Esztétikai nevelés mint embernevelés

Zrinszky (2002) szerint, az esztétikai nevelés legtágabban mint a személyiség egészére ható „embernevelés”-re is értelmezhető. Az esztétikai nevelés az a nevelési ág, amely alkalmassá teszi a gyermeket arra, hogy felfedezze, megőrizze és megalkossa a szépet (esztétikum) a természetben, társadalomban és a művészetekben. Az esztétikai nevelés egyértelműen elkülönül a művészeti neveléstől, ugyanis tágabb a szférája, mivel az esztétikai értékek befogadásának teljes körére vonatkozik (természeti, társadalmi és művészeti szép).

A művészeti nevelés az esztétikai nevelésnek csak egy rész területe, amely kizárólag csak a művészeti értékekkel járul hozzá a személyiségfejlesztéséhez. Az esztétikum érzéki formában megjelenő emberi lényeg, melynek elsajátítási folyamata a humanizáció feltétele. Széleskörűen elterjedt felfogást foglalt össze a múlt század harmincas éveiben Mitrovics Gyula, amikor úgy fogalmazott, hogy „a nevelés az esztétikai szempontok irányításával vezeti el az embert leghatározottabban önmagához”, s ezzel jelentősen hozzájárul a „tiszta emberiesség eszményének a kiteljesítéséhez”.

Az iskolai esztétikai nevelés programjai világszerte rendelkeznek azzal az előzetes tudással, hogy az esztétikai élmények és aktivitások kedveznek a személyiségfejlődésnek. Számos művészetpszichológiai és pedagógiai vizsgálat is alátámasztja – Robert Francès szavaival – az „esztétikai választás és személyiségváltozók” szoros, noha nem egyértelműen determinatív kapcsolatát. Francès olyan vizsgálatokat mutatott be, amelyek meghatározott típusú (képzőművészeti és zenei) műalkotások előnyben részesítése, illetve elutasítása és bizonyos uralkodó személyiségvonások között fennálló összefüggéseket világítottak meg. A művészet aktusa... „tágítja a személyiséget, új lehetőségekkel gazdagítja, előkészít a jelenségre való tökéletes reagálásra, vagyis a magatartásra”, ezért „természeténél fogva nevelő jelentősége van”.

Umberto Eco az „avantgárd” irányok egyik „pedagógiai funkcióját” fedezte fel abban, hogy a „nyitott” művészet újfajta tudatosságot indíthat el, mivel „a dolgok újfajta észlelésére és összekapcsolására ösztönöz”. Korszakalkotónak számít Schiller „Levelek az ember esztétikai neveléséről” című műve, melyben az egyes ember és az emberiség „esztétikai állapotát” mint a szabadság elnyerésének fázisát fogja fel, egyben mint a végső, morális állapothoz vezető szakaszt. Az esztétikai nevelés elméleteiben kitüntetett helyet foglal el a katarzis Arisztotelész által megalapozott leírása. Mivel a katarzis erkölcsi feljebb jutás, eggyé válik benne az esztétikum és az etikum. Bár az újabb művészeti irányok inkább kerülik a katarzis kiváltására törő alkotásmódot, az esztétikai nevelés és pedagógiai értékorientáció elméletét napjainkban is élénken foglalkoztatja ez a problematika.

Shelley azt írta, hogy a művészet a képzelet fejlesztésével javítja az erkölcsöt. Így tudja az ember magáévá tenni „az emberi nem fájdalmait és örömeit”. A „szépségesztétikához” kötődő „hagyományos” pedagógia sem hanyagolta el a művészeteket, de nagymértékben intellektualizálta, egyoldalúan ismerettárggyá tette; idegenkedett a kortárs irányzatok elismerésétől, a múltbeli művészeti értékek túlzott kultuszával és igyekezett távol tartani az ifjúságot a jelen valóságától és atmoszférájától; a műalkotások egyetlen – átpedagogizált – értelmezését fogadta el „helyesnek”; nagyrészt perifériára szorította a felnövekvők önálló kreatív megnyilvánulásait. az irodalom mellett alig kapott hivatalosan megbecsült helyet a zene, tánc, képzőművészet.

Mindez egy későbbi nézőpontról tekintve fogyatékosság, s akik így látták, azok közül kerültek ki az esztétikai nevelés megújítói. A mai neveléstörténeti művek általában jelentősnek ítélik a reformpedagógia áramlatába besorolható ún. művészetpedagógiai irányzatot. Németh András így méltatta ezt az irányzatot: „A századfordulóra kibontakozó első jellegzetes reformtörekvés, amely a kor életérzésében, kultúra- és világfelfogásában gyökerezett, a művészetpedagógia volt. Ez az irányzat az életfilozófiának és a korszak modern művészeti törekvéseinek szellemi atmoszféráját sugározta, s egyben azoknak sajátos pedagógiai vetületet nyújtott.”

A művészetpedagógiai irányzat alapeszméi túlélték a reformpedagógia korai szakaszát. Napjainkra ugyan elhalványult az a törekvés, hogy az egész nevelést meghatározóan uralja az esztétikumból áradó harmónia, életöröm és játékosság, de nemcsak megmaradt, hanem felerősödött a gyermeki kreativitásra építő esztétikai nevelés elve. Új helyzetet teremtett viszont az audiovizuális, majd a komputerkultúra elterjedése, melyek az esztétikai nevelés számára is erőteljes kihívást jelentenek.

Elsődlegességi viták Az esztétikai nevelés mai elméletei a következő elsőbbségi kérdésekkel kerülnek szembe. 1. Milyen céljai és eredményességi mutatói lehetnek ennek a nevelésnek, hiszen az esztétikumhoz való viszony legalább annyira függ az észlelési és az érzelmi érzékenység kiműveltségétől, mint az értelemétől? De mi az előbbre való: az a tudás és tájékozódás, melyből kifejlődik az érzékenység, vagy a szenzibilitás mint a művészetértés és alkotni tudás alapja? 2. A művészeti befogadás és alkotás mélységesen szubjektív, az ízlésnek vannak ugyan egy-egy korban közmegegyezésen alapuló nagyon általános és bizonytalan határvonalakat kijelölő normái, de ezeken belül végtelenül változatos kiscsoportbeli és egyéni ízlésvilágok léteznek. E téren a sokféleség jogosultságát az egyébként egyirányúságot képviselő pedagógiák is elismerik. Mennyiben szabhat hát a nevelés esztétikai ízlésnormákat?

3. A nevelés szempontjából további nehézség, hogy az ízlésvilágot különösen sok tényező befolyásolja, és amióta az esztétikailag értékes műalkotások élvezete „egy kisebbség merőben szubjektív időtöltésévé” vált, a tömegkultúrában eluralkodott az esztétikai igénytelenség. A hatékonyabb fellépés lehetőségeit sokan a tömegközlő eszközöknek az üzleti érdekek szinte kizárólagos uralma alóli felszabadításában látják. 4. Az irodalomközpontúság már korábban is megnehezítette a mozgás-, zene- és képzőművészet adekvát megközelítését és határozottan a megértés akadályává vált.

A 20. század elején Alexander Bernát még így fogalmazott: „az esztétikai nevelésnek egyetemesnek kell lennie, a művészet minden ága, a szép minden fajtája iránt fogékonnyá kell tennünk a fiatalokat.” Mára, a hangsúly áttevődött az esztétikum iránti fogékonyság ápolására, a kulcskompetenciák kifejlesztésére és a specifikus művészi tehetségek felkarolására.

Mindennapi élet és esztétikai nevelés Két fontos – egymáshoz közel álló – nézőpontból vehetjük szemügyre ezt a kapcsolatot. Az egyik „a művészet nélkülözhetetlensége” a mindennapi életben. A kulturáltság minden szintjén énekelnek, táncolnak az emberek, díszítik környezetüket és önmagukat, művészi vagy annak tekintett tárgyakat helyeznek el lakásukban és egyéb élettereikben. És ma már mindenkit elér valamilyen művészi hatótényező a rádióból, televízióból, az épületekről, az utcai plakátokról. Mindez művészetet visz mindenki életébe.

Az esztétikai nevelés e téren arra irányul, hogy amikor a felnövekvők aktívan túllépnek elemi szükségleteiken, bármi motiválja is erre őket, igényesen tegyék ezt. Amikor pedig őket találják meg a művészeti produkciók, bármiért mentek is ennek elébe, például csak kikapcsolódni akartak, igényesen fogadják ezeket.

Az esztétikai nevelés gyakorlata folytonos igénytámasztásból és egyezkedésből áll, amit talán leginkább a nevelés „segítő” koncepciója tud kielégíteni. Alig választható el ettől, mégis megkülönböztethető a mindennapi gyakorlatba beágyazott, hasznossági és célracionális meggondolások alá rendelt tevékenységeknek és objektivációknak esztétikai szempontokat is érvényesítő alakítására, valamint az ember természeti környezetében rejlő esztétikum észlelésére és értékelésére irányuló nevelés. Alapvető itt a szépség kategóriája, melynek a művészetekben betöltött korábbi egyeduralkodói szerepe már megdőlt.

A mindennapi életben ott húzódik a választóvonal, hogy mindaz, amit létrehozunk vagy amit környezetünknek választunk, csupán gyakorlati céljainknak feleljen-e meg, vagy legyen szép is. A szépség a hasznos dolgokat körülvevő, az azokban megjelenő kultúra. Ez a – területileg és történetileg nagy változatosságot mutató kultúra döntő mértékben a nevelés eredménye.

Hatásossága egyaránt múlik az esztétikum koncentrált, vagyis művészeti alakzataival való találkozásokon és azokon az esztétikai tapasztalatokon, melyeket a felnövekvők otthonukban, az iskolában és más, számukra fontos életterekben szereztek. Például arról, hogy milyen a szép erdő, a virág, a csillagos ég, a szép épület, lakás, tanterem, ruha, a szép arc és test, testmozgás, milyen a szép magyar beszéd, a szép írás, szép könyv és nem utolsósorban a szép gondolat és szép tett. A mindennapos esztétikai tapasztalatok és a művészeti élmények mindennapossá válása teszi teljessé az esztétikai nevelést. Így valósulhat meg egyetemessége.

Köszönöm a Figyelmet!