5. -6. Társadalmi ellenállás 5.-6.Társadalmi ellenállás. Globalizációkritika, globalizációkritikus mozgalmak.

A globális civil társadalom fogalma a 90-es évek legnagyobb társadalomtudományos újrafelfedezését, a „civil társadalmat” helyezi globális keretbe, s ezzel meghaladja a hagyományos, nemzetállami keretekbe ágyazott társadalomtudomány perspektíváját azzal, hogy „egy nemzeti, regionális vagy helyi társadalmak fölött és túl látható társadalmi szféra, globális civil társadalom létezését” posztulálja. „Jelen kötet elkészítésének a célja a [globális civil társadalom] ’jelentéssziget’ létrehozása volt. (…) A mi szemünkben maga ez a könyv is a globális civil társadalom része; lehetőség az ötletgyűjtésre, a problémák kivizsgálására, és olyan információk gyűjtésére, amelyek nem illeszkednek a meglévő kategóriákba és nem találhatók meg a hagyományos forrásokban.” (Anheier-Glasius-Kaldor: Globális civil társadalom)

Ezen kialakulóban lévő új szféra jelentőségének tudomásulvételét akadályozza, hogy a nemzetállamra és a nemzeti gazdaságra épülő hagyományos fogalmak és kifejezések nem képesek megragadni a globális civil társadalom lényegét. Olyan kutatási eszközök amelyek képesek megragadni a globális civil társadalom újfajta, fluid szervezeti formáit is. A Globális Civil Társadalmi Indexet a globális civil társadalomba való bevonódás mérőeszközének szánják. A GCTI összetevői a civilitás (kozmopolita értékek elterjedtsége), infrastruktúra (nemzetközi nem - kormányzati szervezetek és szövetségek sűrűsége) és a részvétel (globális civil társadalommal összefüggő szervezetekben, szövetségekben vagy hálózatokban való egyéni részvétel) dimenziói.

A globális civil társadalmat három párhuzamos megállapítás mentén határozzák meg. Az első megállapítás, hogy a globális civil társadalom „valóság”, azaz a kifejezés elterjedése egy társadalmi realitást tükröz: a kilencvenes évekre minden eddiginél nagyobbra nőtt a nemzetközi és nemzetek fölötti civil tevékenységet végző szervezetek, mozgalmak és egyének száma, a köztük létrejövő kapcsolatok száma, illetve az általuk végzett tevékenységek területe.

A második megállapítás, hogy a globális civil társadalom kialakulása a globalizáció folyamataival függ össze, és azokra reagál. Ez egyszerre jelenti azt, hogy a globális civil társadalom szerkezetében megjelennek a globalizáció strukturális jellemzői (pl. hogy a legerősebb civil hálót a globális folyamatok centrumaiban, Észak-Amerikában és elsősorban Északnyugat-Európában találjuk), és azt, hogy a globális civil társadalom szándékai és motivációi a globalizáció hatásaira reagálnak. Megkülönböztetik a támogatók, elutasítók, reformisták és alternatívok csoportját. A támogatók a transznacionális üzletek résztvevői és szövetségeseik, akik a globális kapitalizmus és globális jogrend elterjesztésén dolgoznak.

Az elutasítók csoportjában az eredeti kategórizáció szerint egy helyre kerülnek az „antikapitalista szociális mozgalmak, tekintélyelvű államok, nacionalista és fundamentalista mozgalmak”. Ők a globális kapitalizmus bal- és jobboldali ellenzéke, akik egyaránt a nemzeti szuverenitást próbálják megőrizni. A reformista nemzetközi nem-kormányzati szervezetek, nemzetközi intézmények, szociális mozgalmak és hálózatok nagy részét sorolják, akik a „civilizált globalizáció” támogatói. Az alternatívok csoportjába tartoznak „a választók széles csoportjai, szociális mozgalmak és alulról szerveződő hálózatok”, akik „ki akarnak szállni a globalizációból” – saját életstílust kívánnak kialakítani a piac által diktált életmód helyett, a biotechnológiával és nagyvállalatokkal szemben a helyi alternatív gazdaságok létrehozását támogatják.

A harmadik megállapítás az, hogy a globális civil társadalom homályos, vitatott fogalom, egyrészt azért, mert túllép a társadalomtudomány hagyományos kategóriáin, másrészt azért, mert normatív tartalma van. A homályosság nem hátrány, hanem előny, mivel annak köszönhető, hogy globális civil társadalom fogalma körüli vitákban a kifejezés eltérő értelmezései egy „közös mezsgyét” hoznak létre, ahol egyének, szervezetek, intézmények és cégek, a globális kapitalizmus hívei és ellenzői párbeszédbe léphetnek egymással. Azok a viták ugyanis, amelyek ennek a mezsgyének a terepén folynak, részben éppen arról szólnak, hogy találkozhatnak-e egyáltalán valahol a globalizáció folyamataiban eltérő pozíciókat elfoglaló vállalati, állami, nemzetközi és transznacionális szereplők érdekei és helyzetleírásai. Az az állítás, hogy ezek a globális civil társadalomban találkoznak, nem más, mint az ebben az érdekharcokkal átitatott vitában elfoglalt egyik pozíció.

Történet A szocializmus megdöntésével „Latin-Amerika és Közép-Európa után futótűzként terjedt a civil társadalom”, a volt diktatúrákban a felszabadulással keletkezett űrt volt hivatott betölteni, Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a választók érdektelenségére tűnt alkalmas gyógyírnak. A „bumeráng-effektus”, a közép-európai és latin-amerikai civil társadalom-fogalom, illetve az emberi jogok mellett a keletkezéstörténet fontos momentuma a környezetvédő csoportok által kialakított „egy világ”- gondolatot, ami ugyancsak lényegileg járult hozzá a civil társadalom 90-es évekre megérő, globális jelentéséhez.

Az elmúlt évtizedekben egyre kevesebben léptek be politikai pártokba, viszont egyre többen csatlakoznak környezetvédelmi, békepárti és emberjogi csoportokhoz – Greenpeace, Friends of the Earth, Amnesty International – és az atomellenes mozgalmakhoz. Ezt a jelenséget egyre inkább ’civil társadalomnak’ nevezik. Senki nem hisz már a nagy baloldali reményekben, hogy az állam teljhatalmú és ellát minden földi jóval, de a jobboldalnak sem hiszi el senki, hogy mindent a piacra kell hagyni. A politikusok előálltak ugyan a ’harmadik úttal’, de az emberek többsége inkább a társadalomban, mint a ’harmadik erőben’ bízik. A 90-es évekre ez a „szándékos transznacionalitás” már stratégiai jelentést kapott: morális-politikai állásfoglalássá vált az etnikai nacionalizmussal és vallási fundamentalizmussal szemben.

Seattle 1999 – nem a globalizáció-ellenes érzések hirtelen kitörése volt, hanem egy hosszú folyamat végeredménye. Megragadta a média figyelmét, az emberek képzeletét és – végre – a stratégák figyelmét, mert érveivel és erejével megzavarhatta a hivatalos csúcstalálkozót. A WTO-ülés kudarca az USA, Európa és a déli országok ellentétének is köszönhető, a társadalmi aktivisták, a közvélemény és maguk a kereskedelmi tisztviselők szemében ez volt az első olyan párhuzamos csúcstalálkozó, amely alapvető, közvetlen hatással járt a hivatalos csúcstalálkozó menetére és végeredményére.

A nemzetközi konferenciák nem-kormányzati szervezeti résztvevőihez képest a párhuzamos csúcsok résztvevői fiatalabbak, emellett pedig ők is magas iskolai végzettséggel, jó idegennyelv-ismerettel és középosztálybeli háttérrel rendelkeznek. A mozgalomban résztvevő különböző csoportok közös értékekkel és célokkal bírnak, ugyanakkor világnézetük, motivációik szempontjából heterogének is. A „hasonlóságok és különbségek e bonyolult kombinációját” Pianta a „kialakuló civil globális társadalom” kategóriájában foglalja össze, amely „létrehozza a heterogén szereplők határokon átívelő kapcsolatának színterét” (Pianta 2001, 277). Ez a szféra nem jól meghatározott szervezeti struktúrát, közös viselkedést, vagy világosan meghatározott politikai stratégiákat jelent, hanem csak magát ezt az összekapcsolódást, ami épp mint ilyen jelent kihívást a jelenleg elszámoltathatatlan államközi rendszer számára, hiszen azon van, hogy újra létrehozza a deliberáció színterét, s ezáltal „visszakényszerítse a közszférába a nemzetek fölötti hatalmat”.

2002-re tényszerűen megsokasodnak a globalizációkritikus mozgalmak által szervezett tüntetések és a nekik tulajdonítható sikerek – a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank washingtoni csúcsértekezletének lemondása, az argentin tiltakozások moderált, de látványos sikere, az Enron összeomlása nyomán tartott több tízezres felvonulások, a barcelonai negyedmilliós EU-csúcs, 2002 áprilisában pedig a washingtoni Világbank-IMF értekezlet elleni tiltakozás, ahol a sajtó és a rendőrség is kiemelte a demonstráció erőszakmentességét. Úgy érzékelik, hogy ez a háborúellenes tüntetéseket egy tágabb, a globalizáció elveire irányuló kritika keretében megszervező mozgalom közvetlenül arról beszél, amire ők a globális civil társadalom konceptualizációjakor rákérdeztek. 2003-ra már úgy beszélnek az antikapitalista mozgalomról, mint a globális civil társadalom legprogresszívebb irányáról, hogy nehéz eldönteni, mikor van szó antikapitalista mozgalomról, és mikor globális civil társadalomról.

A vita Giddens szavaival, „arról folyik, hogy merre fog menni a világ, és hogy menetére mi együtt miféle hatást gyakorolhatunk; illetve hogy miféle hatást kellene gyakorolnunk rá”? Az antikapitalisták saját magukat a jó alternatívaként határozzák meg a globalizációval szembeni indulatok fundamentalista kitöréseivel (globalizáció elutasítása), illetve a nemzetközi nem-kormányzati szervezetek megszelídítésével és beolvasztásával (reformizmus) szemben. A mozgalom résztvevői számára az afganisztáni háború a globalizáció jelenlegi, kapitalista módjával szembeni kritikájuk lényegéhez szól hozzá, mint a világ leggazdagabb országának támadása a legszegényebbel szemben.

A posztmaterialista értékek elterjedésétől a 70-es évek fejlett piacgazdaságaiban a 90-es évek demokratikus nyitásán és a kommunikációs technológiák gyors fejlődésén keresztül vezet a kozmopolita értékeken alapuló civil aktivitás megerősödéséig világszerte. Szeptember 11 következményeire a globális civil társadalomnak ez az addigra kifejlődött infrastruktúrája új szervezeti formákkal reagált, mondják, a társadalmi fórumoktól az internetes mobilizációkig. Gyakorlatilag az így beazonosított akciók nem mások, mint az „antikapitalista” mozgalom háborúellenes megmozdulásai – gondoljunk a történelemben mindeddig egyedülálló, iraki háború elleni nemzetközi tüntetésre, amelyen 16 millió ember vonult egyidőben az utcára a bolygó különböző városaiban.

Szeptember 11-et követően az antikapitalista vonulat megerősödött, sőt irányadóvá vált a globális civil társadalom alakulását tekintve. A szeptember 11-i események utáni polarizáció, amelynek egyik oldalán az amerikai unilaterizmus és a szélsőséges fundamentalizmus, másik oldalán pedig a reformokkal kapcsolatos kompromisszumokat egyre kevésbé elfogadó, alternatívok és a globalizáció baloldali elutasítói által vezetett antikapitalista mozgalom áll, veszélyes eltávolodást jelent ettől a jó iránytól. Egyre nagyobb hangsúly kerül az erőszak és a civilítás közti ellentétre, illetve a globális kozmopolitizmus jó modelljeinek kidolgozására – ilyen Ulrich Beck kockázattársadalom és univerzális kozmopolitizmus-fogalma, illetve a társadalmi világfórumok alapító-figurája, Sousa de Santos új, globális humanizmusa.

Globális környezet „egyrészt nem más, mint a nemzetközi viszonyok államközpontú rendszere, az országok kis hányadának aránytalanul erős befolyása alatt, másrészt a nemzetközi tőke rendszere a maga rejtett hatalmi struktúráival.” Ebben a kontextusban szemlélve a globális civil társadalom ideálja és gyakorlata nem tudja fedni egymást: ez a közeg megengedi a vélemények különbözőségét, de ellenáll bármely mélyreható változtatásnak.

Ha a kulcsfontosságú döntéseket globális szinteken hozzák, szükség van olyan mechanizmusokra, amelyek növelik a globális intézmények érzékenységét az individuális polgárok igényeire. A procedurális demokrácia erre globális szinten nem alkalmas, mivel a világ túl komplex ahhoz, hogy egy világparlamentben érvényesen lehessen képviselni. A párbeszéd és deliberáció, amely elvben minden civil csoport számára nyitott, és több szinten folyik egyszerre, a legjobb megoldás, amit ma ismerünk.

Az antiglobalizációs mozgalom, akár azonosulunk vele, akár nem, a társadalmi és politikai vita olyan terét teremtette meg, amely korábban nem létezett. Ez annak köszönhető, hogy a környezetvédő és más csoportok kapcsolatba léphettek egymással az interneten, megszólíthatták a közvéleményt a médiában, s saját lokalitásukat globális folyamatokkal hozhatták összefüggésbe egy-egy esemény vagy tüntetés alkalmával. (Castells 2001)

Az antiglobalizációs mozgalom sokféle identitása implicit módon a világ népeit foglalja magába, emberi és szociális jogaikat, de a természeti környezetük és speciális kulturális identitásuk védelméhez való jogukat is, azaz az antiglobalizációs mozgalommal kapcsolatban az az igazán lényeges, hogy identitások és érdekek hálózatából áll. Emiatt, bár egy-egy résztvevő csoport saját, homogén identitással rendelkezhet, „az antiglobalizációs mozgalom, bár alapvetően a vállalati globalizációval való szembeszegülés közös alapjáról indul, az alternatív globalizáció projektjét hangsúlyozza. Ez az alternatíva alapvetően a globális demokrácia intézményeit jelenti.

A globalizációnak különféle projektjei léteznek, szétszórva a mozgalom komponenseiben. Az antiglobalizációs mozgalom ennek nyomán átalakult egy sokféle identitással rendelkező ellenálló mozgalomból egy a globális demokrácia politikai projektje köré szerveződő mozgalommá, egy olyan új demokratikus térré, amelyben ezeket a különféle társadalmi modelleket meg lehet vitatni.

Mi jellemző erre a jövőbe mutató mozgalmi struktúrára? Elsősorban az, hogy tökéletesen megfelel a hálózati globális társadalom szerkezetének, a lokalitás és hálózat közti kapcsolat újraépítésével megadva a releváns politikai választ a társadalom globális átalakulására. Ez az identitás szempontjából azt jelenti, hogy ötvözi a lokalitáshoz való kötődést és a hálózati összekapcsoltság globális dimenzióját. A zöldek egyszerre lehetnek lokalisták és globalisták, mivel az általuk javasolt ökológiai makro keret, amelyen belül minden lokális valóság értékessé válik, a mozgalom hálózata révén pedig globálisan megvédhetővé, az egyetlen érvényes globális identitás, amely minden emberi lényt magába foglal. A zöld kultúra az ellenszer a létező virtualitás kultúrájára.

A technika és infrastruktúra szempontjából ez azt jelenti, hogy a hálózati kommunikáció eszközeivel a mozgalom egyszerre tud jelen lenni globálisan, „azon a szinten, ahol a problémák generálódnak”, és lokálisan, azon a szinten, ahol a problémák a mindennapi élet gyakorlataiban és jelentéseiben lecsapódnak. A lokalitás fölötti ellenőrzést a zöld mozgalom úgy követeli vissza, hogy közben épp hogy kapcsolatba lépni, és nem elhatárolódni kíván a globális folyamatoktól.

Mindez egy olyan politikai rendszer képét vetíti előre, ahol a döntések minél kisebb, lokális szinteken történnek, s ugyanakkor ezek a lokalitások egy horizontális, rugalmas hálózatban folyamatosan kapcsolatban is vannak egymással – épp úgy, ahogyan Castells a jövő politikáját elképzeli. A „grassroots demokrácia” nem egy jelszó vagy ügy, hanem a zöld mozgalom alapvető politikai logikája.

A mozgalom leginkább kidolgozott alternatíváiban a tér fölötti kontroll visszakövetelése, a hely jelentések forrásaként való kezelése, és a lokális kormányzás igénye az anarchista hagyomány önrendelkezés-ideáljához kötődik, beleértve a kisléptékű termelést, gazdasági önállóságot, amely a lemondást is magába foglalja, a mértéktelen fogyasztás kritikáját, s azt, hogy az élet használati értékét fölé rendelik a pénz csereértékének.

Castells azt mondja, ez a fajta anarchizmus nem az egyes zöld mozgalmi csoportok explicit ideológiáját vagy identifikációját jelenti, hanem a mozgalom legalapvetőbb, belső logikáját, ami jelen pillanatban a társadalom politizálódásának egyetlen érvényes útja is. „Maga az érvelés belső logikája, az, hogy összefüggést teremt a helyeknek az áramlások terével szembeni megvédése, s a lokalitás gazdasági és politikai alapjainak megerősítése között, ez teszi lehetővé, hogy ezek a kapcsolódások egy-egy szimbolikus esemény (például egy atomreaktor létesítése) alkalmával a köztudatban létrejöjjenek. Így születik meg annak a lehetősége, hogy a mindennapi élet problémái és a társadalom alternatív berendezkedésének projektjei konvergáljanak egymással: ez az, ahogyan társadalmi mozgalmak megszületnek”.