Gianni Morandi -- Térden állva jövök hozzád Vallomás a szerelemről Gianni Morandi -- Térden állva jövök hozzád
aki egyetlen szót ismer: Igazán bölcs, aki egyetlen szót ismer: SZERETNI! (Svéd Szent Brigitta)
Ámor mondja: Boldogok az összekulcsolódó szeretők: úgy kapnak, hogy adnak, s úgy adnak, hogy kapnak; adott és kapott ajándékot itt nem lehet megkülönböztetni, sem adományt és zsákmányt. Sebezve sebesülnek és sebesülve sebeznek. Egymás iránti féktelen szomjukban tulajdonképpen vágytalanok, hiszen karjukban tartják a kielégülést, aki éppúgy szomjazik. Dulakodnak, sírnak, haragusznak, de dulakodásuk ölelés, könnyük ékesség, haragjuk szerelem. (Weöres Sándor: Fairy Spring III.)
Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak. (József Attila: Óda)
Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár; rád gondolok, forrás vizét ha festi a holdsugár. Téged látlak, ha szél porozza távol az útakat; s éjjel, ha ing a kis palló a vándor lába alatt. Téged hallak, ha tompán zúg a hullám és partra döng; a ligetben ha néma csend borúl rám, téged köszönt. Lelkünk egymástól bármi messze válva összetalál. A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára. Ó, jössz-e már! (Goethe: A kedves közelléte)
Én nem tudom mi ez, de édes ez, Egy pillantásod hogyha megkeres, mint napsugár, ha villan a tetőn, holott borongón már az este jön. Én nem tudom mi ez, de érezem, hogy megszépült megint az életem, Szavaid selyme szíven simogat, Mint márciusi szél a sírokat. Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, Fájása édes, hadd fájjon, hagyom. Ha balgaság, ha tévedés, legyen Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem! (Juhász Gyula: Szerelem?)
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idő ellop, eltemet; csak az enyém légy, néha azt szeretném, majd, hogy a világ lássa kincsemet; arcod varázsa csordultig betölt s egy pillantásodért is sorvadok; nincs más, nem is akarok más gyönyört, csak amit tőled kaptam s még kapok. Koldus-szegény királyi gazdagon Részeg vagyok és mindig szomjazom. (William Shakespeare: LXXV. Szonett)
Szeretlek, szeretlek, szeretlek, egész nap kutatlak, kereslek, egész nap sírok a testedért, szomorú kedves a kedvesért, egész nap csókolom testedet, csókolom minden percedet. Minden percedet csókolom, nem múlik ízed az ajkamon, csókolom a földet, ahol jársz, csókolom a percet, mikor vársz, messziről kutatlak, kereslek, szeretlek, szeretlek, szeretlek. (Szabó Lőrinc: Szeretlek)
Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház. (Radnóti Miklós: Tétova óda)
Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem. (Radnóti Miklós: Két karodban)
A csönd csendjével susogja a szám, az esővel esengem szaporán, a hóval, mely szűk szobád ablakán bedereng, -- álmomban s álmom után; tavaszi éjszakán gondolj reám, és nyári éjszakán gondolj reám, és őszi éjszakán gondolj reám, és téli éjszakán gondolj reám. (Jevgenyij Jevtusenko: Bűvölő)
Ajkadnak lángoló rubintköve, S a csók tüzében összeolvad lelkünk, Minek nevezzelek, Ha ajkaimhoz ér Ajkadnak lángoló rubintköve, S a csók tüzében összeolvad lelkünk, Mint hajnaltól a nappal és az éj, S eltűn előlem a világ, Eltűn előlem az idő, S minden rejtélyes üdvességeit Árasztja rám az örökkévalóság – Minek nevezzelek? (Petőfi Sándor: Minek nevezzelek?)
Igézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek -- Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetődtek, És éreztem: szívembe visszatér És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek! (Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú)