Eutanázia etikai kérdései

Az eutanázia fogalma Szó szerint az eutanázia "szép" ("jó" vagy "könnyű") halált jelent. Eutanázia 2 fajtája:  aktív  passzív

Aktív (direkt, pozitív) eutanázia: (halálba segítés/a halál siettetése) A szenvedő gyógyíthatatlan (csillapíthatatlan fájdalmú) beteg életének saját kérésére, irgalomból (vagy a fájdalomcsillapítás szándékával) történő kioltása, vagy öngyilkosságában való közreműködés.

Passzív (indirekt, negatív) eutanázia: (halni hagyás) Az élethosszabbító ténykedések irgalomból való mellőzése, elhagyása ill. a gyógyíthatatlan, kilátástalan beteg belenyugvó meghalni hagyása a szenvedés (fájdalom) megrövidítése (megnyújtásának elkerülése) érdekében.

Fogalmi dilemmák és vitás kérdések Blasszauer beszámol arról, hogy számos országban készített felmérés alapján az eutanáziát a lakosság többsége elfogadja. Médiák által történő manipuláció  valamely kérdés etikai megítélése ok nélkül változik Ebben szerepet játszanak az újságok, tv-adások, filmek. Népszerűsítik a módszert, az alkalmazó orvost pedig vonzó színben tüntetik fel.

Kutatási probléma a témában Fő problémája a felmérésnek: egészséges embereket kérdeztek meg  korántsem biztos, hogy ugyanezen emberek súlyos, gyógyíthatatlan betegségükben is így nyilatkoznának nem mérheti fel igazán mennyire képes a mai tudomány a fájdalmat csillapítani fél a szenvedéstől a hozzátartozó elfogult  látja a beteget, néha esetleg már terhes is neki, de nem tudja igazán felmérni a szenvedését

A végrehajtó orvos is nehéz etikai dilemmával néz szembe, hiszen egész hivatása az élet megmentésére, meghosszabbítására s nem megrövidítésére van beállítva. Schwartzenberg: az orvos nem kötelezhető eutanáziára, ha ez a lelkiismeretével ellenkezik, még ha az illető ország törvényei meg is engedik.

Bár az aktív és passzív eutanázia látszólag jól elkülöníthető s köztük éles ellentét van, mégis az aktív és passzív eutanáziában bizonyos hasonlóság is megmutatkozik. az aktív eutanázia esetében az orvos tesz valamit a halál siettetése érdekében a passzív eutanázia estében viszont "elmulaszt" valami még megtehetőt vagy szokásosat megtenni az élet megnyújtására  Végeredményben az orvos közvetlenül, vagy közvetve hozzájárul a beteg halálához.

Etikailag (sőt jogilag is természetesen) a mulasztás más elbírálás alá esik, ha az orvos nem teszi meg azt, amit tennie kell, vagy ha tudatosan hagy el valamit, amit lelkiismerete és a szakma szabályai szerint nem feltétlenül kellene megtennie. A gyűlöletből okozott emberölés súlyos bűncselekmény, míg az aktív eutanáziát emberséges motivációja miatt enyhébben ítélik meg. Az eutanáziában a beteg kéri, hogy az orvos aktívan működjön közre a halálban (vagy hagyja meghalni).

Az aktív eutanázia művelője szánalomból rövidíti meg a gyógyíthatatlan, szenvedő beteg életét, így akar segíteni rajta, ám a halál később enélkül is bekövetkezne. A passzív eutanáziát választó orvos viszont - mondjuk egy gyógyíthatatlan beteg végstádiumában fellépő bélelzáródást tudatosan nem operál meg, s ezzel - sietteti a halált.  Egyik esetben gyilkosság történik, a másikban valamely eljárás tudatos elhagyása árán a halál esetleg korábban következik be, mint ahogy az az eljárás (kezelés) alkalmazása esetén bekövetkezne; de azt nem az orvos, hanem a betegség okozza.

Addig nincs etikai kétség, amíg a "szabály" és az adott "helyzet" összhangban van, ill. utóbbit az előbbi alá rendelhetjük. Egyiket sem szabad abszolutizálni (csak szabályban vagy csupán konkrét helyzetben gondolkodni). Ütközhet szabály és helyzet, sőt két szabály is egymással (élet tisztelete - fájdalomcsillapítás kötelezettsége). Adódhatnak a szabály ellen szegülő új helyzetek, s esetenként a szabály sem tartható meg (pl. a beteget lélegeztetni kellene, de nincs respirátor).

A beteg visszafordíthatatlan állapotának nincsenek kétséget kizáró jelei.  Minden orvosnak vannak olyan esetei, akik a szinte biztosra vett végállapotból váratlanul "feltámadtak", megjavultak, máskor a szépen gyógyuló ígéretes állapot mégis halálba torkollott.  Ha ez a jelenség nem is gyakori, de magában hordozza a "téves" vagy "felesleges" eutanázia lehetőségét.

Az aktív eutanázia kritikája Etikailag ambivalens értékű cselekedet: egyrészt az élet megrövidítése alapvetően idegen az orvostól másrészt a szenvedés enyhítése az orvos egyik legősibb kötelesség  Mindenkor elsőbbsége van az élet tiszteletének. Az aktív eutanáziát pártolók a két törekvés konfliktusát a prioritás felcserélésével vélik megoldani, és a szenvedéstől való megszabadítás kötelezettségét az élet védelme elé helyezik, ill. csak az élet megszüntetése árán tartják megvalósíthatónak.

Az első eutanáziát pártoló hivatalos mozgalom 1950-ben indult, amely az eutanáziát az Alapvető Emberi Jogok Nyilatkozatába kívánta felvétetni. Mintegy 30 ilyen társaság alakult, majd Schwartzenberg és munkacsoportja 1991-ben az Európa Parlament elé vitte téziseit, amelyeket azonban nem fogadott el, a bizottságra csupán a terminális állapotban levő betegek kódexének kidolgozását bízta.

Az eutanázia jogi engedélyezésének és bevezetésének legfőbb feltétele: a szenvedés megszüntetésének ne legyen más alternatívája a beteg (vagy ha a beteg arra már nem képes, legközelebbi hozzátartozója) ezt kérje az orvos is egyetértsen, s hajlandó legyen végrehajtani A három körülmény ritkán van együtt.  Szigorú feltételek közt egyes országokban (USA, Hollandia) az aktív eutanáziát jogilag eltűrik (nem büntetik).

Hollandia: 1994-ben lépett érvénybe a törvény sebezhető pontja, hogy akaratnyilvánításra képtelen betegek megölésére is lehetőséget biztosít Az aktív eutanázia még jogilag szabályozott (visszaélések ellen biztosított) formájában sem veszélytelen, mert az élet megőrzésének kötelessége alól tett legkisebb engedmény is az élet tiszteletének „fellazulását” eredményezheti. Az eutanázia ellen van az Orvosok Világszövetsége, amely 1992-es marbellai kongresszusán az aktív eutanáziát etikátlannak bélyegezte, ugyanakkor a betegnek kezelést elutasító jogát elismerte.

Az eutanázia kérdéssel az Egészségügyi Tudományos Tanács (ETT) és a Magyar Orvosi Kamara Etikai Kollégiuma (MOKEK) is foglalkozott. A magyar jog, s eddig megjelent valamennyi etikai állásfoglalás - a világ többségével együtt - az aktív eutanáziát nem engedélyezi és jelen felfogásunk szerint az etikailag sem fogadható el!

A passzív eutanázia etikai megítélése A jog a passzív eutanáziát direkt nem szabályozza. A magyar jogban sincs erre közvetlen utalás, de a hátterében megbúvó mulasztást értelemszerűen nem engedi meg. A közvélemény rokonszenvez a passzív eutanáziával, de azt rendszerint a rendkívüli élethosszabító eljárások mellőzésével téveszti össze. a közvéleményt egyfajta technika ellenes hangulat is motiválja az erőltetve alkalmazott rendkívüli életmegtartó eszközökre kidobott pénzt végeredményben a gyógyítható betegektől vonják el

A passzív eutanázia még kevésbé szabályozható, mint az aktív. A teherré vált betegtől való szabadulás "kiskapuja"-ként veszélyes visszaéléssel fenyegethet

Passzív eutanáziára a legtöbb esetben nincs szükség, hiszen ha a beteg úgy akarja, joga van a műtét vagy kezelés megtagadására. Ha a műtét a legcsekélyebb kilátásokkal kecsegtet, s a beteg a műtétbe beleegyezik, akkor az orvosnak az esetben is el kell azt végezni, ha ezzel a halált esetleg sietteti, hacsak a beteg nincs olyan rossz állapotban (pl. haldoklik), amely a műtétet eleve elvégezhetetlenné teszi.

Blasszauer 1991-ben megjelent, s egyetemi tankönyvként használt könyvében leírja, hogy passzív eutanáziaként Down-kóros bélelzáródásos csecsemőket ítéltek éhhalálra. A legfontosabb elv az, hogy a betegnek (és a hozzátartozónak) mindenkor abban a meggyőződésben kell élnie, hogy az egészségügyi személyzet mindent megtesz gyógyulásáért (életbentartásáért), megmentéséért, kényelméért.

A rendkívüli életmegőrző, élethosszabbító beavatkozások - a javallatok hiánya miatti - bevezetésének mellőzése, vagy felfüggesztése nem tekinthető passzív eutanáziának.  A rendkívüli életmeghosszabbító eljárásokat: az orvos a beteg érdekében, javallat hiányában jogosan nem vezeti be bevezetésükbe a beteg nem egyezik bele (nem írja alá a műtéti, kezelési beleegyezést, vagy "élő végrendelete" van, stb.)

A rendkívüli élethosszabbító rendszabályok (vagyis az intenzív kezelés) javallat nélküli (mindenáron) való alkalmazása már nem az élet és egészség helyreállítására irányul, hanem az élet öncélú meghosszabbítása révén csupán a beteg szenvedésének megnyújtását eredményezné

A zsidó vallás és a különböző keresztény egyházak is elismerik az orvos azon jogát, hogy mérlegelje a megmenthetőséget, gyógyíthatóságot, s ha erre nincs kilátás, akkor nem kell mindenáron élethosszabbító intenzív kezelést alkalmaznia, hanem a komfort kezelés és ápolás biztosítása mellett a beteget hagyni kell emberi méltóságában meghalni.

A szenvedő, gyógyíthatatlan betegen az orvos minden aktív lehetőséget sem köteles kihasználni. Pl. egy terminális állapotban keletkezett tüdőgyulladást nem kötelessége antibiotikummal kezelni, mert az úgysem képes a tüdőgyulladást meggyógyítani, de esetleg képes a halál időpontját elhalasztani, s ezzel a beteg szenvedését is 1-2 nappal megnyújtani.

"Aranyszabály": adott körülmények között a beteghez hasonló helyzetünkben mit szeretnénk, ha mások velünk vagy szeretteinkkel tennének. Gyengéje, hogy az orvos akaratlanul is a betegre kényszerítheti saját értékrendszerét.

Nem mellőzheti az orvos a betegség terminális szakaszában a hatásos hagyományos gyógyító eljárásokat (pl.- a mellkasszívást, - a hólyagkatétert, - táplálást, - az intubációt sőt indokolt esetenként - az antibiotikus kezelést stb.).

A mindennapos kezelési és ápolási eljárásokat (mosdatás, ágyazás, tisztába tevés, pszichés komfort, nyákszívás, folyadékpótlás, fájdalom- és lázcsillapítás stb.) szokás minimum terápiának (komfortkezelésnek) nevezni. Ezt semmi körülmények közt sem szabad elhagyni, mert az élet antihumánus megrövidítése (fájdalom, kín, szomjúság, éhség stb. révén) elfogadhatatlan. Ha a beteg beszámítható, cselekvőképes, (nem depressziós,) sorsa felől kellően tájékozott, a beteg írásos nyilatkozata esetén a kezelést erőszakkal nem kell folytatni.

Végszó Az ápolónak minden erővel elő kell segítenie a beteg gyógyulását, de ha erre nincs lehetősége, s a beteg belátható időn belül úgyis meghal, hátralévő életét fájdalmatlan és szenvedésmentes léttel kell megkönnyítenie, s diszkomfort érzés árán nem feltétlenül kell erőszakos életbenntartására törekednie.