Az előadás letöltése folymat van. Kérjük, várjon

Az előadás letöltése folymat van. Kérjük, várjon

TÁMOP 4.1.2.E-13/KONV-2013-0010 Küzdősportok Hidvégi Péter.

Hasonló előadás


Az előadások a következő témára: "TÁMOP 4.1.2.E-13/KONV-2013-0010 Küzdősportok Hidvégi Péter."— Előadás másolata:

1 TÁMOP E-13/KONV Küzdősportok Hidvégi Péter

2 Harcművészet vagy küzdősport?
Küzdősportok TÁMOP E-13/KONV Harcművészet vagy küzdősport? A harcművészet és a küzdősport szót általában ugyanabban a jelentésben használják. Mégis ha megfigyeljük a különböző küzdősportok /harcművészetek ágait, elég könnyedén megkülönböztethetünk két fő irányvonalat, melyet sokan önkényesen, de nem minden alap nélkül egyik vagy másik névhez rendelnek. Küzdősportok: egy módszer a hatékony védelemre és támadásra, illetve sport, vagyis az előzőek szabályok között való űzésére. Harcművészet: a test és a szellem művészete testi oldalról megközelítve, az ember ősi védekező és támadó ösztöneit alapanyagul felhasználva. Harcművészetnek inkább azokat az ágakat és formákat nevezik, melyek mögött egy spirituális és/vagy szellemi rendszer is áll. (pl. kung fu, aikido, tai chi stb.) Másképp megfogalmazva ez művészet. A művész pedig a transzcendenst próbálja megjeleníteni immanens módon. Egy felsőbbrendű cél érdekében cselekszik e világban. Versenyről itt is beszélhetünk, de az nem a ringben, hanem inkább a az életben játszódik. Fontosabb a harcművészetben a szép, illetve a szép győzelem, mint a hatásos és dicsőség lehet a vesztés is. Összefoglalva: A harcművészet a test és a szellem művészete testi oldalról megközelítve, az ember ősi védekező és támadó ösztöneit alapanyagul felhasználva. A küzdősport szóhoz pedig inkább azokat rendelik, melyek letisztultak, nem hordoznak kulturális vonásokat, bármilyen kultúrához csatolhatók, inkább a testi értelemben vett harcot fejleszti és nem vagy csak nagyon kis mértékben foglalkozik más kultúrá(k)nak a hozatékával, vagy a szellemi értelemben vett harccal. Más megközelítésben azt mondhatni, hogy küzdősport az, ahol a hatékonyság (mégha részbeni is, pl. boxban csak a kezet szabad használni) felülmúlja a szépség és az egészség szempontjait. (pl. kick-box, sanda stb.) Ez sport, a művészi célokkal ellentétben, itt a verseny, a mozgás és a győzelem számít.  Összefoglalva: A küdzősport egy módszer a hatékony védelemre és támadásra, illetve sport, vagyis az előzőek szabályok között való űzésére. Természetesen a két fogalom úgy is összeolvad, hogy pl. a karatét lehet küzdősportként alkalmazni, de lehet harcművészetként is művelni.

3 Küzdősportok iskolai oktatásáról
TÁMOP E-13/KONV Küzdősportok iskolai oktatásáról A Testnevelés és sport műveltségterületen belül új testgyakorlati és sportágak, többek között a küzdősportok, önvédelem témakör is helyet kapott a kilencvenes évektől megjelenő magyarországi tantervekben. A küzdősportok, önvédelmi témakörrel kapcsolatos tantervi változások 1995-től napjainkig. A NAT 1995-ös változata A NAT 2003-as változata A NAT 2007-es változata A NAT 2013-as változata A Németh (2000) tanulmánya kimerítően tárgyalja a küzdősportok tanításának szükségességét, e sportágak motorikum- és személyiségfejlesztő hatásait. Nagy (2000) a tantervekhez igazodóan sok segítséget ad a testnevelőknek a küzdősportok (dzsúdó, grundbirkózás, önvédelem, küzdőfeladatok és -játékok) iskolai oktatásához. Munkájában kitér a balesetveszély elhárításával és a segítségnyújtással kapcsolatos módszertani javaslatokra. Barna (2006) Játék a birkózás című könyve a szabad- és a kötött fogású birkózás technikáinak, taktikájának, versenyeztetés kérdéseinek bemutatása. 1995-ben a NAT témakörei között megjelentek a „Küzdőfeladatok és -játékok” és az „Önvédelem, küzdősportok”. A témakörön belül a dzsúdó, az aikido és a birkózás (grundbirkózás), sportági nevükön megnevezve, ezenkívül a küzdőjátékok és -feladatok, valamint az önvédelmi fogások (önvédelem) kerülnek említésre. A dzsúdó és az aikido beemelését több szempontból is fontosnak tartjuk. E sportágak űzése során kiemelt lehetőség nyílik pozitív személyiségvonások kialakítására, mint például az agresszió feletti kontroll az önfegyelem gyakorlására, a konfliktuskezelés megtanulására. Az említett tulajdonságokkal összefüggésben a sportág oktatása jelentős szerepet játszhat a diákok küzdősportokkal szemben kialakult téves nézeteinek, előítéleteinek eloszlatásában. A sportágak technikai repertoárja önvédelmi formák megismerését is lehetővé teszi. 2003-ban a küzdősportok tekintetében visszalépés figyelhető. Megjelenik a nemek közti nemkívánatos megkülönböztetés. Oka a fejlesztési feladatokban megfogalmazott elvárás, amely szerint a tantervnek, tükrözniük kell a nemi különbségeket, a teljesítménybeli determináltságokat”. A NAT 2007-es változatában az előző tantervhez viszonyítva is további negatív jelenségek figyelhetők meg vizsgált témakörünket illetően. A kiemelt értékek között szerepel a nemek közötti egyenlőség biztosítása. A küzdősportokat illetően ez az elv nem érvényesül, mert a NAT 2007-es változata is különbséget tesz a nemek között.

4 A küzdősportok személyiségformáló hatása
TÁMOP E-13/KONV A küzdősportok személyiségformáló hatása A leggyakrabban vizsgált személyiségjegyek: Önbizalom, autonómia, önelfogadás Agresszió Szorongás, depresszió Szociális készségek, mások elfogadása, empátia, türelem Koncentráció készség, figyelem. Azt mondhatjuk, a legtöbb vizsgálat igazolja, hogy az önbizalom, autonómia, önelfogadás növekszik a küzdősportok művelésének hatására, a szorongás, depresszió csökken, a koncentráció készség javul. Az agresszivitás esetében némileg bonyolultabb a helyzet. Számos vizsgálat mutatott kevesebb agressziót a küzdősportolók között, néhány azonban épp ellenkezőleg, nagyobb agresszióról számolt be. Egyes mérések szerint a tradicionális harcművészetek művelői körében kisebb, míg a „kemény” küzdősportok művelői körében nagyobb az agresszivitás mértéke.. A dolog nyilván összetett és sok mindentől függ. Függhet a küzdősport típusától talán még inkább a légkörtől, ami egy adott küzdősport edzésen dominál. A sportpszichológia őskorában volt egy olyan feltételezés hogy minden sport önmagában csökkenti az agressziót, mivel egyfajta szelepként működik amin keresztül az agresszív késztetéseket le lehet vezetni.

5 Küzdősportok TÁMOP E-13/KONV A küzdelem célja A küzdelem egy igen összetett feladat, ahol az ellenfeleknek mindig a folyamatosan változó helyzetnek megfelelően, kölcsönösen egymás tevékenységét figyelembe véve kell cselekedniük. A küzdelem nehézségét, de ugyanakkor szépségét is az adja, hogy igen nehéz előre látni és meghatározni az ellenfél akcióit, erőközlését, sohasem tudhatjuk, hogy társunk mikor változtatja meg egyensúlyi helyzetét. Pontosan azért izgalmasak a küzdőjátékok és - feladatok, mert az eredmény nem „borítékolható” előre, hiszen sokszor a szerencse és a pillanatnyi döntések határozzák meg a győzelmet. A küzdelem célja lehet, annak középpontjában állhat: a győzelem és az ezzel járó presztízs elnyerése, az összehasonlítás, a csoporton belüli rangsor megállapítása, az egyéni teljesítmény, saját határok felmérése és átlépése. A gyerekek természetükből adódóan keresik és szeretik a merészséget és a bátorságot igénylő helyzeteket és kihívásokat, kutatják saját teljesítőképességük határát, kíváncsiak arra, hogy mire képesek, mekkora az erejük. Éppen ezért felügyelt keretek között (az iskolában, edzésen, délutáni foglalkozásokon) kell(ene) biztosítanunk számukra, hogy ilyen irányú igényeiket kiélhessék. A küzdőjátékok (a fogalom meghatározását lásd később a 4. fejezetben) és -feladatok (küzdősportok) kiváló lehetőséget biztosítanak arra, hogy a gyerekek küzdelem iránti igényét kielégítsük, biztosítsuk számukra a gátlások nélküli erőfelmérést, s ezáltal tegyünk egy kis lépést afelé, hogy megelőzzük az erőszakos, deviáns viselkedést kortársaikkal szemben. Amikor küzdelemről beszélünk, sokan csak a negatívumokat tartják szem előtt, aggályaikat, félelmeiket fogalmazzák meg, s a küzdelem veszélyességét hangsúlyozzák. A küzdés, küzdelem szó hallatán rögtön egy betörött, vérző orr és az agresszív fellépés jut eszükbe. Mindenképpen ki kell emelni, hogy a küzdelem (küzdőjátékok, küzdősportok) pozitív, illetve negatív hatásai nem kizárólag a küzdelemi cselekvésből magából adódnak, sokkal inkább függnek az alkalmazás módjától, mikéntjétől. Éppen ezért szükséges a küzdelmi cselekvés (küzdőjátékok, küzdősportok oktatásának) megtervezése, ésszerű felépítése. A tanár, tanító, edző feladata, hogy a játékhoz, gyakorláshoz megfelelő légkört biztosítson, szabályokat hozzon, és azokat betartassa, egyértelműen és érthetően határozza meg a játékok és feladatok célját, elősegítse a kommunikációt a diákok között, értékelje a teljesítményeket és kielemezze az adódó konfliktushelyzeteket, valamint elemezze a lehetséges taktikai feladatmegoldásokat. Fontos, hogy a diákokkal, tanítványokkal megbeszéljük, mi is a küzdelem célja. Ki kell hangsúlyozni, hogy az előre meghatározott szabályok betartása melletti győzelem elérése a cél, ahol nem megengedhető a társ(ak) egészségének szándékos károsítása. Tehát semmilyen olyan viselkedést nem szabad tolerálnunk, amely ehhez vezethet. A küzdelmek célja, feladata: A küzdelem során ki kell alakítani az agresszió feletti kontrollt (önkontroll és önszabályozás), s a tanítványokat az asszertív viselkedési mód felé kell terelni. A küzdelemnek szolgálnia kell az erőszak-prevenciót, biztosítani kell, hogy a diákok keretek és szabályok között éljék ki a bennük rejlő küzdeni akarást. Küzdelemi cselekvés által határozottá, magabiztossá kell tenni a diákokat, hogy sikeresen tudjanak fellépni a káros társadalmi hatásokkal szemben (drog, alkohol, értelmetlen szabadidő-eltöltés), illetve szükség esetén önvédelemre tudják használni tudásukat, képesek legyenek vészhelyzetben higgadtan cselekedni, ne essenek pánikba. Elsődleges cél, hogy a küzdelem által fejlődjenek motorikus képességeik, személyiségük pozitív irányba fejlődjön: magabiztosabbá, határozottabbá és talpraesettebbé váljanak. Cél, hogy fejlődjön a gyerekek problémamegoldó képessége. A küzdőjátékok, küzdősportok küzdelmei során alkalmazkodni kell a folyamatosan változó helyzetekhez. Az ellenfél viselkedését, mozgását, akcióit nyomon követve időkényszer alatt kell meghozni a lehető legjobb döntést a védekezést, támadást illetően. Küzdelem során olyan stratégiai, taktikai megoldásokat tudnak kipróbálni, melyek a mindennapi életben is alkalmazhatóak, adaptálhatóak (védekezés és támadás, magabiztos viselkedés-fellépés, problémamegoldás).

6 A küzdőjátékok jelentősége
Küzdősportok TÁMOP E-13/KONV A küzdőjátékok jelentősége A küzdőjátékok, a küzdelem valaminek a megszerzéséért, illetve eléréséért történik. Ez általában klasszikusan a győzelem, dicsőség elérésére irányul, tehát a presztízs megszerzéséért zajlik. Ugyanakkor középpontjában állhat az összehasonlítás is. A gyermek megismeri, megtanulja a test-test elleni küzdelmet, „face to face” (szemtől szembeni) helyzetben mérheti fel saját és ellenfele testi erejét, ügyességét, leleményességét, így az adott csoporton belül viszonyítani tudja saját teljesítményét társai teljesítményéhez, ezáltal felméri azt, hogy az adott csoporton belül milyen helyet foglal el a rangsorban. Kiválóan fejleszthető az agresszió feletti kontroll, az önuralom és önszabályozás. A gyermek a játékos küzdelem során megismeri saját határait, ehhez természetesen szükség van az önmegfigyelésre. A küzdőjátékok során számtalan pedagógiai, pszichológiai, fizikai hatás éri a küzdelemben részt vevőket (játékosokat), így ezek alkalmazásával kiemelten fejleszthetők a motoros képességek csakúgy, mint a személyiség meghatározott szegmensei, hiszen a feladatok során lehetőség nyílik a nevelői hatások érvényesítésére. Ezenfelül megtanulják, milyen fontos a teljesítményszint reális értékelése, és az ez alapján történő döntések meghozatala (…). A sokrétű érzékelés és észlelés kibontakozása és differenciált megjelenése miatt fontos mozgástapasztalatot szereznek. Ezáltal bizalmat nyernek testükkel és képességeikkel szemben, kialakul önbizalmuk és erősödik önértékelésük.” (Lange–Sinning, 2007, 20–21. o.) A küzdőjátékok, a küzdelem valaminek a megszerzéséért, illetve eléréséért történik. Ez általában klasszikusan a győzelem, dicsőség elérésére irányul, tehát a presztízs megszerzéséért zajlik. Ugyanakkor középpontjában állhat az összehasonlítás is. Ennek értelmében a gyermek megismeri, megtanulja a test-test elleni küzdelmet, face to face (szemtől szembeni) helyzetben mérheti fel saját és ellenfele testi erejét, ügyességét, leleményességét, így az adott csoporton belül viszonyítani tudja saját teljesítményét társai teljesítményéhez, ezáltal felméri azt, hogy az adott csoporton belül milyen helyet foglal el a rangsorban. Úgy versenyez, hogy nem okozunk számára stresszhelyzetet, részesül a siker és kudarc élményében egyaránt, s megtanulja a győzelmet, illetve vereséget megfelelően kezelni, elviselni és megélni azt. A küzdelem, játék során a gyermek rögtön értékelheti egyéni teljesítményét, ezáltal következtetni tud felkészültségére, s szembesül erősségeivel és gyengéivel. Egy esetleges vereség után rögtön, azonnali egyértelmű visszajelzést kap teljesítményéről, felkészültségéről, s konzekvenciákat vonhat le a további feladatmegoldásokkal kapcsolatban. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy általuk kiválóan fejleszthető az agresszió feletti kontroll, az önuralom és önszabályozás. A gyermek a játékos küzdelem során megismeri saját határait, ehhez természetesen szükség van az önmegfigyelésre. Ez azért is fontos, mert a későbbi tanulási és gyakorlási folyamat során célként szerepelhet e határok kitolása (pl. fájdalomtűrő képesség, kitartás). A játék során növekszik a gyerekek önbizalma, küzdőszelleme, s olyan akarati tulajdonságok fejlődését segíti elő mint a küzdőképesség, kitartás, bátorság, melyek elengedhetetlenek a mindennapi életben felmerülő akadályok leküzdésében. A gyerekek képessé válnak arra, hogy ne hátráljanak meg a nehézségek elől, vállalják a harcot céljaikért. E képességek transzfere a mindennapi életbe ugyancsak kiemelik fontosságukat. A játékosok képessé válnak fizikai erejük adott helyzetnek megfelelő felhasználására, megtanulnak a folyton változó helyzethez alkalmazkodni, szembenézni a nehézségekkel, veszélyekkel. A küzdelem sajátossága az előre láthatatlan, meghatározhatatlan kimenetel, végkifejlet, ahol a szerencse, a véletlen és a pillanatnyi pszichés állapot döntően befolyásolják a végeredményt (Lange–Sinning, 2007, 10. o.). E gyakorlatok fejlesztik a gyors helyzetfelismerést, a döntési képességet, kreativitást és kombinatív képességet, ugyanakkor a felelősségérzetet is. A küzdelem során egy helyzet sem fordul elő ugyanúgy, mindig változnak a küzdelmi helyzetek (partnerek is), s a sportolónak is ennek megfelelően kell változtatni mozgásán, taktikáján. A saját tetteket, cselekedeteket, valamint az ellenfél folyamatos visszajelzéseit, válaszreakcióit értékelni kell, s ennek megfelelően kell megtervezni a következő akciókat. A küzdelem sajátosságát, azt, hogy sohasem előre tervezhető (egy-két mozzanat kivételével) és kiszámítható, minden küzdőjáték tartalmazza. Sohasem tudhatjuk, hogy ellenfelünk mikor hajt végre utánaengedést, mikor feszíti meg izmait, s hogyan reagál a mi támadásainkra, ez szituációnak megfelelően variábilis. Fejlődik a szabálytudat is, hiszen a szabályok betartása biztosítja a sérülések elkerülését. A küzdőjátékok során a játékosok olyan stratégiákat és taktikai megoldásokat dolgozhatnak és próbálhatnak ki, amelyeket a későbbi sportági küzdelmekben is sikeresen alkalmazhatnak (távolságtartás, védekezés–támadás egysége, küzdőtéren történő mozgás). Elsődleges a fair play: a sportszerű, szabályoknak megfelelő, „gáncsoskodások” nélküli versengés, ahol a játékvezetőnek (tanár, edző) kiemelt feladata a szabályok betartatása. Egyes küzdőjátékok jellemzője a kooperatív (együttesen végzett) munka, a felelősségvállalás a másikkal szemben, hiszen ezek figyelmen kívül hagyása a másik sérülését okozhatja. A küzdőjátékok alkalmazása sokrétű, hiszen alkalmazhatjuk őket az edzések bemelegítő részének végén, esetleg az edzés fő részében, illetve edzés végén is pozitív élmény biztosítása érdekében. Ezek a játékok – minden egyéb játék mellett – kiváló elfoglaltságot, programot jelenthetnek edzőtáborozások alkalmával is, így lehetőség nyílik a szabadidő aktív, értelmes eltöltésére. Egyes játékok alkalmasak arra, hogy előkészítsék a különböző küzdősportok kötetlen küzdőmozgását (mint judo, birkózás, karate), segítséget nyújtanak abban, hogy minden tanuló a rá jellemző, kötetlen küzdőmozgását kialakítsa. Elősegítik a távolságbecslés, az anticipáció (elővételezés), a gyorsan változó helyzethez való alkalmazkodás képességének fejlődését. Ha a játékos kezdeményez, számolnia kell ellenfele reakcióival, fel kell készülnie arra, hogy esetlegesen a mozgás irányát, erejét meg kell változtatnia. Így a mozgásátállító képesség is kiválóan fejlődik. A küzdelemben megtalálható a védekezés és támadás egysége, általában az offenzív és defenzív magatartás gyorsan változik, így a küzdő folyamatos figyelmét, magas koncentrációját igényli.Bár minden játék végrehajtása közben kiemelhető egy-egy képesség, melyet az adott játék hangsúlyosabban fejleszt, mégis összetettségéből adódóan egyik gyakorlat sem fejleszti az egyik vagy másik képességet izoláltan, elszigetelten.Elmondható, hogy kiválóan fejleszthetők általuk a koordinációs és kondicionális képességek, mint a gyorsasági koordinációs képesség; az egyensúlyozás képessége; ritmusképesség; reakció- és reagálóképesség; téri tájékozódó képesség; a gyorsaság (mozgás- és mozdulatgyorsaság; helyzetgyorsaság), az erő (gyorserő; erő-állóképesség) és az állóképesség (főleg a közép- és rövid távú). Sok játék sajátossága a szituációs (helyzeti/pillanatnyi) egyensúly, mely szerint a küzdelem (játék) megfelelő pillanatában a támadás vagy védekezés érdekében kockáztatni, reszkírozni kell a biztos egyensúlyi helyzetet, hogy összességében győzhessünk. Ugyanakkor nem érdemes kizárólag képességfejlesztő hatás céljából játszatni, s azt túlzottan kiemelni, hiszen ekkor az önmagáért való játék élménye csorbul. Az előbb említett előnyökön kívül egyik kiemelkedő szerepe a játékoknak, így a küzdőjátékoknak is – sportági edzések és testnevelésórák vonatkozásában is –, hogy megtörik a monotonitást. A játékok során érdemes ügyelni az érdeklődési szint fenntartására és arra, hogy mindig kihívást, izgalmat hordozzon magában a feladat. Ha a játék végkimenetele előre látható, az eredmény „borítékolható”, akkor a gyerekek elveszítik érdeklődésüket, unalmassá válik a játék. Ezért érdemes a játékokat, küzdelmeket több variációban is kipróbálni, esetleg változtatni a szabályokon. Érdemes az egyszerűbb játékoktól a bonyolultabbakig, illetve az érintés nélküli, szerrel játszható játékoktól a test-test elleni szer nélküli játékokig haladni, így biztosítható a testi kontaktushoz való alkalmazkodás folyamatossága (Kupsch, 1998).

7 Küzdősportok kialakulása
TÁMOP E-13/KONV Küzdősportok kialakulása A küzdősportok eredete mélyen visszanyúlik a régmúlt időkbe. Az embernek egyes helyzetekben szüksége volt testi erejére és ügyességére, meg kellett védenie magát, harcolnia kellett puszta kézzel, ill. fegyverekkel. Sumérok  India Ókori Görögország Az önvédelem jelen volt az emberiség megjelenése óta és folyamatosan fejlődött. A küzdősportok kialakulásával az önvédelem egy magasabb, szervezettebb szintre jutott. A küzdősportok eredete mélyen visszanyúlik a régmúlt időkbe. Az embernek egyes helyzetekben szüksége volt testi erejére és ügyességére, meg kellett védenie magát, harcolnia kellett puszta kézzel, ill. fegyverekkel. Elsősorban saját testi erejére számíthatott, majd különféle fegyvereket alkottak, melyek által a testileg gyengébbek is esélyt kaptak a túlélésre egy ellenséges környezetben. Az idő teltével harci technikák fejlődtek ki, melyeket aztán harci stílusokba rendeztek. A küzdőtechnikáknak és módszereknek sok fajtája alakult ki a történelem során, attól függően, hogy milyen környezetben, milyen embereknek és milyen célra volt rá szükség. Szükségszerűen az első küzdőtechnikák többnyire önvédelmi jellegűek voltak. Céljuk elsődlegesen az önvédelem volt az állatok, ill. egyes emberek ellen. Némely népeknél a puszta kezes küzdés különös jelentőséggel bírt. Már a sumérok, 3700 évvel ezelőtt, szintén gyakoroltak egyfajta - napjaink birkózására, ill. ökölvívására emlékeztető - test- test-elleni küzdőmódszert. Hasonló festmények találhatóak a 3000 évvel ezelőtti, egyiptomi leletek között is. Indiai templomok kapuőrző szobrai több ezer éve állnak jellegzetes küzdőállásukban. Indiában már a buddhizmus kialakulása előtt ismertek és kodifikáltak voltak az emberi test vitális pontjai. Ez azt mutatja, hogy a korai küzdőtechnikák már bizonyos tudományos alapokkal is rendelkeztek. Az ókori Görögországban a bátorságot és a testi erőt nagyon magasra értékelték, s elmondható, hogy az ie. VIII. sz.-ban szinte minden görög férfi jártas volt az un. pankrációban, amely a küzdés egy nagyon erőszakos fajtája volt és gyakran végződött az egyik résztvevő halálával. A pankráció, mint kiváló felkészülés a háborús küzdelmekre, egyben a legnépszerűbb sport is volt. Tehát maga az önvédelem jelen volt az emberiség megjelenése óta és folyamatosan fejlődött. A harcművészetek kialakulásával az önvédelem egy magasabb, szervezettebb szintre jutott. Az önvédelem használata a háborús időkben mindig felerősödött és a békés időszakokban pedig kevésbé volt jelentős. Sajnos napjainkban ismét felértékelődött a szerepe, hiszen olyan világban élünk, ahol testi épségünk megvédésére bármikor fel kell készülnünk. Ebbe segíthet a Chang önvédelmi kung-fu, ami ugyanezen shaolin stílusnak egy olyan leredukált változata, amiben az önvédelmi technikák és a hozzá szükséges technikai részek lettek kihangsúlyozva. A rendszer pusztakezes és fegyveres támadások ellen is tartalmaz a támadásnak megfelelő védekezéseket. A gyakorló egy olyan tudás birtokába kerülhet általa, amivel minden helyzetben jó eséllyel veheti fel a kesztyűt a támadó ellen.

8 Küzdősportok TÁMOP E-13/KONV Az egyes küzdősportok, harcművészetek rövid bemutatása, áttekintése, története Keleti küzdősportok Judo: Japán szócska, szó szerinti fordításban „lágy művészetet” jelent. Közvetlen célja „a szabály adta lehetőségek segítségével az ellenfél dobása, leszorítása, fojtása vagy karjának feszítése a győzelem érdekében. A Judo története A küzdőtér JUDO (DZSÚDÓ, magyar elnevezése: cselgáncs) A judo japán eredetű harcművészet, mely az 1964-es tokiói olimpiára történő bekerülése óta igen népszerű küzdősporttá vált. E sportág esetében figyelhető meg a legjobban az a kettősség, mely szerint egy adott sportág harcművészetként és küzdősportként is felfogható, űzhető. A judo japán szócska, szó szerinti fordításban „lágy művészetet” jelent. Dr. Jigoro Kano (1860–1938), az alapító szerint, a „ju” annyit jelent, mint természetesnek lenni, a „do” viszont egy „tökéletesített módszert”, „szellemi utat” jelöl. Elődje a jiu-jitsu. Kano több jiu-jitsuiskolát tanulmányozott, majd ezeknek az elemeiből építkezve fejlesztette ki a saját rendszerét. A dzsúdó története 1882-ben egy akkor 22 éves fiatalember, Dzsigoró Kanó (嘉納 治五郎, Hepburn: Jigorō Kanō) ( ), többdanos dzsúdzsucu mester, az addigi harcművészeti ismeretei alapján megalkotta a ma dzsúdóként ismert küzdősportot. Ez a fiatalember elszomorodva látta, hogy az akkori császársági rendszer – amit ma Meidzsi-kornak hívunk – mennyire háttérbe szorítja a régiszamurájok harcművészeteit, melyek évszázadokon keresztül meghatározták Japán egész társadalmi és szellemi értékét. A szamurájok viselkedését, életfilozófiáját áthatotta az ún. busidó, amely íratlan erkölcsi törvényük volt. Eszerint első helyen a hűség és bátorság állt. Az a szamuráj, aki komolyan vétett e szabályok ellen, az elvesztett minden megbecsülést, ami a szamurájok halált megvető rétegét megillette, sőt, nemcsak ő, hanem egész családja is megbélyegzetté vált, mert azt tartották, hogy a család rossz nevelése okozhatta csak, ha a harcos nem bizonyította hűségét uralkodója iránt. A vétkes szamuráj családja és saját becsületét azonban visszaszerezhette, ha harakirival, azaz rituális hasfelmetszéssel, majd a metszés után rögtön egy másik szamuráj által végrehajtott lefejezéssel, véget vetett saját életének. A szamurájok szakmája a harc volt. Minden nagy hercegi – vagy csak gazdag földesúri – családnak megvolt a maga saját hadserege, melyek szinte állandó harcban álltak egymással. Így rengeteg egyéni harcművészeti iskola alakult ki, amelyek technikái titkosak voltak és így azok elárulása halálos bűnnek számított. Voltak olyan iskolák, melyek azt hirdették, hogy a harcban legjobb ütni vagy rúgni, mások viszont a harcosok földre dobását tartották a legeredményesebbnek. Ezek az iskolák aztán igazuk bizonyítására kihívták egymást viadalokra, ahol nem kímélték egymás életét. A japán emberek ezen réteghez tartozó hányada ezeken a törvényeken felnőve lovagias, erős, bátor, valamint igen művelt volt, mert ez az életmód kitartásra és a világ minél jobb megismerésére nevelt. A XIX. századi Japánban ezek az értékek elvesztek, és mindenki a nyugati kultúrákat utánozta. Gyakran lehetett látni európai  öltönyt és kardot viselő embereket, ami mai szemmel kissé furcsa lehetett. A gyerekek nem sportoltak olyan kitartással, ami növelte volna fizikai erejüket és kitartásukat, ezért gyakran betegeskedtek, rosszul tanultak, nem tanulták meg tisztelni társaikat és szüleiket. Dzsigoró Kanó látta, hogy a régi japán szamurájok szellemében nem lehet tovább élni a modern Japánban, de kellenek olyansportok, amelyekkel a gyerekek veszély nélkül kipróbálhatják erejüket és nagyon kemény fegyelemre nevelhetők. Japánban a dzsú-dzsucu több száz éves múltra visszatekintő harci művészet volt. A régi szamurájok teljes harctechnikai anyagát tartalmazta, a dobásoktól a kardkezelési eljárásokig, és mindenre kiképezte a harcosokat. Dzsigoró Kanónak szerencséje volt, mert az akkor még élő legnagyobb mesterektől, például Fukuda Hacsinoszukétől ,Masatomo Iszótól tanulhatott. Amikor megalkotta rendszerét, amit „dzsúdó”-nak (judo) nevezett el, elhagyta belőle a testi épségre veszélyes technikákat, és sportolásra alkalmassá tette, így adta azt át a gyerekeknek és felnőtteknek. A dzsúdó ma már olimpiai sportág, ami hallatlanul emelkedő népszerűségét mutatja. Ahhoz azonban, hogy népszerűvé válhasson, sok japán mesternek kellett külföldön bebizonyítani azt, hogy a fizikailag kisebb ember is legyőzheti a nagyobbat. Az alábbi eset játszódott le Amerika egyik kikötőjében. A mester felállíttatott egy küzdőteret, és kijelentette, hogy aki őt legyőzi, az több száz dollárt kap. Persze a matrózok könnyű prédának nézték a 60 kg-os, alacsony emberkét. Hatalmas lendülettel támadtak rá, aztán hogy-hogy nem, az orrukon-hátukon érkeztek a porba. A döbbenetes élmény hatására mindenki meg akarta tanulni ezt a harci művészetet, de a kegyetlenül kemény edzéseket csak nagyon kevesen bírták ki. Azóta az európai emberek is megtanultak úgy élni, hogy alkalmasak legyenek a dzsúdótanulásra. A küzdőtér: A küzdelem helyszíne a minimum 14 × 14 méteres, maximum 16 × 16 méteres tatami, melynél a küzdőtértől eltérő színnel kell jelölni a biztonsági zónát. A tatami régen nádból, illetve gyékényből, hiszen ez borította a japán házak, illetve dódzsók padlózatát, ma már szivacsból, illetve egyéb szintetikus anyagokból készült. Két részre osztható, belső térre, avagy küzdőtérre, illetve a biztonsági zónára. A belső tér magában foglalja a küzdőteret és a „veszélyzónát” is. A küzdőtér mérete minimum 8 × 8 méter, maximum 10 × 10 méter. A „veszélyzóna” színes (általában piros), kb. 1 méter széles, a szőnyeg szélét képezi, vagy a felületére van ragasztva és párhuzamos a küzdelem színhelyének oldalaival. Egy-egy kb. 10 cm széles és 50 cm hosszú kék és fehér öntapadó csíkot kell felragasztani a küzdőtér közepére, egymástól mintegy 4 méterre, melyek a versenyzők helyét hivatottak megjelölni a mérkőzés kezdetén, illetve befejezéskor. A kék jel a vezetőbíró jobb oldalán, a fehér a bal oldalán kell hogy legyen. A biztonsági zóna minimum 3 méter széles. Amennyiben kettő vagy több küzdőtér van együttesen kialakítva, közös biztonsági zóna is használható, melynek 3-4 méter szélesség között kell lennie. A küzdőtér körül legalább 50 cm-es szabad területet kell hagyni.

9 Küzdősportok TÁMOP E-13/KONV A Karate története A karate kialakulásának első mozzanata 1349-hez köthető. 1609-ben Japán katonai megszállás alá helyezte a szigetcsoportot. Betiltották mindenfajta fegyver használatát, és a harci művészetek gyakorlását sem engedélyezték. A XX. század elején bekövetkezett a konszolidáció: engedélyezni kezdték a harci művészetek nyílt gyakorlását. 1921. március 6-án lépett ki a nyilvánosság elé, az addig kizárólagosan Okinawán gyakorolt harci művészet. Története A KARATE TÖRTÉNETE A karate-do indiai-kínai fejlődéstörténetű, okinawai eredetű pusztakezes harci művészet. Az eredetileg Okinawa-te-nek nevezett (okinawai kéz) pusztakezes módszert később már karate-jutsu (kínai kéz művészete) néven ismerték. Amikor Japánba került, az okinawaiak felháborodására nevét úgy változtatták meg, hogy a “kara” szót más jellel írták le, ami az azonos ejtés ellenére nem kínait, hanem üreset jelentett. A karate-do elnevezés tehát japán, szó szerinti jelentése: üres kéz útja, ahol az út (do) szellemi utat, élet- és gondolkozásmódot jelöl. A karate szülőföldje, a Ryukyu szigetcsoporthoz tartozó Okinawa szigete Japán és Kína között helyezkedik el, kultúráját és fejlődését a kínai és japán hatások együttesen alakították. A karate kialakulásának első mozzanata 1349-hez köthető, amikor megtiltották a fegyverviselést a polgári személyeknek. Ezt követően a köznép figyelme a pusztakezes harci rendszerek felé fordult, míg a fegyveres küzdelmi formákat a nemesség ápolta tovább. Elsősorban kínai hatásra ebben az időszakban fejlődött ki egy "te” (kéz) elnevezésű módszer, amely nevéből fakadóan a fegyvertelen küzdelmi elképzeléseket foglalta magába. A későbbiek során gyakran használták az Okinawa-te elnevezést is. 1609-ben Japán katonai megszállás alá helyezte a szigetcsoportot. Betiltották mindenfajta fegyver használatát, és a harci művészetek gyakorlását sem engedélyezték. A tiltás csaknem 300 éven át tartó érvényessége ellenére az Okinawa-te nem veszett el. A fegyveres technikákat az okinawai nemesi kasztban apáról fiúra hagyományozták, míg a köznép soraiban titokban tartott tréningek zajlottak. Miután a fegyverek tiltását szigorúan ellenőrizték, az okinawaiak hétköznapi munkaeszközeiket kezdték fegyverré fejleszteni. Így alakult ki a kobudo, ami a későbbiekben a pusztakezes harci művészet szerves részévé vált. A XX. század elején bekövetkezett a konszolidáció: engedélyezni kezdték a harci művészetek nyílt gyakorlását. Sőt, 1903-tól a művészet a hivatalos oktatás részeként is megjelenhetett. Ekkor váltotta fel az addigi elnevezést a karate jutsu. Az addig kizárólagosan Okinawán gyakorolt harci művészet március 6-án lépett ki a nyilvánosság elé, amikor a modern karate megalapítójának tartott Gichin Funakoshi és más mesterek bemutatót tartottak Hirohito régenshercegnek (későbbi császárnak) Japánban, elindítva ezzel a karate jutsu nemzetközivé válását. A klasszikus karate a test, a szellem és a lélek művészete. Nem csupán fizikális tréning, hanem törekvés olyan harcossá válni, aki képes a testét és lelkét egyaránt uralni. A karate nem csak az önvédelem eszköze: gyakorlása javítja a vérkeringést, fejleszti a fizikumot, mozgásanyaga a test valamennyi izmát és ízületét igénybe veszi, ily módon egészségmegőrző, kondicionáló hatású. A karatéban az övek színe jelzi, hogy viselőjének milyen a tudásszintje. A kezdők fehér övet viselnek, és a színek annál sötétebbek, minél elmélyültebb a karatéka tudása. A fehér övtől a barna övig “kyu”, vagyis tanuló fokozatokról beszélünk. Aki elérte a fekete övet, “dan”-okat szerezve fejlődhet tovább. A technikák a test érzékeny pontjaira irányuló rúgásokban, ütésekben és védésekben összegződnek. Alapvető filozófia, hogy „a karatéban nincs első támadás”, ezáltal a harcmodor a védekezésre épül. Mindazonáltal a karate az 1930-as évektől kezdődően szakított a kizárólag filozofikus szemlélettel, és idővel az egész világon elterjedt küzdősporttá vált. https://plus.google.com/communities/

10 Küzdősportok TÁMOP E-13/KONV Az egyes küzdősportok, harcművészetek rövid bemutatása, áttekintése, története Karate: egy szabadkezes japán küzdősport. A karate jelentése szó szerint: üres kéz, értelem szerint pedig, olyan fegyver nélküli harcművészet, melyben a karatét űző tanuló saját testrészeit, de leginkább végtagjait használja fegyverként. Az 5 nagy karateág A modern karate megalapítója Funakosi Gicsin. A mester élete során már „szétszakadt” több ágra a karate és így új stílusok jöttek létre. A karate elődje a vadzsramusti volt, melyet a 6. században Bodhidharma buddhista szerzetes „vitt” magával Indiából, Kínába. Ott ebből kialakult a saolin kungfu. Majd egy közeli szigeten, Okinavában ismét egy átalakuláson ment át, és megalakult az Okinava-te, mely 3 ággal rendelkezett Shuri-te, Naha-te, Tomari-te. Funakoshi mester ezeket tanulta, majd átdolgozta, és 1917-ben meghívásra Kiotóba utazott, ahol már bemutatta a karatét. . Sotokan Kyokushin Goju-ryu Shito-ryu Wado-ryu

11 Az egyes karate ágak rövid bemutatása, története
Küzdősportok TÁMOP E-13/KONV Az egyes karate ágak rövid bemutatása, története Shotokan: alapítója Gichin Funakoshi mester. Kezdetben csak formagyakorlatokat végeztek, a küzdelemet nem tartották fontosnak. Kyokushin: 1950-es évektől kezdődött. Mozgásrendszere a kör, az egyenes, és a pont egységére épül fel; minden technika körkörös úton egy pontba fókuszálunk, így lehetséges a test összes energiaforrását felhasználni, összpontosítani. Goju-ryu: Miyagi nevéhez fűződik, szerinte ”a karate teljes önfeláldozás.” Shito-ryu: Mabuni nevéhez fűződik, félkemény stílusnak nevezte el. Wado-ryu: A Shotokan irányzatnál mozgékonyabb, mivel több elhajlással, testcsavarodással, ellépéssel történő védés található benne. A legnagyobb szerepet a helyes távolságtartásnak és a jó időzítésnek tulajdonította az alapító. Az ütéseknél a védekezés és támadás sokszor azonos, folyamatos mozgás, ami a küzdelmi hatékonyságot növeli. Shotokan A karate do alapítója Gichin Funakoshi mester, aki 1868-ban, Okinawa Shuri tartományában született. 11 éves korában kezdett karatét tanulni Azato és Itosu mesterektől ben Tokióba költözött és a karate fejlesztésének szentelte minden napját április 26-án, 88 éves korában halt meg. Az általa kifejlesztett és az edzőterme után Shotokan-nak nevezett karate a mai különböző más irányzatok. A Shotokan kezdetben nem tartalmazott köríves rúgásokat, valamint edzéseken inkább csak a alapot (kihon-t) és a formagyakorlatokat (katákat) gyakorolták, a küzdelmet (kümite) Funakoshi mester kevésbé tartotta fontosnak. A köríves lábtechnikákat Funakoshi mester fia, Funakoshi Yoshitaka honosította meg, valószínűleg kínai illetve koreai mintára. "A karate do célja nem a győzelem, vagy a vereség eldöntése, hanem a gyakorlatok tökéletesítése és ezáltal a jellem fejlesztése" Kyokushin Megalapítója Sosai Masutatsu Oyama, eredeti neve Hyung Yee Choi. Saját stílusát az 1950-es évektől kezdte kifejleszteni, felhasználva a tradicionális japán karaték (shotokan, gojuryu) egyenes vonalú technikáit, és a kínai kempo körkörös mozdulatait. Célja tökéletesíteni a karate technikáját, küzdelmét, törekedve a valós felkészítésre, bebizonyítani a fizikai és a szellemi tréning közti összefüggés fontosságát. A kyokushin karate szimbóluma a kanku, mely eredetileg a Kanku Dai katában szereplő "égvizsgáló" pozíció. Goju-ryu Chojun Miyagi nagy testi erejű, szelíd, szerény ember volt. Azt tartották róla, hogy egy szent lelke van bika testében ben a Judo megalapítója, KANO professzor néhány tanítványával nagy sikerű bemutatót tartott a szigeten. Ezután többen kérték Miyagit, hogy erősítse meg a karate helyzetét és ő is mutassa be az ebben a művészetben rejlő lehetőségeket. Miyagi ragaszkodott ahhoz, hogy a meghívóra azt is írják rá: "Nem a látványosságért, hanem az okinawai karatéért."Az összekötözött bambuszszálak közé Miyagi ujjheggyel beleszúrt, majd középről kihúzott egy szálat, a fa kérgét letépte puszta kézzel, egy hatalmas felfüggesztett húsdarabba szintén beleszúrta a kezét, majd kitépett egy darabot. A nézők hosszú botokkal üthették a testét, de nem mutatott semmi fájdalmat. Talpával krétaporba lépett, majd felugrott és a mennyezeten hagyta lábnyomát. Hüvelykujjával lyukat ütött egy petróleumoskannán. A bemutató után a következőket mondta: "Bárki, aki megfelelően gyakorol, meg tudja csinálni ezt. Ez egyszerűen a munka ellenértéke. A karate teljes önfeláldozás." Miyagi élete során fáradhatatlanul tanított, elsősorban Okinawán, Japánban, sőt Hawaiin is. Shito-ryu Miután Gichin Funakoshi bemutatta karatét 1922-ben Japánban, Kenwa Mabuni jó néhányszor utazott a szigetországba, hogy Okinawa-te néven saját tudását terjessze. Végül a húszas években Osakába költözött, ahol tanítani kezdett. Ebben az időszakban kezdték a japán karate iskolákat regisztrálni. Mabuni a stílusnak először a Hanko ryu nevet adta, ami szó szerint félkemény stílust jelent. A név a harmincas években Mabuni mesterei tiszteletére a Shito ryu nevet kapta. A név a Ankoh Itosu és a Kanryu Higashionna nevek kandzsi olvasatában az első karakterekből áll össze. Wado-ryu 1922-ben Funakoshi Tokióban tartott bemutatót, amikor egy 30 éves férfi, Hironori Otsuka szegődött tanítványául. Otsuka nem volt kezdő a harci művészetekben. Tizenhárom éves korától a Shinto Yoshin jujutsu iskola tanítványa volt. Az irányzat főként az ütéseket hangsúlyozta, így amikor Funakoshinak bemutatta technikáit, Funakoshi alig akarta elhinni, hogy korábban nem tanult karatét. Otsuka szorgalmas tanítvány lett, de a szabad küzdelemnek nagyobb szerepet tulajdonított mesterénél ben önálló iskolát szervezett, 1934-ben pedig új ágazatot a Wado-kait, a későbbi Wado-ryut alapította meg. Az új irányzat, a "harmónia útja" 9 alapkatára épült, és sok jujutsu dobáselemet és lerántást tartalmaz. A Shotokan irányzatnál mozgékonyabb, mivel több elhajlással, testcsavarodással, ellépéssel történő védés található benne. A legnagyobb szerepet a helyes távolságtartásnak és a jó időzítésnek tulajdonította az alapító. Az ütéseknél a védekezés és támadás sokszor azonos, folyamatos mozgás, ami a küzdelmi hatékonyságot növeli.

12 Küzdősportok TÁMOP E-13/KONV Taekwondo Koreai eredetű harcművészet. A szó jelentése: a lábbal és kézzel küzdés művészete. A karatéhoz való hasonlósága szembetűnő abban, hogy szintén ütéseken, rúgásokon, hárításokon alapul. Ezen kívül az öltözete, a harci technikái, valamint a fokozatrendszere is nagyban hasonló a karatéhoz. Choi Hong Hi nagymester, az 1940-es 50-es években, 24 formagyakorlatra alapozva fejlesztette ki a Taekwondót, majd hivatalosan 1955-ben alapította meg a stílust. Taekwondo A Taekwondo több mint 2000 éves múltra visszatekintő koreai eredetű harcművészet, mely napjainkra az egyik legismertebb és legnépszerűbb modern, amatőr, olimpiai küzdősporttá fejlődött, és amely őrzi a harcművészetek legnemesebb hagyományait, a harci tudományok szellemét, és gondoskodik ezek életben tartásáról. A Taekwondo kifejezés három szóképből áll: a "tae" rúgást, a lábtechnikák összességét jelenti, a "kwon" a kéztechnikák összefoglaló neve, a "do" jelentése út, művészet. A Taekwondo szabadon fordítva: a lábbal és kézzel küzdés művészete. Ez az elnevezés több szempontból is jó választásnak bizonyult. Egyrészt hasonlít az ősi taek kyon elnevezéshez, így bizonyos szempontból folytonosságot jelez a régi és az új stílus között, másrészt, pedig híven fejezi ki a sportág jellemzőit. A Taekwondo azonban nem csak egyszerűen ütés és rúgás, nemcsak önvédelmi rendszer vagy küzdősport, hanem ennél sokkal több. A koreaiak megközelítésében életút, életforma, mely célja, hogy a Taekwondo gyakorlása révén harmonikusan fejlődjék a szellem, a lélek és a test. A taekwondóra utaló legrégebbi adatok i. e. 50-ből maradtak fenn. Korea ez idő tájt három királyságra (Kogoryo, Silla, Pekcsa) tagozódott, s miközben ezek évszázadokon át harcban álltak egymással a félsziget feletti uralomért, még japán kalózok folyamatos támadásainak is ki volt téve az ország. Silla huszonnegyedik királya,Chin Heung idején aztán létrehoztak egy elit alakulatot, a „Hwarangdót” . E hadsereg kiképzésében nagy hangsúlyt fektettek mind a fegyveres, mind a fegyver nélküli közelharc gyakorlására. A Hwarangdóban a testi nevelés mellet, a szellemi képzéssel is foglalkoztak, s Weon Kwang buddhista szerzetes öt alaptanítása szerint oktatták az ifjakat: légy hű a hazádhoz!; légy engedelmes a szüleidnek!; légy igaz barát!; soha ne hátrálj meg a harcban!; sose ölj ok nélkül! Ezek a tanítások képezik a mai, modern taekwondo alapját is. Miután 1945-ben Korea felszabadult a japán iga alól, újból felbukkantak a hagyományos népi játékok, és előkerültek azok is, akik életben tartották a harcművészeteket. A judo, a karate és kung-fu hivatalos bemutatásával és elfogadtatásával jelentősen megnőtt az érdeklődés a küzdősportok iránt. Az 1950-től három esztendőn át tartó koreai háborúban a harcművészetekben rendkívül felkészült kommandók harcoltak az ellenséggel (közülük a legismertebb a Black Tigers, azaz Fekete Tigrisek nevű csoport volt).

13 Küzdősportok TÁMOP E-13/KONV Ökölvívás Az ökölvívás – közkeletű nevén: a boksz – küzdősport, eszköz nélkül vívott küzdelem, melynek során a szemben álló felek arra törekszenek, hogy különféle technikákat alkalmazva minél több ütést vigyenek be a másik felsőtestére, arcára. Az ökölvívás története Az ökölvívás múltjában kutatva nincs és nem is lehet hivatalos adat arra vonatkozóan, hogy az ember mikor és milyen körülmények használta első alkalommal az ökleit. Ami biztos: a boksz i. e. 688-tól már szerepelt az ókori olimpiai játékok műsorán. A középkorból nincsenek megbízható források, ugyanakkor az iparosodás kezdetén a céhek ünnepei alkalmával a fiatalság egyik közkedvelt vetélkedője volt az ökölharc. Az ökölvívás modern változata a XVIII. századi Angliában alakult ki. A sportág fejlesztésében elévülhetetlen érdemeket szerzett két angol vívó- és ökölvívómester: James Figg, aki 1710-ben elsőként rendszerezte a boksz mozgásanyagát, valamint tanítványa, Jack Broughton, aki 1743-ban megszerkesztette a harc első újkori, igaz, még meglehetősen hevenyészett szabálykönyvét. Kettejük tevékenysége emelte az ökölvívást először a sportok közé. Ezzel együtt a mérkőzések – éppen a laza és hiányos szabályozás nyomán – gyakran botrányba fulladtak, így elkerülhetetlenné vált a szabályok átdolgozása. A szakosztályok száma, s ezzel a sportág népszerűsége a XX. század elején nőtt meg nagy mértékben – különösképpen a polgári és munkásegyesületekben –, s a sportág elterjedtségét, közkedveltségét igazolta, hogy az 1904-es, St. Louis-i olimpia műsorán már szerepelt. Az első világháborút követően, 1920 tavaszán megalakult a Magyar Birkózók Szövetsége, s azon belül létrejött a bokszszakosztály ban – hét súlycsoportban – kiírták az első országos bajnokságot. A magyar ökölvívók első nemzetek közötti megmérettetésének dátuma június 1.: a csapat a budapesti mérkőzésen könnyedén, 10:2-re diadalmaskodott az osztrákok felett. A rohamosan sportág egy idő után sehogy sem akart egy fedél alatt megférni a birkózókkal, és a korábbi sikertelen kísérletek után 1925-ben végre megalakult az önálló Magyar Ökölvívó Szövetség. A sportág első nagy sikerét 1928-ban, az amszterdami olimpián aratta: Kocsis Antal aranyérmes lett a légsúlyúak mezőnyében. A folytatásban évről évre pazar eredmények születtek, melyeket a magyar ökölvívósport legendájának, a később edzőként is a legnagyobbak közé emelkedő Papp Lászlónak az 1948 és 1956 között elért három, felejthetetlen olimpiai bajnoki címe koronázott meg. Az elmúlt évtizedekben a magyar sport húzóágazatainak egyikeként működő ökölvívás napjainkban is rendkívüli népszerűségnek örvend világszerte, s a magyar sportolók immár nem csak az úgynevezett amatőrök, hanem a profik között is szép sikereket könyvelhetnek el.

14 Küzdősportok TÁMOP E-13/KONV Birkózás A birkózás küzdősport, eszköz nélkül vívott test-test elleni küzdelem, melynek fő célja az ellenfél két vállra történő leszorítása. A sportág fejlődésével, szabályok közé szorításával már a fogásokkal (dobásokkal) kiharcolt fölény is elegendő lett a győzelemhez. A birkózás koncentrációt, stratégiát és erőt igényel. Három fő szakága van: a legnépszerűbb szabadfogás, a kötöttfogás, valamint újabban a női birkózás is, melyben 1987 óta már világbajnokságot is rendeznek. A birkózás története A birkózás küzdősport, eszköz nélkül vívott test-test elleni küzdelem, melynek fő célja az ellenfél két vállra történő leszorítása. A sportág fejlődésével, szabályok közé szorításával már a fogásokkal (dobásokkal) kiharcolt fölény is elegendő lett a győzelemhez. A birkózás koncentrációt, stratégiát és erőt igényel. Három fő szakága van: a legnépszerűbb szabadfogás, a kötöttfogás, valamint újabban a női birkózás is, melyben 1987 óta már világbajnokságot is rendeznek.A birkózás eredete visszanyúlik az emberiség őskorába. A birkózás küzdősport, eszköz nélkül vívott test-test elleni küzdelem, melynek fő célja az ellenfél két vállra történő leszorítása. Természetesen a sportág fejlődésével, szabályok közé szorításával már a fogásokkal (dobásokkal) kiharcolt fölény is elegendő a győzelemhez. Történelmi áttekintés Az őskori vadászó, halászó, gyűjtögető életmódot folytató ember mindennapi életében a birkózás az eszköze az embercsoportok egymás elleni küzdelmének. A jobb vadászterületekért vívott küzdelemben ha a fegyvereiket már nem volt módjuk használni, puszta kézzel kellett az életükért harcolni. A csoporton belüli vezető szerepért is feltételezhetően eszköz nélkül vívott küzdelemmel (birkózással) történhetett a kiválasztás, mert a közösség a saját jövője érdekében nem engedhette meg azt, hogy a fennmaradáshoz szükséges fiatal tagjaiból szükségtelenül egyet is elveszítsen. Az egyiptomi óbirodalom idejéből feltárt sírkamrában egy jómódú kereskedő életének jelenetei megdöbbentően magas technikai tudásról árulkodó birkózást mutatnak. Az egysíkú ábrázolásokkal olyan kombinatív birkózást láthatunk a sírrajzokon, ahol 450 különféle fogás végrehajtását mutatják be. A jelenlegi modern szabadfogású birkózás is ugyanilyen technikai fogásrepertoárt alkalmaz. Az ókori görögök által létrehozott olimpiai versenyek első sportágai közé tartozott a birkózás. Az ellenfelek olajozott testtel, ruha nélkül küzdöttek egy homokkal borított küzdőtéren. A versenyek színvonala folyamatosan emelkedett, mert a városállamokban külön iskolák szerveződtek a birkózók képzésére. A görögök a birkózást a katonai kiképzés részeként kezelték, melynek következtében magas fokú fizikai és lelki erőre tettek szert. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Miltiádész spártai király és 300 hős katonája, akik napokig tartották fenn a perzsa hadsereget a szalamiszi szorosban életük feláldozása árán is. Az ókori olimpiai játékok fejlődésével a birkózás is több szakágra oszlott. Kialakult a pankráció, amely sok esetben életre-halálra szóló küzdelemmé vált. Beépült az atlétikába is, a pentatlon 5. számaként. A magas színvonalú görög birkózás a római korban cirkuszi gladiátori véres küzdelemmé silányult. A középkor folyamán a lovagi nevelés részeként a birkózás jelentős szerepet töltött be a katonáskodó ifjak életében. A magyar kalandozások során Botond mondájában a kis termetű, de roppant erős magyar vitéz birkózásban győzi le a görög óriást. Nem csak az uralkodó osztályok szórakoztatását és katonai céljait szolgálta a birkózás. Birkózott szerte a világon a köznép is. Ezeket összefoglaló néven népi birkózásnak nevezzük. Európában még manapság is dívik a török olajbirkózás, melynek óriási népszerüsége van, és komoly díjakért, pénzjutalmakért folynak a küzdelmek. A birkózás közelmúltja Az ipari forradalom után a nép szórakoztatására cirkuszi birkózásként lép át modern korunkba ez a sport, amelynek jeles magyar képviselői voltak a Cája testvérek. Coubertin báró kezdeményezésére felélesztett újkori olimpiai játékokkal kezdődött a sportág újjászületése. A szabályok a birkózás fejlődésével ezt követve folyamatosan változtak. Az első olimpiákon a kétvállas győzelem elérésével ért véget a küzdelem. Így fordulhatott elő, hogy az 1912-es olimpián 11 órán keresztül tartott a bajnoki címért vívott harc. Természetesen ezután már időkeretbe szűkítették a küzdelmet, és a végrehajtott akciókat pontokkal értékelték. Ebben az időszakban vált ketté a versenybirkózás kötöttfogásra, (amelyet görög-római birkózás néven is neveznek) és szabadfogásra. A mai birkózás fejlődésében élen járó szerepe volt századunk első felében az európai sportágtörténetben. A skandinávok a ’20-as, ’30-as években főleg kötöttfogásban a világ legjobbjai voltak, míg szabadfogásban az USA versenyzői képeztek jelentős erőt a törökökkel együtt. 1952-ben megjelentek a Szovjetunió versenyzői, és ettől kezdve mindkét fogásnemben eredményeik alapján meghatározóvá váltak. A népi birkózások mozgásanyagát beépítve felkészülésükbe, forradalmasították főként a szabadfogást. Magyar bírkózás A mai birkózás alapjait francia mesterek tették le ugyanúgy, ahogyan vívásban az olasz mestereké volt az úttörő szerep. Kemény Ferenc révén elsők között csatlakoztunk az újkori olimpiák mozgalmához, amely erre a sportágra is jelentős hatást gyakorolt. A múlt század végén elsősorban nehéz fizikai munkát végző mesterlegények közül kerültek ki a sportág művelői, de a századunk közepéig is ők adták a birkózás derékhadát. (Vasmunkások, hentesek, szállítómunkások, stb.). A sportággal foglalkozók tehetsége, szorgalma révén a magyar versenyzők a sportág élvonalához tartoztak a 20. században.

15 Küzdősportok TÁMOP E-13/KONV Grundbirkózás A birkózás olyan küzdősport, eszköz nélkül, test test ellen vívott páros küzdelem, amelyben mindkét fél arra törekszik, hogy ellenfelét az egyensúlyi helyzetből kibillentse, két vállra fektesse, vagy több értékesebb fogást alkalmazzon, és így legyőzze vetélytársát. A birkózás legrégebbi időkre visszavezethető természetes emberi ösztön és tevékenység. Két fogásnem alakult ki: a szabadfogás és a kötöttfogás. A versenyzők különböző súlycsoportokban, két ágon, kieséses mérkőzéssorozaton juthatnak a döntőbe. Grundbirkózás története A küzdőtér A mérközés idő A győzelem módjai A grundbirkózás története az 1950-es évekig nyúlik vissza, akkorra, amikor a népi birkózás újra feléledt az országban, különösen a Miskolc környéki bányászfalvakban. A térbirkózás szabályait Kárpáti Károly dolgozta ki, a köztudatba azonban Filácz Gyula már népbirkózás néven vitte be, s ő rendezte meg az első versenyt is. Valószínűleg ez adta az ötletet Szekeres István sportújságírónak, aki magát a grundbirkózást megalkotta, s aki meghirdette az első bemutatóversenyeket. Ezt követően a szabályok egyszerűsége miatt ebből a küzdőjátékból igazi mozgalom lett. Számos versenyt rendeztek, s elkezdték az iskolákban is a versenyek rendezését. A Magyar Birkózó Szövetség felkérte Hady Dánielt, hogy dolgozza ki a csapat grundbirkózás szabályait és szervezze meg az első csapatversenyt ben a budapesti szabadfogású világbajnokság kísérőprogramjaként megrendezték a grundbirkózó csapatbajnoki döntőt, amely óriási érdeklődés mellett hatalmas siker volt. A külföldi edzők is felfigyeltek erre a küzdőjátékra, a hazai szakemberek is meglátták a fantáziát a grundbirkózásban, hiszen remek lehetőséget kínált a birkózó utánpótlás kiválasztásához, s a birkózás megszerettetéséhez. Az első grundbirkózó diákolimpia 1989-ben került megrendezésre. A küzdőjáték egyszerű szabályai, valamint amiatt, hogy semmilyen szerre, eszközre nincs hozzá szükség a tantervkészítők (NAT és kerettanterv), valamint az iskolai testnevelés gyakorlata is preferálja a grundbirkózás űzését. A testnevelés érettségi vizsga követelményekben is szerepel a küzdősportok, önvédelem tartalmi egységen belül a grundbirkózás. A küzdőtér A grundbirkózás küzdőtere egy 4–6 méteres átmérőjű kör, amely bárhol felrajzolható (tanteremben krétával, homokos területen bottal stb.). A mérkőzésidő Életkoronként változik, általában 2 perc. A győzelem módjai Tiszta győzelem (a birkózásban a tusnak felel meg) az, amelyet akkor érünk el, ha ellenfelünket függőlegesen megemeljük úgy, hogy annak mindkét talpa elhagyja a talajt, és három másodpercig a levegőben tartjuk. Pontozásos győzelem az, amely a mérkőzésidő alatt megszerzett több pontból ered. Döntetlen nincs, azonos pontszám esetén az első értékelhető akcióig tartó hosszabbítás dönt.

16 Küzdősportok TÁMOP E-13/KONV Sumo A japánok harcművészetnek és nemzeti sportjuknak tekintik, és úgy tartják, hogy a szamurájok hagyományai a szumóban élnek tovább. A mai napig nagyon sok szertartás és rituálé kapcsolódik hozzá, mint például a küzdelmek előtti sószórás, amely a sintó vallásban a megtisztulás jelképe vagy a rituális tánc, amelynek során a birkózó egy kamival (isten, lélek, szellem) küzd. Harcművészetekben szokatlan módon a versenyzőknek minden versenyen meg kell küzdeniük elért rangjukért, és egy negatív eredménnyel záródó torna a kivívott pozíció elvesztését vonja maga után. A versenyzők egész pályafutásuk alatt nagy stressznek vannak kitéve, ami a nagy súly okozta betegségekkel együtt magyarázza viszonylag alacsony átlagéletkorukat. Sumo A birkózás tradicionális, japán válfaja. Elődje a „sumai” volt. I. e. 23-ban, Suinin császár alatt rendezték az első birkózó versenyt. Sumai jelentése „küzdelem” amely a legrégibb japán pusztakezes harcművészet. Technikai repertoárja a birkózóelemek (fogás, dobás, kiemelés) mellett ütéseket, rúgásokat, fejeléseket tartalmazott. A küzdelmek igen sok halálos áldozatot követeltek. A Nara-korszaktól (710–794) kezdtek nyilvános versenyeket rendezni, s ekkor a sérülések számának csökkentése érdekében egy pár veszélyes technikát kiiktattak. Később bevezették a küzdelemben a ruhafogást, ami a küzdelmet életszerűbbé tette. A folyamatos változtatások hatására ez a kegyetlen harci forma szórakoztató látványossággá, versenysporttá szelídült. A Tokugawa-korszakban (1573–1868) kialakult a mai sumo, ami Japán nemzeti sportjává vált. 15 napos versenyek keretében évente hatszor rendeztek sumobajnokságot. Naponta több küzdelem zajlott le a kör alakú küzdőtéren. A cél az ellenfél kiszorítása a küzdőtérről, vagy annak elérése, hogy a lábán kívül más testrésze is érintse a talajt. Az alaptechnikák száma 90. Öltözetük a derékra és ágyékra erősített öv. A mérkőzés kezdetén a versenyzők az ártó szellemek távoltartására sót szórnak a küzdőtérre, majd egymással szemben a kör szélén széttárt karokkal leguggolnak üdvözlésképpen, s jelezve, hogy nincs náluk fegyver. A küzdelem bírói jelre kezdődik. Napjainkban kizárólag nagytestű, nehézsúlyú (130–260 kg-os) férfiak űzik versenyszerűen. A versenyzőket speciális étrenddel hizlalják fel, akik – sajnos – nem túl sokáig élnek. (Watakushi Ningen, 1999 alapján)

17 Küzdősportok TÁMOP E-13/KONV Felhasznált irodalom Barna Tibor (2006): Játék a birkózás. Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kar (TF), Budapest. Nagy Ernő (2000): Küzdősportok az iskolai testnevelésben. Dialóg Campus, Pécs–Budapest. Németh Endre (2000): Küzdősportok az iskolai testnevelésben – történelmi előzményei és módszertana. Szakdolgozat. TF, Budapest. Morvai-Sey, K., Rétségi, E. (2010): A küzdősportok és az önvédelem iskolai oktatásáról.


Letölteni ppt "TÁMOP 4.1.2.E-13/KONV-2013-0010 Küzdősportok Hidvégi Péter."

Hasonló előadás


Google Hirdetések