a hét verse Kosztolányi Dezső: Szeptemberi áhitat kecskés mária  ajánlja kecskés mária  Kosztolányi Dezső: Szeptemberi áhitat tanárnő Szeptemberi reggel, fogj glóriádba, Húgom virágokat kötöz a kertbe, Vagy nézd az estét, a kormos zavarba ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap, aranytálban mosakszik reggelente kis műhelyébe dolgozik a varga, most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya s ha visszatér az erdőn alkonyatkor, csöpp láng előtt, szegényen és hiába, s szememből az önkívület kicsap, a csillagokról ráhull az aranypor. mint régi képen, ódon bibliába. emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer, halál fölé, a régi romokon, Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba. Most az eső zuhog le feketén, segíts nekem, szeptember, ne eressz el, A felnőttek érthetetlenül beszélnek most a sötétbe valami ragyog, testvéri ősz, forrón-égő rokon. egymás között, minden nesz oly goromba, mint bűvös négyszögön a mese-fény, Én nem dadogtam halvány istenekhez estente búgó hangja van a szélnek, fekete esőn arany-ablakok. hideglelős és reszkető imát, tán megriadt lenn egy sötét falombtól mindig feléd fordultam, mert hideg lesz, s a télre, sárra és halálra gondol. Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás, pogány igazság, roppant napvilág. benn villanyfénynél őszi takarítás, Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok, Aztán a délután is furcsa nékem, a készülődés télre, az igéret még sok hivő száj büszkén emleget, hogy a napot árnyékok temetik, s az ámulattól szinte égig érek. vérembe nőnek a termékeny álmok a zongorán, mint hajdan a vidéken, s nők sem vihognak a hátam megett. örvénylik a Sonata pathétique, A csillagok ma,mondd,miért nagyobbak Nem is kivánok egy pincét kiinni, bukdácsol a billentyűn tompa búban s mint a kisíkált sárgaréz-edények vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni, az édes elmebeteg, árva Schumann a konyha délutánján mért ragyognak? csak az élet örök kincsébe hinni s mert nem lehet már jobban sírnia, Mit akar tőlem ez a titkos élet? s a semmiség előtt még újra lenni. száján kacag a schizophrénia. Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket? Ki érleled a tőkén a gerezdet, Ki fényesít eget és hegyeket? én pártfogóm és császárom vezess, Nem volt a föld még soha ily csodás, Mily pantheizmus játszik egyre vélem, az életem a sors kezébe reszket, a fák között mondhatlan suttogás, hogy századok emlékét visszaélem? de lelkem és gerincem egyenes. a fák fölött szallag, beszegve kancsal Uralkodásra a karom erős még, fénnyel, lilába lángoló naranccsal, Az Orion süvegje mért parázsló? adj kortyaidból nékem, végtelen az alkonyat csókot hajit a ködnek Miért hogy mindent lanyha pára mos? s te aranyozd, aki vagy a dicsőség, és rózsaszín hullámokon fürödnek. Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló? még most se rút, nem-őszülő fejem. Miféle ország, mondd, e gyermek-ország, Miért csodálkozol, csodálatos? - miféle régen elsüllyedt menyország? Érett belét mutatja, lásd, a dinnye, Szép életem, lobogj, lobogj tovább, fehér fogától villog vörös inye, Jaj, minden oly szép, még a csúnya is, cél nélkül, éjen és homályon át. kövér virágba bújik a darázs ma, a fájdalom, a koldusgúnya is, Állj meg, te óra és dőlj össze naptár, a hosszu út után selymes garage-ba, jaj hadd mutassam e kis templomot, te rothadó gondoktól régi magtár. méztől dagadva megreped a szőlő mely déli tűzben csöndesen lobog. Ifjúságom zászlói úszva, lassan s a boldogságtól elnémul a szóló. Imádkozó lány, száján néma sóhaj, röpüljetek az ünnepi magasban. mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval, Bizony, csodás ország, ahova jöttünk, vakok meresztik égre szemüket, Minthogyha a perc szárnyakon osonna, Isten felé fülel egy agg süket. el-nem-múló vendégség van köröttünk, hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna. trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse trefort a hét verse