Hétköznapi hiedelmek a nyelvről, nyelvi babonák

Hétköznapi hiedelmek a nyelvről A nyelv és a nyelvhasználat olyan jelenségek, amelyekről – mivel mindenkinek vannak róluk közvetlen tapasztalatai is – mindannyiunkban élnek különböző nézetek, elképzelések A nyelvről való tudásban nem különül el élesen az, hogy mi igazolható tudományosan, és mi hiedelemalapú A nyelvről való hétköznapi gondolkodásban igen erőteljesen jelen vannak a babonákra, mítoszokra épülő összetevők is A nyelvre vonatkozó közösségi hiedelmek részét képezik egy adott közösség kultúrájának, hagyományának, ezért tudományos igazolhatóságuk (?) nehézségekbe ütközik, és érzelmi reakciókat válthat ki a megkérdőjelezésük

A nyelvről való hétköznapi gondolkodás hátterében az egyik igen erős motivációként az mutatható ki, hogy a beszélő a saját nyelvhasználatának jellegzetességeit, sajátosságait, másoktól való eltéréseit igyekszik értelmezni és igazolni A különbségek értelmezésében az egyik nyelvváltozat igen gyakran kiemelt szerepet játszik A modernizált nyelvek esetében ez maga a sztenderd, másrészt pedig fontos viszonyítási alapként szolgálnak az írott nyelvváltozatra épülő, kifejtett közlések is

Nyelvi mítoszok, babonák A nyelvi mítoszok olyan nyelvi, nyelvhasználati jelenségekre vonatkozó vélekedések, hiedelmek, amelyek a nyelvészeti, tudományos igazolhatóságuktól függetlenül élnek a beszélők kisebb-nagyobb csoportjainak elképzeléseiben Ezen belül az egyes konkrét nyelvhasználati jelenségekre vonatkozó hiedelmeket nevezzük nyelvi babonáknak

Példa nyelvi mítoszra Mítosz: A magyar nyelv romlik, szegényedik. A beszélők nemtörődömsége, nyelvi műveletlensége miatt egyszerűsödik a nyelvhasználat, kifejezések, stílusok, műfajok, kommunikációs technikák tűnnek el. Tudományos álláspont: A magyar nyelv nem „romlik”; azaz nem történnek benne olyan változások, melyek révén egyre kevésbé volna alkalmas beszélői kommunikációs szükségleteinek kielégítésére. Ilyen csak a nyelvcserehelyzetben lévő nyelvekkel szokott előfordulni, de a nyelvtudomány ilyenkor sem a romlás szót használja, hanem a nyelvleépülés terminust. Az olyan nyelvek pedig, amelyek folyamatos használatban vannak emberek milliói által, s ráadásul hivatalos nyelvek, és az élet minden területén használatosak, nem szegényednek, hanem szókincsükben, regiszterkészletükben folyamatosan gyarapodnak, gazdagodnak. Az egyes kifejezések eltűnése pedig csak a kommunikációs igények megváltozását jelzi. Előfordulhat, hogy egy-egy műfaj, stílus, kommunikációs technika is fölöslegessé, túlhaladottá válik (pl. a rendszerváltás után a kommunista pártzsargon), de ezzel egy időben újak is keletkeznek.

Nyelvi babonák A nyelvről való hétköznapi gondolkodás sajátosságai miatt a nyelvhasználattal kapcsolatos közkeletű, téves álszabályokat feltételezhetően a magyar beszélők többsége ismer Leegyszerűsített, a közléshelyzettől elvonatkoztatott, kizárólagos helytelenítések, tiltások, és ráadásul igen gyakran széles körben elterjedt nyelvi jelenségekre vonatkoznak Az egyes konkrét nyelvhasználati babonák sokszor nyelvi mítoszokban, vagyis általános érvényű hiedelmekben gyökereznek: Pl. a de( )viszont kötőszóhalmozás helytelenítése abban a nyelvi mítoszban, mely szerint az azonos funkciók ismétlődése felesleges és kerülendő a nyelvhasználatban A kötőszóval való mondatkezdés tiltása pedig abban a hiedelemben, mely szerint az explicit, teljes mondatokból felépülő, egyes írásbeli szövegtípusokra jellemző közlésformák felsőbbrendűek, jobbak az élőbeszédre jellemző közlésformáknál

Szepesy Gyula: Nyelvi babonák (1986) „Az általánosan használt nyelvi eszközök hibáztatása folytán hovatovább kialakul egy olyan fölfogás, hogy a többség rosszul beszél magyarul. (…) akik mégis mindenképpen szerepelni akarnak, vagy akiknek pozíciójuknál fogva szerepelniük kell a nyilvánosság előtt, azok iparkodnak olyan nyelven beszélni, amely lényegesen különbözik a természetes anyanyelvtől. Teszik ezt abban a hitben, hogy akkor beszélnek helyesen és választékosan, ha minél kevésbé hasonlít beszédjük a megszokott beszédhez” (1986: 5)

Példák nyelvi babonákra Egyes nyelvi babonák kollektív örökítődésében szerepet játszik szentenciaszerű megfogalmazásuk, és így könnyű ismételhetőségük is: vagy de, vagy viszont, a hát-tal (kötőszóval) nem kezdünk mondatot az -andó/-endő kerülendő a való a magyar nyelvben nem való A nyelvművelő irodalom tanácsai könnyen váltak babonává az avatatlan nyelvművelők értelmezésében: a be van csukva germanizmus az egy névelő névszói-igei állítmány előtti használata germanizmus, kerülendő (az Egri csillagok egy jó könyv) az ami pongyola az amely helyett stb.

Aki, ami, amely Álszabálynak tekinthető, hogy a nem személyt jelentő főnévre mindig az amely (mely) névmásnak kell vonatkoznia, s az ami (mi) vonatkozó névmás használata ilyenkor helytelen A népnyelvben és a köznyelvben igen gyakran használták és használják ma is az ami-t főnévre vonatkoztatva A két változat stílusát tekintve azonban az amely választékosabbnak számít, ezért a hivatalos és tudományos írásbeliségre inkább ennek a formának a használata jellemző

A páros testrészek többes száma A páros testrészek nevének többes számban való használatát sokáig idegenszerűségnek tartották, helytelenítve a fájnak a lábaim és hasonló kifejezések használatát Ezzel szemben a klasszikusoknál és a népnyelvben egyaránt számos példát találhatunk rá, az egyes és a többes számú használat egyaránt finnugor örökségnek számít

Felhasznált irodalom Domonkosi Ágnes 2010. Nyelvi mítoszok és babonák. In: Domonkosi Ágnes – Lőrincz Julianna – Okosné Bozsik Gabriella – Vargáné Raisz Rózsa – Zimányi Árpád: Beszédművelés, nyelvi norma. Líceum Kiadó. Eger. 163–182.