi alkotások meghallgatása, a hősökkel való érzelmi azonosulás. Értelmi, érzelmi és erkölcsi nevelés egysége valósult meg így az esztétikum segítségével.
E korszak nevelési gyakorlatáról viszonylag keveset tudunk. A fiúk nevelésének legfontosabb színtere a háború és a népgyűlés volt. Az előbbien sajátították el a fegyverforgatás fortélyait. Az utóbbi arra tette képessé őket, hogy – a tapasztalt szónokokat követve – maguk is meg tudják győzni embertársaikat az élõ szó erejével. A legfontosabb nevelő „iskola” maga az élet volt, itt tettek szert ismeretekre, s alakítottak ki készségeket. Az élő példa nevelő szerepe rendkívül nagy volt ebben a korszakban. A fiataloktól elvárták az idősebbek feltétel nélküli tiszteletét, s az általuk közvetített értékekkel való teljes azonosulást. A vándorló énekmondók is ilyen követésre méltó példaképet állítottak hallgatóságuk elé dicsőítő énekeikben.
Idealizált embertípusok és élethelyzetek a Homérosznak tulajdonított eposzokban: Akhilleusz a rettenthetetlen, bátor harcos, Odüsszeusz, a leleményességével felülkerekedő „talpraesett” ember: „Ó Akhilleusz, Péleusz fia, legjobb minden akháj közt, nem kicsivel vagy több nálam, sőt sokkal erősebb dárdáddal, de eszemmel sokkal több vagyok én, mert nálad előbb lettem, sokkal többet tudok is már; éppen ezért szelídüljön a szíved az én szavaimtól Könnyen jóllakik ám zajos viadallal az ember...” (Homérosz: Iliász, 19. ének. Devecseri Gábor fordítása. Bp., 1981. 45. o.)
Pénelopé: állhatatos házastársi hűség A családi idill: Hektór és Andromakhé: „... vele tartott szolgaleánya, ölében hozva fiát aki zsenge kicsiny csecsemő volt, egyfia Hektórnak, s gyönyörű, mint csillag az égen....” „Szólt ragyogó Hektór, s karját nyújtotta fiáért; csakhogy a szépövü dajkához pityeregve simult most vissza a gyermek, mert megijedt, így látva az apját, félt a sok érctől és a sisak lószőr-tarajától, látva, hogyan leng az föntről iszonyú lobogással Fölnevetett szerető jó apja, meg anyja, az úrnő, És ragyogó Hektór tüstént lecsatolta sisakját, és maga mellé tette a földre a messzesugárzót. Megcsókolta fiát, szeliden ringatta a karján...” (Iliász, 6. ének, Devecseri Gábor fordítása)
Gyermekét játszani küldő és fenyítő görög édesanya A gyermekek első nevelő közege a család volt, és első nevelőjük saját édesanyjuk. Gyermekét játszani küldő és fenyítő görög édesanya
Lányok esetében a nevelés köre ennél tágabbra nem is igen bővült: alapfokú művészeti képzésben részesültek, és anyjuk irányításával tanulták meg a ház körüli teendőket.
Spártai nevelés (Kr. e. VIII–IV. sz.) Lükurgosz törvényei: a) a kiváltságos osztály tagjai azonos nagyságú földdel rendelkezzenek; b) étkezésük közösen történjék; c) gyermekeik egységes állami nevelésben részesüljenek. párta ekkor már „katonai rendőrállam”. A nevelés célja az állandó harci készenlétre való felkészítés volt. 8 ezer spártai állt szemben 200 ezer helótával! Helóták felkelése Kr. E. 464-ben
„Senki sem tehette, amihez egyénileg kedve volt, hanem mintha a város egyetlen katonai tábor lenne, előre megszabott kötelességeket kellett mindenkinek elvégeznie a köz érdekében. A spártaiak általában úgy gondolták, hogy senki sem él önmagának, hanem a polisznak.” (Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. Bp., 1978. I. kötet, 117. o.) A polisz vezetői beleszólhattak a polgárok legszemélyesebb magánügyeibe is: házasságkötés, újszülöttek kiválogatása. A vének tanácsa döntött a csecsemők sorsáról.
A csecsemők „kitevésének” archetípusa: Taigetosz-hegy. A csecsemőt édesapja „…karjába vette és elvitte a Leszkhé nevű helyre, ahol a törzsek vénei összegyülekeztek és megvizsgálták a kisdedet. Ha egészséges alkatú és erőteljes csecsemő volt, utasították az apát, hogy nevelje fel, egyben pedig kijelöltek neki egyet a kilencezer spártai parcellából. De ha idétlen vagy nyomorék volt, bedobták a Taigetosz Apothetai nevű szakadékába – azzal a meggyőződéssel, hogy nem előnyös sem a gyermeknek, sem az államnak, ha egy születésétől kezdve gyenge és életképtelen ember életben marad. Ezért fürdették meg az asszonyok az újszülöttet borban és nem vízben, hogy kipróbálják szervezete életképességét.” (Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. I. kötet, 107. o.)
Spártai táj a Taigetosz hegyével
Noha a gyermekgyilkosság gyakorlat volt az ókori világban, általában nem elhamarkodottan, hanem hosszas lelki vívódás után hajtották végre ezt cselekedeteket. Valerie French szerint a gyermekek megölésétől való húzódozást leginkább három tény jelzi: Az első: a források gyakran említenek olyan beteges vagy deformált gyermekeket, akiket nem tettek ki. A második: bár a kisgyermekek megölését ritkán ítélték el nyíltan és ritkán minősítették gyilkosságnak, találhatók olyan feljegyzések, melyek a felnőttek nyugtalanító érzéseit tükrözik. A harmadik: Sok történet maradt fenn a kitett csecsemők életét megmentő férfiakról és nőkről. A gyermekgyilkosság intézménye ellen sokáig semmit nem tettek, de az egyes kisdedek tehetetlensége kiváltotta együttérzésüket. A görög felnőtteket nem rendítette meg annyira a szenvedő csecsemő gondolata, mint a ténylegesen szenvedő és magatehetetlen kisded látványa.
A gyermekek nevelésére nagy gondot fordítottak A gyermekek nevelésére nagy gondot fordítottak. A csecsemőket – akárcsak az egyiptomiak – nem pólyázták be, hogy testük szabadon fejlődjék. Fokozatosan edzették, egyre nehezebb erőpróbák elé állították őket. Már a kisgyermekeket is hozzászoktatták ahhoz, hogy ne féljenek a sötétben. Sírniuk nem volt szabad. A fiúk családi nevelése hétesztendős korukban befejeződött. Táborba kerültek, melynek vezetőjét paidanomosznak (gyermekfelügyelő) nevezték. Csoportokba osztották őket, s vezetőikké a legértelmesebb és legbátrabb fiúkat tették. A többiek zokszó nélkül engedelmeskedtek nekik. Előfordult, hogy az idősebbek vitát és verekedést provokáltak a kisebbek között csak azért, hogy megtudják: hogyan állnak majd helyt a harcban.
A spártai fiúk írni-olvasni, számolni alig tanultak meg A spártai fiúk írni-olvasni, számolni alig tanultak meg. Fontosnak tartották viszont gondolataik egyszerű, világos, szabatos kifejezését. Vezetőjük kérdéseire tömören, lényegre törően kellett válaszolniuk. (Innen ered a „lakonikus beszéd” kifejezés: Spárta államának neve Lakedaimón vagy Lakónia volt.) „Vacsora után az eirén (a fiúk vezetője) kerevetén végigheveredve, felszólította az egyik fiút, hogy énekeljen, a másiknak pedig jól átgondolt feleleteket kellett adnia ilyenféle kérdésekre: «Kicsoda a legderekabb férfiú a városban?» vagy «Mit gondolsz ennek meg ennek az embernek a magaviseletéről?» Ily módon az ifjakat kezdettől fogva hozzászoktatták, hogy megbírálják, mi a jó és mi a szép, és hogy foglalkozzanak a város polgárainak magatartásával... A feleletet röviden és szabatosan kellett megindokolniuk, és akinek válasza nem ütötte meg a kívánt mértéket, azt az eirén azzal büntette, hogy megharapta a hüvelykujját...” (Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. I. kötet, 110. o.)
A költészet és a zene viszonylag kevés szerephez jutott a fiatalok képzésében. Főleg egyszerű stílusú, világos szerkezetű dalokat, indulókat, dicsőítő énekeket tanultak, amelyek dicsérték az életüket Spártáért feláldozni kész bátrakat, és szidalmazták a gyávákat. Az ifjak erkölcsi nevelésének középpontjában a hazaszeretet, a fegyelem, az idősebbek tisztelete és az engedelmesség állt követendő értékként. Spártai harcos szobra
Túlélési gyakorlat: krüpteia (rejtőzködés): Az idősebb fiúk a rabszolgák táborát óvatosan becserkészték, majd megrohamozták, válogatás nélkül lemészárolva férfiakat és nőket, gyermekeket és aggastyánokat. A krüpteia kettős célt szolgált: egyfelől erkölcsi aggályok nélküli kegyetlen magatartásra szoktatta a fiatalokat, másfelől pedig állandó rettegésben tartotta a rabszolgákat.
Háborúban az egyetlen érték a hősi helytállás volt : “Gyönyörű dolog meghalni hősiesen, elesni az első sorban, amikor az ember hazájáért harcol. Micsoda nyomorúság elhagyni városunkat és földjeinket és elmenni koldulni idegenbe... Tehát, ha a hazátlan embert senki sem becsüli, senki sem tiszteli, senki sem könyörül rajta, akkor harcoljunk hősiesen földünkért és gyermekeinkért, ne kíméljük életünket és haljunk meg bátran.” (Türtaioszt idézi Croizet: A görög kultúra. Bp., 1994. 60. o.) “Beszélik, hogy egy spártai atléta az olümpiai játékokon nagy összeget utasított vissza, amikor meg akarták vesztegetni. Majd miután nehéz küzdelemben legyőzte ellenfelét, s valaki megkérdezte tőle: »Mi hasznod lesz most a győzelemből, derék spártai« – ő mosolyogva felelte: »Az, hogy a csatasorban a király előtt harcolok az ellenség ellen«.” (Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. I. kötet, 116. o.)
A fiúk húszéves korukban lettek kitűnően kiképezve a hadsereg tagjai. Ekkor már megnősülhettek, de harmincéves korukig nem a családjukkal, hanem a kaszárnyában éltek. „Asztaltársaságokba” nyertek felvételt, ahol az idősebbekkel együtt étkeztek (szüsszitia), hogy ott szabad emberhez méltó viselkedésre nevelődjenek. A férfiak csak harmincéves korukban költözhettek családjukhoz, viszont katonakötelesek maradtak egészen hatvanesztendős korukig.
A nevelés azonban nem fejeződött be húszéves korban, hanem kiterjedt a felnőtt korra is. Az egész polisz úgy működött, mint egy katonai tábor: senki sem tehette azt, amihez kedve volt, mindenki a kötelességét végezte. Ha más dolguk nem akadt, felügyeltek a nevelőtáborokban lévő fiúkra, hasznos dolgokra tanították őket. A spártaiak – Lükurgosz törvényének szellemében – nagy gondot fordítottak arra, hogy a nevelőtáborok vezetői tisztségét egy arra érdemes férfi töltse be. Paidanomosz mindig olyan ember lett, aki megfelelő nevelői képességekkel rendelkezett.
A spártaiak érdeme, hogy a lányok nevelését is szívügyüknek tartották. Szinte a fiúkkal egyenértékű képzésben részesítették őket. Megtanultak sebesen futni, ugrani, birkózni, dárdát és diszkoszt hajítani. Mindezt elsősorban azért, hogy jövendő gyermekeik erős, edzett, egészséges szervezetben foganjanak meg. Másfelől viszont az sem volt mellékes szempont, hogy a férfiak távollétekor – hadjáratok idején – nekik kellett vállalniuk az otthon védelmét.
Athéni nevelés (Kr. e. VI–V. sz.) A polisz vezető rétegét – a hellén születésű arisztokraták mellett – a legmagasabb jövedelemmel rendelkező polgárok alkották. Hajótulajdonosok, kereskedők, vállalkozók, ipariüzem–tulajdonosok jutottak így hatalomhoz. Ők álltak szemben a csupán alapvető polgárjogokkal (szavazati jog, a népgyűlésen való részvétel joga) rendelkező szabad emberek tömegeivel. A rabszolgák – akiket pusztán tárgyaknak, “beszélõ szerszámok”-nak tekintettek – semmiféle joggal nem rendelkeztek.
Az athéni állam vezetői (pl Az athéni állam vezetői (pl. Drakón, Szolón vagy Periklész) a kultúra, a művészetek pártfogását is szívügyüknek tekintették. Jelentős áldozatokat hoztak azért, hogy a kultúra ne csak az arisztokrácia és a jómódúak kiváltsága legyen, hanem a démosz, a nép is részesülhessen belőle. Az oktatásból elvileg mindenki kivehette részét, noha – Spártával ellentétben – ezen a téren semmiféle központi, állami szabályozás nem érvényesült. A taníttatás mégis inkább csak a tehetősebbek gyermekire korlátozódott a magánoktatásért fizetendő tandíj miatt.
Az athéni embereszmény A görögök hittek abban, hogy az egészséges, ép testben valóban erkölcsileg fejlett, tehát „ép” lélek lakozik. Más szóval: a szép, esztétikus test csak szép, tehát etikailag kifogástalan léleknek adhat otthont. Ezt nevezték a görögök a „kalokagathia” elvének, amely szerint tehát a „szép” és a „jó” harmonikus egységben létezik. („Kalosz” görögül azt jelenti: „szép”, „agathosz” jelentése pedig: „jó”.) Az athéniak nem azért edzették testüket, hogy egy bizonyos területen rendkívüli eredményeket érjenek el. Eszményük nem a többiek közül fároszként kimagasló a többiek közül, hanem az egyszerű ember, aki képes hőssé válni. Ezzel magyarázható, hogy háború esetén mindenki kötelességének érezte, hogy derekasan harcoljon, reguláris hadseregük viszont nem volt.
Az athéni nevelés célja és a műveltség tartalmai A kiváltságokkal rendelkezők, a vagyonosok arra törekedtek, hogy gyermekeikből „jó poliszpolgár” váljék. Felfogásuk szerint ehhez megfelelő műveltséget kellett elsajátítani: 1. Szakmai műveltség. A jó poliszpolgár ügyes kereskedő, sikeres vállalkozó volt. Az ehhez szükséges ismereteket, készségeket szüleitől sajátította el. A mesterség apáról fiúra hagyományozódott át. 2. Általános műveltség. A jó polgárnak határozott elképzelése van saját poliszának helyzetéről, jövőjéről. Képes arra, hogy véleményét logikus érvekkel alátámasztva kifejezze a népgyűléseken, a bíróságokon és a közszereplés egyéb alkalmai során. Ehhez ismernie kell népének történelmét, a mitológia mondáit, a klasszikus költők és írók műveit, tehát általános műveltséggel kellett rendelkeznie.
E műveltség elemeivel már egészen kicsi koruktól kezdve kezdték megismertetni a gyermekeket. Ugyanakkor az erkölcsi szabályok, a követendő viselkedési normák elsajátíttatására is nagy gondot fordítottak. Ahogyan Platón is írja „Protagorasz” című művében: „ Attól kezdve, hogy a gyermek érti a szót, a dajka, az anya, a nevelő és maga az atya is azon versengenek, hogy a lehető legderekabbá tegyék a kisdedet. Ezért minden tetténél és szavánál figyelmeztetik, és rámutatnak: íme ez helyes cselekedet volt, az helytelen; ez szép, az rút; ez istennek tetsző, az bűnös; ezt tedd, azt kerüld. Azt szeretnék elérni, hogy önként engedelmeskedjék; de ha nem engedelmeskedik, fenyegetésekkel és verésekkel térítik az egyenes útra, éppen úgy, mint ahogyan az ember egy meghajlított és meggörbített fadarabot kiegyenesít.” (Platón: Protagorasz. A Platón válogatott művei címû kötetben. Bp., 1983. 30-31. o.)
Az athéni iskolák rendszere Hétéves koruktól magántanítókhoz küldték a gyerekeket, akik tovább folytatták a családban elkezdett nevelést és megfelelő képzésben részesítették tanítványaikat. E képzés összetevői a következők voltak: 1. Múzsai képzés. Ezen belül: a) Grammatikai-irodalmi képzés, ami az olvasás, írás, számolás tanulását, és irodalmi művek tanulmányozását jelentette. b) Kithara-képzés, vagyis a hangszerjátékkal kísért énekelt versek tanulása, és a tánc (orkesztiké). 2. Gümnasztikai képzés: torna, sport és a kifejező mozgás művészete.
Athéni iskola ábrázolása vázaképen. Kr. E. 490-480.
Múzsai nevelés. Balról: kitharán játszó tanár és gyermek, könyvtekercset tartó tanár
A gyerekek nevelése-oktatása, a képzés tartalmainak átadása különféle iskolatípusokban történt: a) Grammatikai „iskola”: A hétéves gyermekeket elvitték a grammatisztész házába. Itt először az alapkészségek elsajátításával foglalkoztak. Társaival együtt megtanulta az olvasást, az írást és a számtant. Az olvasás tanulása: betűk megismerése, szótagoló (szüllabizein) olvasás. Később nyelvtant és irodalmat is tanultak, melynek oktatója a „grammatikosz” volt. Legtöbbet Homérosz Iliászának részleteivel foglalkoztak, amelyeket – részletes elemzés után – kívülről meg kellett tanulniuk. Az emlékezetbe vésést hangos felolvasás segítette. A verseket skandálva mondták vagy énekelték.
Gyermekkísérő rabszolga (paidagogosz) ábrázolása egy Kr. e. 5 Gyermekkísérő rabszolga (paidagogosz) ábrázolása egy Kr. e. 5. századból származó vázaképen és egy mai ismeretterjesztő műben
b) Kithara-iskola: A múzsai képzésen belül a költészet oktatása mellett fontos szerepet játszott a zenetanítás is. Ez a kithara tanítójának, a kitharisztésznek a házában történt. A kitarajáték tanítása kezdetben bemutatással és utánzással történt. Később e hangszer kísérete mellett énekelték a lírikusok műveit. Tánctanítás (orkesztiké) is folyt a kitharisztész házában: a kardalokat énekelve és táncolva adták elő.
c) Palaisztra (‘birkózásra kijelölt hely’): Az előbbiekkel párhuzamosan hétéves koruktól kezdve a gimnasztikai képzést biztosító palaisztrába is elkísérték a gyermekeket. A tornatanítás, a testgyakorlás színtere volt ez. A testnevelő (paidotribész) irányításával a küzdősportok (birkózás, ökölvívás) és a könnyűatlétika különféle ágait gyakorolták itt a fiúk.
Priene városának gümnasziona. Rekonstrukció Gümnaszion (gümnosz = ‘meztelen’): Az idősebb a gümnaszionban folytatták a testgyakorlást. Olyan épület volt ez, amelyben – a fedetlen és fedett futópályák mellett – különféle céloknak megfelelő helyiségek kaptak helyet. Az öltözők mellett később megjelentek az előadótermek és a könyvtárak is. Hamarosan magasabb szellemi tanulmányokat is folytattak itt a fiatalok.
A nevelés fontos színterei voltak Athénban a megszerveződő baráti társaságok összejövetelei, a szümpozionok. A résztvevő fiatal fiúk a bölcsebb, tapasztaltabb polgárokkal folytatott kötetlen beszélgetések során tehettek szert újabb ismeretekre. A felserdült fiúk a különféle „iskolákban” elsajátított meggyőző beszéd, az ékesszólás művészetének birtokában már beléphettek az athéni közélet küzdőterére, a népgyűlés színhelyére (agora), hogy ott gyakorolják állampolgári jogaikat.
Az athéni magántanítók díjazás ellenében végezték az oktatást. Az egyetlen állami intézmény az ephébiára előkészítő iskola volt, ahova általában 15 éves korukban kerületek a fiúk. Politikai és katonai előkészítő képzésben részesültek itt. A 15-17 éves fiúkat melephéboszoknak (‘jövendő ephébosz’) nevezték, megkülönböztetve őket a 18-20 éves ephéboszoktól, akik már szervezett katonai kiképzést kaptak: gyakorlatként részt vettek már a határok védelmében vagy Athén kikötőjében teljesítettek rendőri feladatokat. Eskütétel után határőrszolgálatot teljesítettek, ezután váltak teljes jogú athéni polgárrá.
Búcsú a háborúba induló ephébosz fiútól. Kr. e. 4. sz.
Az athéni lányok többségét csak a háztartási és gazdasági ismeretekre tanították meg. Anyjuktól tanulták a varrást, a kötést, a fonást és a szövést. Olvasni és írni általában csak szüleiktől vagy dajkájuktól tanultak meg valamelyest. A politikai élet nyilvánossága zárt világ volt számukra. Legfőbb ékességük a hallgatás, s életük legfontosabb színtere a lakóház idegenek elől zárt női lakosztálya, a günakeion volt.
Lubrich Ágost, a budapesti egyetem egykori pedagógiaprofesszora a kövekezőket írta erről 1874-ben megjelent háromkötetes Neveléstörténetében: „A nőnem nem csak nem részesíttetett olyan tiszteletben, mint a dór államokban, hanem, hasonlóan a gyermekhez, a férj gondnoksága alatt álla. Lakása a ház hátsó részében vala, elzárva, gyakran kuvasztól is őrizve, gyermekek és rabnők társaságában. Férfiak közt nem volt helye, sőt a férj által rendezett házi mulatságban sem... Idegen férfi tekintetével még ablakon keresztül sem illett találkoznia. Ha kiment, rabszolga kíséré.” (Garamszegi Lubrich Ágost: A nevelés története. I. kötet, Bp., 1874. 89. o.)
Athénban nagy gondot fordítottak a gyermekek lelkületének, jellemének formálására, a nevelésre. “...a tanítótól elvárják, hogy jóval több gondot fordítson a gyermek helyes magatartására, mint az elemi ismeretekre és a kitharajátékra. A tanítók meg is felelnek ennek a kívánságnak, és miután a gyermek megtanulta a betűvetést, s már annyira vitte, hogy az írott szöveget is annyira érti, mint azelőtt a beszédet, kezükbe adják a nagy költők költeményeit, hogy ezekkel is megismerkedjenek. Sőt e költeményeket könyv nélkül is megtanultatják velük, hiszen számos erkölcsi tanulságot meríthetnek belőlük, ezenkívül pedig a régmúlt idők kiváló fiainak viselt dolgaiból [...] is okulhatnak. Így olyan példák állnak a gyermek előtt, amelyek becsvágyát felkeltvén utánzásra serkentik, és arra buzdítják, hogy törekedjék hozzájuk hasonló lenni. A kitharajáték tanítói ugyancsak hasonló célokat akarnak elérni: a józan mérséklet erényét ápolják, és arra ügyelnek, hogy az ifjak ne térjenek rossz útra [...] Minden törekvésük arra irányul, hogy a ritmusokat és harmóniákat szilárdan bevéssék a gyermekek lelkébe, hogy ezáltal fegyelmezettebbek legyenek...” (Platón: Protagorasz. 31. o. )
Amíg Spártában a dresszúra, a fizikai kényszer uralkodott, addig az athéniak bíztak abban, hogy sokkal mélyebben be lehet hatolni a gyermekek lelkébe az esztétikum segítségével. Arisztotelész fogalmazta meg híres katarzisz-elméletében, hogy az esztétikum átélt elsajátításának hatására az ember képes felülemelkedni saját személyes világán, és megtisztulva, magasabb szintre emelkedve már egy nagyobb közösség, a polisz tagjaként szemléli önmagát. Az esztétikum átélt elsajátítása segítheti hozzá az embert ahhoz, hogy magatartásában az erkölcsi jót megvalósítsa. A szépnek és a jónak, az esztétikumnak és az etikumnak ez az egysége a görög kalokagathia elméletének sajátosan athéni megközelítése.
Hellenisztikus nevelés (Kr. e. 336 – Kr. e. 30) A hellénizmus kezdetét általában Nagy Sándor uralkodásától (Kr. e. 336-323) számítjuk, végét pedig az év jelenti, amikor Augustus meghódította a görög fennhatóság alatt álló Egyiptomot (Kr. e. 30.). A hellenisztikus kor nevelése és oktatása is figyelemre méltó tartalmi gazdagodáson ment keresztül. Új „iskolatípusok” jelentek meg, s a régiekben átadott tudás tartalma is módosult.
a) Az elemi oktatás színtere a minden városban működő didaszkaleion lett. Általában 7–14 éves korú gyerekek jártak ide. Részint magániskolák voltak, de már megjelentek a városok által fenntartott intézmények is. Többnyire egyetlen szegényesen berendezett szobából állt, itt tanított az iskolamester: a grammatisztész, más szóval didaszkalosz. Munkáját fizetségért végezte, ezért – a korabeli mentalitásnak megfelelően – igen kevésre becsülték. A tanító javadalma a tanított gyerekek létszámától függött. Bárki taníthatott külön képesítés nélkül, csak az olvasáshoz kellett értenie. A napi tanítási idő – közbeiktatott szünetekkel – virradattól napnyugtáig tartott. A gyerekek olvasni, írni és számolni tanultak a didaszkaleionban.
b) A középfokú oktatás színtere a grammatikai iskola volt. A grammatikosz (‘irodalomtanár’) vezetésével itt már megkezdődött a klasszikus írók és költõk – mindenekelőtt Homérosz – műveinek beható tanulmányozása. Az alkalmazott módszerek igen alapos és sokoldalú tanulást tettek lehetővé. Az Iliász tanításakor például a grammatikosz előbb ismertette az elemzésre kiválasztott részlet cselekményét (ennek szemléltetésére képeket is alkalmazhatott), jellemezte az egyes szereplőket, s a tanulók csak ezután olvasták fel a szöveget. A felolvasás közben kijavították a diákok által készített másolatok esetleges hibáit, majd szóról-szóra elmagyarázták és értelmezték a szöveget. Ez a módszer önmagában is segítette az emlékezetbe vésést, amit megköveteltek a tanulóktól. Miután a gyerekek megértették a szöveget, tartalmát kivonatokba, kérdés-felelet formájú katekizmusokba tömörítették. Házi feladataik között fogalmazások szerepeltek, amelyeket egy előre megadott témából kellett írniuk.
A szónoki beszéd elsajátítására előkészítő ismeretek és gyakorlatok köre fokozatosan tovább bővült a grammatikai iskolában: az irodalmi művek elemzése mellett bekerült a tananyagba a nyelvtan (grammatika). Később megjelentek a matematikával kapcsolatos és a természetre vonatkozó „reál” ismeretkörök is: az aritmetika, a geometria, az asztronómia, valamint a zeneelmélet. Ez utóbbiak lesznek majd a „hét szabad tudomány” rendszerében a quadrivium elemei. Így vált teljessé, humán és reál ismeretköröket egyaránt felölelve az a műveltségeszmény, amelyet a hellén emberek enkükliosz paideiá-nak, vagyis a minden szabad ember számára hozzáférhető általános nevelésnek-oktatásnak neveztek.
A paideia görög kifejezés a ‘paideuszisz’ szinonimája A paideia görög kifejezés a ‘paideuszisz’ szinonimája. Eredete a paisz (‘gyermek’) szó. Jelentéstartalma igen gazdag: a gyermekgondozást, képzést, oktatást, nevelést épp úgy jelölte, mint a műveltséget a kultúrát. Hangzása hasonló, mint a paidia (‘játék’) kifejezésé – a görög bölcsek szívesen játszottak ezzel az egybecsengéssel.
c) Továbbra is működtek a gümnaszionok, az eredetileg testnevelésre szolgáló pompás épületegyüttesek. Szerepkörük gazdagodott: a test nevelése mellett a szellem gyarapodását is szolgálták már. Hatósugara is bővült, funkciójuk átformálódott: egyre inkább egyfajta “kulturális centrummá” vált: mindenki betérhetett ide, akinek kedve volt előadásokat hallgatni vagy a könyvtárban olvasni.
d) A felsőfokú képzés színterei azok a filozófiai iskolák is, melyek a híres bölcselők köré tömörülő fiatalokból szerveződtek. Kiemelkedett ezek közül Platón iskolája, az „Akadémia”. Hasonlóan tanított Arisztotelész az athéniak kedvelt „peripatosz”-án (‘sétáló hely, sétány’), a Lükabéttosz nevű dombon sétálgatás közben magyarázva, vitatkozva tanítványaival. A domb nevéből származik a későbbi iskolatípus, a líceum neve, a peripatosz szóból pedig az Arisztotelészt követő peripatetikus filozófusok nyerték elnevezésüket.
e) A felsőfokú képzés színterei közé taroztak még az orvosi iskolák, elsősorban Hippokratész műveit használták itt. Végül igen népszerűek voltak a szónoki képzést nyújtó retorikai iskolák is, ahol a rétorok oktattak. Az tanítást segítő kézikönyvek tartalmának elsajátítása után, a jövendő szónokok stílusát csiszolták, és módszeresen fejlesztették olyan képességeiket, amelyekre a jó rétornak szüksége volt (emlékezet, hangképzés, gesztusnyelv stb.).
Görög filozófusok a nevelésről a) A szofisták A Kr. e. V. századi Athénban megnövekedett a neveléssel,oktatással szemben támasztott társadalmi igény. Ennek kielégítésére vállalkoztak a szofisták (»bölcsek«), akik vándortanítóként városról-városra járva – jó pénzért – tették közkinccsé bölcsességüket. Olyan műveltséget közvetítettek, amely a gyakorlati életben jól hasznosítható. Műveltségképük már bizonyos természettudományos jellegű ismeretanyagot is tartalmazott. Tanításuk tartalma a következőképpen rendszerezhető:
1. Dialektika. A logikus gondolkodás és a vitatkozás, érvelés tudománya. Protagorasz, a híres szofista odáig fejlesztette ennek művészetét, hogy kijelenthette: Minden dologról két egymással homlokegyenest szembenálló felfogás létezhet, s az ügyes szofista képes arra, hogy „a kevésbé találó felfogást mint helytállóbbat” hitesse el vitapartnereivel. E felfogás szerint tehát az igazság szubjektív, s a virtuóz – de már öncélúságba hajló – vitatkozás segítségével az ember képessé válhat arra, hogy hamis tényeket az igazság színében tüntessen fel. Itt jelentkeznek az abszurditásig túlhajtott szofizmus veszélyei.
„Minden viszonylagos” – azaz nem léteznek az emberi magatartást szabályozó általános érvényű erkölcsi normák, törvények. Protagorasz, amikor azt állítja, hogy „minden dolog mértéke az ember” (ezt nevezzük homo mensura-elvnek), egyben azt is sugallja, hogy az erkölcsös magatartás, az erény teljesen a szubjektumtól függ. Sokféle erény létezhet, különbözik egymástól a férfi, a nô, a gyermek, a felnõtt, a szabad és a rabszolga erkölcse. A szofistáknak ezt az alapállását etikai relativizmusnak nevezzük.
2. Retorika. Az ékesszólás, a kifejező-meggyőző beszéd mestersége („techné”-je). A szofisták nemcsak a logikus gondolkodást, a meggyőző érvelést tartották fontosnak, hanem annak formai elemeit is. Azt is, hogy tanítványaik gondolataikat művészien kialakított, kifejező és hatásos formába tudják önteni, azaz legyenek jó szónokok. Ők voltak a pedagógia történetében az elsők, akik rendkívül hatásos módszerbeli eszközöket alkalmaztak e cél eléréséért. A szabályok oktatásán túl nagy súlyt fektettek a gyakorlásra. A “tanulási kedv” felkeltése és fenntartása érdekében sikerrel alkalmazták a dicséretet, sőt a hallgatóság előtti próbaszónoklatok esetében az előre lepénzelt “bértapsolók” alkalmazásával.
Szofisták lefizetett bértapsolókkal motiválják a szónoklást gyakorló tanítványukat
3. Gyakorlati ismeretek. A szofisták „tananyagrendjében” a humán ismeretkörök mellett bizonyos természettudományok, reáliák is helyet kaptak. Így például Hippiász a dialektikán és retorikán túl számtant, mértant és csillagászatot is tanított. A szofisták vitathatatlan pedagógiai érdeme, hogy mélységesen hittek az egyén nevelhetőségében. Ez a hit bizonyos esetekben túlzott pedagógiai optimizmusba csapott át. Antiphón: „Véleményem szerint a világon legfontosabb a nevelés; ha ugyanis valamit helyesen kezdünk el, úgy valószínű, hogy az jól is végződik. Amilyen a mag, melyet a földbe vetünk, olyan a várható aratás is. Ha egy fiatal lélekbe nemes műveltséget hintünk el, úgy ez az egész életen keresztül virágzik, és sem eső, sem szárazság nem pusztíthatja el. A környezet szerint, amelyben napunk jó részét eltöltjük, igazodik szükségszerűen jellemünk fejlõdése is.” (Idézi Tettamanti Béla (1959): kézirat )
Szókratész (Kr. e. 470–399) Hadat üzent a szofisták erkölcsi relativizmusának, és síkra szállt az örök erkölcsi értékek jogainak visszaállításáért. Hitt az erény taníthatóságában, abban, hogy a tudás nemesíti az embert. De nála ez a tudás nem a külső forrásból származó érzékleteken alapul, hanem a tudat benső aktivitásán, a ráció öncélúságán. Szókratész filozófiája tehát szélsőségesen racionalista. Az igazi megismerés forrását az emberi tudatba helyezi át; az érzékszervi megismerésnek, a külső természet tudati leképezésének így kisebb jelentőséget tulajdonít. A kétféle megismerés így Szókratész felfogása szerint a következő:
1. A szakemberek, különféle mesteremberek ismeretszerzése, amely a tárgyi ismeretek tanulását jelenti. Ez csak egy alacsonyabb rendű, relatív értékű tudást eredményezhet. 2. Ha a dolgokat nem szemünkkel, hanem belső tudatműködésünkkel vizsgáljuk, szert tehetünk az egyedül igaz, valóságos ismeretekre. Szókratész
Neveléstörténeti szempontból nagyon jelentős Szókratésznek az eljárása, mellyel vitapartnerét a konkrét tapasztalat zavaros képzeteiből rávezette az igazságra. Ez a szókratészi „bábáskodás” (maieutiké) tulajdonképpen nem más, mint induktív eljárások sorozata. A heurisztikus módszer alkalmazásával a beszélgetés során a konkrétumból kiindulva, mesterien megfogalmazott kérdések sorozatán át jutott el az általános igazságokig. A dialógus alatt mindvégig a tanítvány áll előtérben, s a háttérbe húzódó mester kérdéseivel szinte észrevétlenül vezeti rá õt a helyes útra. (Miután előbb vakvágányra vitte, s rádöbbentette hibás felfogásának tarthatatlanságára.) Így válik végül teljessé tudás, amelynek megszerzése Szókratész felfogása szerint voltaképpen csak visszaemlékezés az eredendően velünk született és később feledésbe merült ismeretekre.
A tudás átadására tehát Szókratész kimunkált egy mesteri módszert, a heurisztika, a „rádöbbentés” művészetét. Ennek kései – meglehetősen leegyszerűsített – válfaja „kérdve-kifejtő módszer” néven vált honossá az újkori iskolák hétköznapi gyakorlatában. Szókratész Menón rabszolgáját tanítja az adott oldalhosszúságú négyzet területének megkettőzésére
Négyzet területének megkettőzése
Platón (Kr. e. 428/7–348/7) Érdeme a pedagógia terén kettős: egyrészt rendkívül szemléletes módon ábrázolta a korabeli görög nevelést, másrészt pedig egy sajátos, egyedülálló pedagógiai rendszert alkotott. Ezt a rendszer az „Állam” és a „Törvények” című dialógusa segítségével rekonstruálhatjuk.
A egyén helyét ebben a társadalmi rendszerben saját lelki alkata határozza meg. Platón az egyes ember lelkének összetevői: az emberi lélek részei: 1. megismerő 2. érző rész 3. vágyó rész hajlamai: 1. megismerés 2. Indulat 3. vágyakozás funkciói 1. gondolkodás 2. szeretet 3. ön- és fajfenntartás a létrejövő erény: 1. bölcsesség 2. Bátorság 3. józanság összhangjuk eredménye: i g a z s á g o s s á g
Ezt a rendszert vetíti ki az egész társadalomra, s így abban a következő osztályokat különbözteti meg: Filozófusok, akiknek erénye a bölcsesség. Az állam vezetésére kizárólag ők alkalmasak. Katonák, harcosok, a filozófusok segítői. Míg a filozófusok a törvények betartásán őrködnek, addig a katonák az állam területi sérthetetlenségét védelmezik. Család- és vagyonközösségben élő férfiak és nők e kaszt tagjai, erényük a rettenthetetlen bátorság. Dolgozók. Ők csak a józanság, az önmérséklet erényét képesek önmagukban kialakítani. Feladatuk a társadalom működéséhez szükséges anyagi javak előállítása.
Az államban csak akkor lesz rend, ha e három osztály társadalomban elfoglalt helye megfelel saját egyéni lelki alkatuknak. Egymástól elkülönített kasztokban élnek. Dolgozókból nem lehetnek katonák vagy filozófusok. Az ő nevelésük felesleges. A katonák legkiválóbbjaiból választódnak ki a filozófusok, tehát vezetők. Ehhez a gondosan megtervezett nevelés segíti hozzá a fiatalokat, amelyből fiúknak és lányoknak egyaránt részesülniük kell. A kasztrendszer nem teljesen zárt, van „mobilitás”!
Mese a „három emberfajától”: A teremtő a vezetésre alkalmasak vérébe – aranyat, az őrökbe és segédeikbe – ezüstöt, a földművesekbe és kézművesekbe – vasat illetve bronzot kevert. Mindhárman magukhoz hasonló ivadékot nemzenek, de megeshetik, hogy az aranyból ezüstivadék lesz és fordítva! A vezetők legéberebben az ivadékaikra vigyázzanak, de ha ivadékuk netalán bronz- vagy vaslényegű volna, taszítsák le a kézművesek és földművesek közé. „Ha viszont az utóbbiak közül egy gyermek arany- vagy ezüstlényegűnek születik, azt becsüljék meg, és emeljék fel az őrök, illetve segítőik rendjébe…” (Harmadik könyv)
Az őrök nevelése Az őrök közül kikerülő filozófusok nevelését már kisgyermekkortól kezdve szigorúan ellenőrzik. A szokásos mesék jelentős része nem nekik való. Az édesanyák és a dajkák csak a megfelelő szempontok szerint kiválasztott meséket mondhatják a gyermekeknek. A homéroszi költészet is káros, mivel az Iliász és Odüsszeia költője sokszor az istenek gonoszságáról beszél, s ezzel rossz példát nyújt a fiataloknak. Ugyanez a helyzet a drámákkal. A drámaírók művészi meggyőző erővel ábrázolják a hősök jellemét. Ezzel utánzásra késztetik a fiatalokat, akiknek jelleme így változékonnyá, kiegyensúlyozatlanná válhat. A tökéletes államban csak egységes, szilárd jellemek létezhetnek, „nincs kétféle foglalkozású vagy sokoldalú ember”.
Az sem közömbös, hogy milyen zenére tanítjuk a leendő őröket s filozófusokat. Platón hisz a zene lélekformáló erejében: „a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe”. Az ion és a líd hangnem csak szórakoztat és elpuhít – ezért ezek mellőzendők. A dór és a fríg viszont éleszti a harci kedvet, bátorsággal tölti el az ifjak lelkét. A húros hangszerek közül csak a lírát és a kitharát engedélyezte. A fuvolát száműzte a fiatal őröknek ajánlható hangszerek közül. Platón nevelési rendszerében fontos szerep jut a testi nevelésnek. Feladata az egész szervezet fejlesztése, edzése, a test és a lélek összhangjának megteremtése. A testi nevelés sohasem válhat egyoldalúvá, mértéktelenné.
Miután az őrök letöltötték két-három évig tartó katonai szolgálatukat, húsz éves korukban kezdenek hozzá a tíz esztendeig tartó matematikai előtanulmányaikhoz. Platón kitüntetett szerepet szán a képzésben a matematikának, hiszen felfogása szerint az éles elme és az elvont gondolkodás képessége nélkülözhetetlen a leendõ filozófusok számára. A matematikai képzés keretei között tanítandó aritmetika, geometria, asztronómia és zenetudomány csupán előkészület (propedeutika) a dialektikához, amellyel nem szabad túl korán megismerkedni. Csak harminc éves koruktól kezdve foglalkozhatnak dialektikával öt esztendőn keresztül. Harmincöt éves korától kezdve a leendő filozófus tizenöt éven át a közélet gyakorlatában bizonyítja rátermettségét, felkészültségét, s csak ötven esztendős korára lesz kész arra, hogy az állam vezetői közé lépjen.
A filozófusok fentebb bemutatott magasrendű nevelésének végsõ célja a transzcendens (érzék fölötti) ideák, mindenekelőtt a jó ideájának a megismertetése. Hogy ennek tartalmát megérthessük, elevenítsük fel Platón híres barlanghasonlatát: Eszerint az ember élete olyan, mint a barlanglakóé: Egy nyitott barlangban a bejáratnak háttal leláncolt emberek ülnek, akik képtelenek megfordulni. A velük szemben lévő falon csak a barlang nyílása előtt elvonuló tárgyaknak – a külső fénysugarak által leképezett – árnyképeit láthatják. Az állam leendő kormányzóit a neveléssel képessé kell tenni arra, hogy megfordulva ennek a vakító világosságnak a nézéséhez hozzászokjanak. A filozófusok nevelése tehát – „ennek a megfordításnak a művészete: hogy miképp fog a lélek legkönnyebben és legeredményesebben más irányba fordulni”. Platón: Az állam. Szabó Miklós fordítása. In: Platón válogatott mûvei. Európa, Bp., 1983. 416. o. )
A Törvényekben szintén találunk nevelésre vonatkozó gondolatokat A Törvényekben szintén találunk nevelésre vonatkozó gondolatokat. A következő táblázat a fejlődésmenet egyes szakaszait szemlélteti: Életkor Jellemző vonások – gondozási, nevelési feladatok 0–2 év A gyermek lelke „hajlékony”, formálható. “Az újszülöttet, mint a viaszt alakítani kell.” Pólyázásra van szükség két éves korig. 2–3 év A kisgyermek sírással jutatja kifejezésre vágyait. a dajkák figyeljenek a kisded „jelzéseire”. Amíg a gyermek nem tud járni, a dajka vigye mindenhová, hogy élményeket gyűjtsön. „A kisdedet a lehető legkevesebb fájdalom, ijedség és szenvedés érje.”
Kisgyermekkorban „oltódik bele mindnyájunkba Kisgyermekkorban „oltódik bele mindnyájunkba döntő jelentőséggel egész jellemünk a szokás hatalma folytán”. 3–6 év “A gyermek lelkületének szüksége van a játékra.” A gyerekek játsszanak együtt csoportosan a dajkák felügyelete mellett. A fegyelmezés ne legyen túlzott, de a kényeztetést is kerülni kell. 6–serdülõkor A gyermekeket már el kell különíteni nemük szerint. A fiúk gimnasztikai és múzsai nevelésben részesüljenek az iskolában. A gimnasztika (torna, birkózás, lovaglás, fegyverforgatás, tánc) a testet fejleszti, a múzsai nevelés a lelket nemesíti. A lányok szintén ismerjék meg a gimnasztikai egyes elemeit. (Platón: Törvények. Fordította Kövendi Dénes. In: Platón összes művei. III. kötet. Bp., 1984. 716-730. o.)
Arisztotelész (Kr. e. 384–322) Platón tanítványaként annak iskolájában, az Akadémián tanult. Elsősorban filozófiával foglalkozott, de érdeklődési köre – sok más tudománnyal együtt – kiterjedt a pedagógiára is. Nagy Sándor nevelőjeként a gyakorlati pedagógia terén is bizonyította tehetségét. A későbbi világhódító fejedelem élete végéig ragaszkodott mesteréhez.
Kíméletlen kritikának vetette alá kora nevelési gyakorlatát Kíméletlen kritikának vetette alá kora nevelési gyakorlatát. Az athéni nevelést „kétes értékű”-nek nevező, mert nincs tisztázva, hogy mi a célja: a hasznosság vagy az erény. A spártai nevelés sem megfelelő, mert „egészen elállatiasítják a gyermekeket a sok gyötréssel és edzéssel, mert szerintük ez a leghasznosabb vitézség”. A mérhetetlenül sok atlétikai gyakorlat megerőlteti és tönkreteszi a testet, ezért nem helyénvaló. Platón állama szerinte azért nem megfelelő, mert nem ismeri a család intézményét, ez pedig Arisztotelész szerint a városállam alapja. Az ilyen államban „felhígul a szeretet”. A magántulajdon megszüntetése sem helyes, az emberi szükségletekkel összeegyeztethetetlen „közösködéshez” vezet. (Arisztotelész: Politika. Fordította Szabó Miklós. gondolat, Bp., 1994. 288. o. 1338 b.)
Fiának szánt művében, a „Nikomakhoszi ethiká”-ban arról ír, hogy az emberi élet célja a boldogság. Ki az igazán boldog ember? Az, aki erényesen él – hangzik Arisztotelész válasza. A cél tehát erényes polgárok nevelése. Az erényeket természetes hajlamainkból fejleszthetjük ki tevékenység útján. Kétfélék lehetnek: erkölcsiek és szellemiek. (Erkölcsi erény például a bőkezűség, önuralom, igazságosság, bátorság; szellemi erény pedig az okosság, belátás, éles elméjűség.) Az erkölcsi erényeket szoktatás útján alakíthatjuk ki, a szellemieket pedig oktatás-tanítás segítségével. Az erkölcsi erény fontos jellemzője a középhatár (mezotész) a végletek túlzásai között. (Így lesz középhatár a kedvesség a hízelgés és az összeférhetetlenség között, a nemes lelkû adakozás a tékozlás és a fösvénység között, a szelídség a dühösség és a halvérűség között, vagy a helyes testmozgás a túlzásba vitt atlétika és a tunyaság között.)
Nagyon jelentős – s ma is érvényes tanulságokkal szolgál – ez a megkülönböztetés. Kitűnik belőle, hogy az erkölcsi erények elsajátításához nem az oktatáson keresztül vezet az út. Nem a tudás az erkölcs alapja, „az erénynél a tudás keveset vagy éppen semmit sem nyom”. Ezzel Arisztotelész túllép – a görög filozófusok körében olyannyira elterjedt – erkölcsi intellektualizmus álláspontján. Ha többször, újra és újra erényesen cselekszünk, a szoktatás-megszokás útján kialakul bennünk egy tartós lelki minőség, a lélek erkölcsös habitusa. Ez lesz az erényes cselekvés garanciája. Természetesen az oktatás sem száműzhető a gyermeknevelésből. A szoktatás útján keletkezett erkölcsi erényeket ugyanis csak az ész útján lehet tudatos erénnyé alakítani. „Lehetetlen jónak és erényesnek lenni okosság nélkül” – írja Arisztotelész, s ez fordítva is igaz: „lehetetlen okosnak lenni erkölcsi erény nélkül”. Örök érvényű igazság ez: a megszerzett tudás káros is lehet, ha rossz, erkölcstelen cél érdekében használja fel az ember.
A nevelés gyakorlata a Politika alapján: Életkor Jellemzõ vonások – gondozási, nevelési feladatok Születés-elválasztás A test gondozása és módszeres edzése fontos feladat. „Bőséges tejtáplálék felel meg a testnek.” „Minél kevesebb bort élvezzen a gyermek”. Szoktassuk hozzá a hideg elviseléséhez. 2–5 év „Semmiféle tanulásra nem ajánlatos fogni a gyermeket.” Mozogjon sokat. Foglalkozzunk és játsszunk vele. A meséket a gyermekfelügyelõk ellenőrizzék. Ne büntessük, ha sír, hiszen ez is testgyakorlás.
5–7 év Még mindig otthon neveljük. “A gyermekfelügyelőknek vigyázniuk kell e gyermek időtöltésére.” Óvjuk az illetlen beszédtől, szobroktól és képektől. Ne halljon másokat gúnyoló verseket, ne lásson vígjátékokat. 7-pubertásig Folytasson tanulmányokat.
Ettől kezdve nevelője fokozatosan bevezetheti a tudományokba és a művészetekbe. A tanítandó tárgyak a következők: 1. írás-olvasás, 2. nyelvtan és irodalom, 3. testgyakorlás, 4. zene, 5. rajzolás. Arisztotelész Platónnál is nagyobb fontosságot tulajdonít a zenének. A zene képes az indulatok és szenvedélyek levezetésére, s így megtisztítja az erkölcsöket. A passzív zenehallgatás azonban ehhez nem elegendő, a gyermeknek magának is muzsikálnia kell. Ez a zenetanulás ne legyen mesterségszerű, „versenyekre és díjakra irányuló”. Általános zenei műveltségre van szüksége a gyermeknek. A hangszerek közül a fuvolát elutasítja, mert az „nem arra való, hogy erkölcsös lelki hangulatot keltsen”, csupán a szenvedélyeket korbácsolja fel; a kithara sem nyeri meg tetszését; csak a lírát engedélyezi. A hangnemek terén a dór mellett foglal állást, mert “nyugodt, férfias méltóságot” áraszt, s így ez felel meg leginkább a szélsőségektől mentes erkölcsi erények kialakításának.
Akárcsak mestere, Platón, Arisztotelész is azt vallja, hogy a nevelést társadalmasítani kell, az állam irányítása alá kell vonni. A nevelés végső célja nála is az „állam boldogsága”. Az egyént nem önmagáért neveljük, hanem azért, mert az értékes individuumok összessége az állam értékét növeli. Különbség kettejük felfogása között, hogy míg Platón elkülönült kasztok számára nevel, addig Arisztotelész szerint a nevelés áldásából minden szabad embernek egyformán részesülnie kell. Platón etikai intellektualizmusán túllépve hangsúlyozza, hogy az erkölcsi törvények ismerete önmagában még nem eredményez etikus magatartást. A nevelésben – az oktatáson, a tudatosításon túl – a gyakorlásnak, a szoktatásnak is teret kell biztosítani. * * *