Településföldrajzi kép

Az előadások a következő témára: "Településföldrajzi kép"— Előadás másolata:

1 Településföldrajzi kép

2 A természeti tényezők hatásai kimutathatók a nagyobb térszerkezeti egységek formálódásában is. A vármegyék határai, mint ezt Cholnoky Jenő. történeti földrajzában is kimutatta, többé-kevésbé alkalmazkodtak a természetföldrajzi, főképpen domborzati és vízrajzi adottságokhoz. A Szent István-kori Magyarország központi térsége Fejér vármegye volt, mely akkor a Duna mindkét oldalára kiterjedt, magába foglalta a csepeli Nagy-szigetet egyesítve az Árpád nemzetség ősi szállásföldjeit. A XI-XIII. századi Fejér vármegye több eltérő karakterisztikájú természetföldrajzi tájrészleteiből épült fel, ami a gazdasági életében is területi különbségeket idézett elő.

3 Így a Bakony Fejér vármegyéhez tartozó nyúlványai, a Vértes és a Meleg-hegy (a mai Velencei-hegység) az erdőóvók által védett királyi erdő- és vadgazdálkodási (vadászati) terület volt. A mezőföldi csernozjom talajú lösztábla a szántógazdálkodás, a Duna bal partján az ártéri síkság a rideg állattenyésztés és az ártéri gazdálkodás színtere volt hasonlóan a még keletebbre lévő, a Pesti-síksághoz tartozó homokterületekhez. Kisebb foltokban a szőlő- és gyümölcstermelés is megjelent (pl. Solt-szék halmain, a Móri-árokban, a polgárdi Szár-hegy lejtőin). A Duna és a Sárvíz mellett, továbbá a Sárrét és a Fertő (a mai Velencei-tó) környékén sokan foglalkoztak halászattal. A kalocsai Sárközben és a Nagysár (Örjeg-mocsár) peremén a foki-, réti- és rekesztőhalászat mellett egyéb ősfoglalkozások is jelen voltak.

4

5 Malmok épültek az ekés földművelés övezetében, a Mezőföldet átszelő Sárvízen és a belőle kiágazó mesterséges malomcsatornákon. A vármegye fekvése közlekedésföldrajzi szempontból is előnyös. A helyi és transzkontinentális jellegű közlekedési vonalak (a jeruzsálemi zarándokút) szinte behálózták a nagykiterjedésű vármegyét. A közlekedési csomópontok gyorsan a kistájak vásáros központjaivá váltak. Székesfehérvár a legkedvezőbb fekvésű ponton, a Móri-árok mezőföldi bejárata előtt, a Sárvíz átkelőhelyén, a geológiai törésvonalakat követő utak találkozásánál, a középhegység és a síkság határán az ún. „vásárvonal” mentén jött létre. Fehérvár mocsárvára a Sárrét keleti szélén, a védelemét élvező város az ármentes térszínen épült. Székesfehérvár a korai feudalizmusban fővárosi, megyeszékhelyi, egyházi központi, kereskedelmi-forgalmi stb. szerepkörével a magyar településhálózat központi eleme volt.

6 A védelmi, hatalmi központok a várak, városfalak és később a templomerődök térbeli rendszere egyrészt Magyarország geopolitikai helyzetéből táplálkozó igények, másrészt a természetföldrajzi feltételekkel függött össze. Már az államszervezés időszakában is kirajzolódtak a stratégiai feladatok, mint a határok és a határ menti térségek, az országba vezető utak, víziutak, hágók, szorosok stb. védelme, de a védelmi objektumok nagyobb arányú kiépítésére csak a tatárjárás tragikus tapasztalatai alapján a XIII. század második felétől került sor. A stratégiailag fontos területeken a védelmi helyek kiválasztása nem volt véletlenszerű.

7 A vár- és erődítményépítés helyét a felszíni kisformák, a kőzetminőség és a hidrogeográfiai adottságok determinálták (pl. mészkőszirtek, vulkáni kúpok, dájkok, neckek, folyami teraszok, az alföldi területeken az ármentes felszínek, a folyóvizek, a tavak, a lápok és mocsarak stb.). A domb- és hegyvidéki tájakon a legkedvezőbb védelmi pontok (morfológiai képződmények) kiválasztása mellett fontos volt a várfalakon belül az ivóvíz, az építőanyag (mészkő, andezit, keményebb vulkáni tufák), az épület- és tűzifa a környező területekről biztosítása.

8 Az alföldi várak a folyótorkolatokban, mesterségesen magasított térszínen, továbbá a lápok és mocsarak peremén épültek (Gyula, Nagyecsed, Szolnok, Tokaj Temesvár stb.) jobbára a helyben fellelhető építőanyagok (tégla, rönkfa) felhasználásával.

9 A várak építésénél a mesterek a makro- és mikro domborzat formáihoz úgy igyekeztek alkalmazkodni, hogy a védelmi képességet ezáltal is növeljék (Füzér, Boldogkővár,stb.). Ennek az alkalmazkodásnak a következménye lett az, hogy hegy- és dombvidéki váraink egyike sem mutat az elméletnek leginkább megfelelő szabályos alaprajzot.

10 A XIV-XV. század társadalmi-gazdasági folyamatainak köszönhetően a település- és gazdasági tér, oikumené jelentősen kitágult, és a korszak végére elérte a Kárpátok gerincvonulatát, vagyis az ország politikai határait. Ezzel a társadalom a gazdaság vérkeringésébe vonta a honfoglaláskor elfoglalt terület egészét. Kirajzolódtak a természetföldrajzi potenciálhoz kapcsolódó gazdasági térségek, ezeken belül a fejlődés perifériális és magterületei. A gazdasági színvonallal mérhető különbsége a XV-XVI. századig még nem jelentős.

11 A bányászat A környezet átalakítás teljesen más formáját képviseli a bányászat. Primitív formái már a neolit korban megjelentek a Kárpát-medencében. Az itt élő ősember csoportok vasokker festéket (Lovas) és kőszerszám alapanyagokat, például a jól pattintható obszidiánt (Zempléni-hegység) termeltek ki és cserélték tovább. A réz- és bronzkor népei megkezdték a felszíni ércelőfordulások kitermelését. Az egyik legfontosabb ilyen bánya a kelták által a későbbi Selmecbányán kiaknázott felszínre bukó ezüsttellér volt. A feudalizmus korai szakaszában, a X-XIII. században mezőgazdaság mellett már a kialakult a bányaipar, a kohászat és a fémfeldolgozás is. A bányaipar a kapcsolódó feldolgozó ágazatokkal a természeti erőforrások térbeli elhelyezkedésének megfelelően a hegységkeret folyó- és patakvölgyeiben és kismedencéiben épült ki. Kezdetben a korábban itt élt népek által kialakított bányahelyeken indult meg a termelés.

12

13 A regionális munkamegosztás, a gazdasági térszerkezet területi egységeinek több évszázadon át tartó kialakulása az Árpád-korban kezdődött. A társadalmi-gazdasági fejlődés során a régiók jellegadó profilja egyre határozottabban bontakozott ki a Kárpát-medence földrajzi struktúrájában. A központi medencék egy évezreden át alapvetően az élelmiszer és mezőgazdasági nyersanyagtermelés, a hegységkeret a bányászat, az ipar és az erdőgazdálkodás régióivá váltak. A bányászat az értéktermelés és az export volumene alapján Magyarország gazdaságtörténetében a XVI. századig kiemelkedő jelentőségű ágazat. A korszakban a Magyar királyság Európa és egyben a világ egyik legfejlettebb bányászati nagyhatalma, a nemesfém- és réztermelésével az amerikai lelőhelyek felfedezéséig első helyen állott a világon. Magyarország az Árpádok, majd az Anjou-királyok korában elsősorban a nemesfém kivitelével kapcsolódott be a nemzetközi munkamegosztásba.

14 A vasércbányászat és kohászat alapvető fontosságú gazdasági ágazat, mivel ez biztosította a fejedelmi-királyi hadsereg fegyvereit, a mezőgazdaság szerszámszükségletét és a nép egyéb használati eszközeit. A vasművesség tudományát a honfoglaló magyarság vándorlása során sajátította el és a Kárpát-medencében a szlávok által közvetített római termelési tapasztalatokkal, módszerekkel gazdagította. A X. század folyamán két jelentősebb és néhány kisebb vastermelő körzet alakult ki: az egyik nagyobb a Nyugat-Dunántúlon Vasvár központtal, a másik a Borsod megyei Vasvár (a mai Ózd) és tágabb környéke. Az Árpád-korban nagy részben e két körzet fedezte az ország nyersvas szükségletét.

15 Az észak-borsodi vasipar a X-XIII
Az észak-borsodi vasipar a X-XIII. században helyi nyersanyagbázisra, a Rudabányai- és az Upponyi-hegység közepes minőségű karbonátos-vasérctelepeire támaszkodott. A vasérc lelőhelyek környékén az ún. Imola típusú kezdetleges kis vasolvasztók működtek (Borsod, Dédes, Imola, Kurityán, Nekézseny, Szuhafő, Tornabarakony, Tornaszentjakab, Trizs, Uppony, Vadna stb.). A nyersvasat kezdetben az olvasztókemencék közelében települt vasverő- (kovács-) műhelyekben dolgozták fel, de később a kohászat és a kovácsmesterség térbelileg elkülönült. Stratégiai fontossága miatt a vastermelés királyi ellenőrzés alatt állt, központja a Hangony-völgyében épült Vasvár volt. Az egyszerűbb szerszámokat és eszközöket gyártó kovácsok mellett a fegyverek készítése a várak mellé telepített csatárok feladata volt.

16

17 A XVI. században a vasérc térbeli megoszlása és a közlekedési infrastruktúra fejletlensége miatt minden olyan területen, ahol rossz minőségű helyi gyep-, vagy tavi-vasérc előfordulásokat találtak, helyi igényeket kielégítő kisüzemek, vasolvasztó huták és vasverő hámorok létesültek. Heckenast Gusztáv adatai szerint a XVI. század közepén Magyarországon mintegy 70 vasérclelőhely körzetében összesen 160 vasmű működött. A vasipari központokban többnyire 1-3, ritkábban 4-6, esetleg több vasmű üzemelt. A bányák, huták és hámorok egy-egy feudális birtokhoz tartoztak. A vízi energiát korán, már a XIV. századtól az olvasztókemencék fujtatóinak és a hámorok kalapácsainak a működtetésére használták. A kemencék fűtésére használt faszenet a környékbeli erdőségekben működő szénégető boksák biztosították.

18 A bánya- és kohászati központokból külföldre, a Gömör-Szepesi-érchegységből Lengyelországba, Erdélyből a román fejedelemségekbe exportáltak nyersvasat és különböző késztermékeket, kardot, kaszát, kést, fejszét. Magyarország vasipari exportja mellett folyamatosan importált a belföldi gyártmányoknál jobb minőségű osztrák vasárukat: termelőeszközöket, szerszámokat és mindennapi használati tárgyakat. A fegyvereket kezdetben azért kellett importálni, mivel a hazai mesterek nem ismerték a nyugati típusú lovagi fegyverzet, a sodronying, és az igen jó minőségű kovácsolt vasat igénylő hosszú, kétélű lovagi kardok készítésének technológiáját. A középkori Magyarország sóbányászata és kereskedelme igen jelentős volt: a belső szükségletek kielégítése mellett a XII. század második felétől már kivitelre is termelt (pl. Morvaországba exportáltak). A sóbányászat az Erdélyi-medencében összpontosult.

19 A sótelepek kialakulása a larámi orogén fázist követően a földtörténeti harmadidőszak során ment végbe. A Déli-Kárpátok kiemelkedése miatt a korábbi egységes Thetys öböl a területen kettéosztódott, az északi oldalon, az erdélyi Parathetys medencében sekélytengeri üledékképzödéssel nagyvastagságú sótelepek halmozódtak fel. A későbbi tektonikus mozgások során a sórétegek többhelyen megyűrődtek, sódiapírok alakultak ki, amelyek később több helyen a felszínre bukkantak. A szovátai Medve-tó környékén a mai napig találhatók felszíni sókibúvások. A kitermelést a sóhegyek külszíni fejtésével kezdték, majd a mélyművelésű bányák mélyítésével folytatták. A külszíni fejtés a székely Sóvidéken, a Kis-Küküllő és a Korond-patak völgyében (Sófalu, Szováta, Parajd stb.) a regionális szükségleteket fedezte.

20

21 A sóbányászat két legnagyobb korai központja Dés és Torda
A sóbányászat két legnagyobb korai központja Dés és Torda. A Nagy- és Kis-Szamos összefolyásánál épült Dés fogta össze a helyi és környékbeli sóbányák (pl. Désakna) termelését és a kitermelt só kereskedelmét. A sóbányászat királyi monopólium volt, a kamara felügyelete alatt állott. Létrejött egy, a szállítási, raktározási és értékesítési feladatokat ellátó szervezet. E szervezet Belső-, Közép- és Külső-Szolnok vármegyéket foglalta magába. Belső- és Közép-Szolnok sóbányáiból a Szamoson és a Tiszán szállították a sótömböket az alföldre, ahol Szolnok, a korabeli Külső-Szolnok vármegye székhelye volt sóraktározás és kereskedelem központja. Désről Szolnokra nemcsak vízi úton szállították a sót, hanem szekerekkel is. Már a XI. században létezett a híres „sószállító út”, mely Dést a Szilágyságon és a Tiszántúlon kersztül Szolnokkal kötötte össze. A tiszai átkelőhelyek közül Tokaj és Szeged ugyancsak a kamarai sókereskedelem központjai voltak.

22

23 A szegedi sóközpontba a Maroson juttatták el a sótömböket a Torda környéki bányahelyekről (Kolozs, Marosújvár, Szék, Tordaakna stb.). A bányákból a kősót szekereken szállították a Maros-menti sókikötőbe. A XVI. században Alvinc, később Marosújvár látta el ezt a szerepkört. A tordai bányák Orbán Balázs szerint A XII. században évente nagyjából mázsa sót termeltek. Kiemelkedett még az Erdélyi-medence déli részén Vízakna sóbányászata is. Az erdélyi sóbányászat a korban világszínvonalon állt, amit jelez az is, hogy a krakkó környéki sótelepek kitermelésére erdélyi bányászokat telepítettek Wielickába. Ennek emlékét őrzi Kinga királylány (IV. Béla lánya) gyűrűjének legendája.

24

25 Az erdélyi sóbányászaton kívül még a Máramarosi-medencében a XIII
Az erdélyi sóbányászaton kívül még a Máramarosi-medencében a XIII. századtól és a Felvidéken, Sáros vármegyében foglalkoztak is sóbányászattal. Legjelentősebb központokból (Aknasuhatag, Aknaszlatina, Rónaszék stb.) tutajon szállították a sót Tokajba és Szolnokra. Az Eperjes melletti Sóváron vizes sóoldatot hoztak a felszínre, majd a bánya melletti lepárlótelepeken nyerték az emberi fogyasztásra alkalmas sót. Sóvár elsősorban a felvidéki bányavárosok és falvak szükségleteit elégítette ki. Az ország többi részét a Tisza melléki sóelosztóhelyekről látták el. Az arany- és ezüstbányászat alapját a Kárpátok kialakulása során végbement vulkanizmus szolgáltatta. A belső kárpáti vulkáni ív első tagja a Visegrádi-hegység, innen folytatódik a Börzsönyön, Mátrán, Zempléni-hegységen, a Felvidék (Eperjes-Tokaji-hegység) és az Északkeleti-Kárpátok vulkáni hegységein át a Keleti-Kárpátokig (Hargita), illetve az Erdélyi szigethegység déli részén, az Aranyos völgyétől délre elterülő Erdélyi-érchegység.

26 A vulkáni tevékenység fő időszaka a földtörténeti újidő harmadidőszakában a miocén kor (Kárpáti, Bádeni és Szarmata emelet) volt. A Kárpáti vulkáni ív tagjai nyugatról kelet felé egyre fiatalodnak. A Keleti-Kárpátokban a mai napig megfigyelhetők egyes vulkáni utóműködések, gáz- és gőzkifúvások és szénsavas, ún. borvíz feltörések (Torja, Szováta stb.). Az érctelepek a vulkáni tevékenységet lezáró pneumatolitos-hidrotermás fázisban keletkeztek, az andezites, kvarcandazites, riolitos szubvulkáni testek kialakulásával kísért vulkanizmus lezárásaként, amikor a magmamaradék gőzeiből, gázaiból, melegvizes oldataiból a kőzetek repedéseiben érctellérek, elsődleges ércelőfordulások rakódtak le. A nemesfémbányászat virágkora a XII-XV. század, de a későbbiekben is ez maradt a legfontosabb ipari ágazat annak ellenére, hogy a kitermelt mennyiség évről-évre jelentősen ingadozott.

27 A XII. század második felében elért évi 1000 kg aranytermeléssel világtermelés harmadát, az európai termelés kb. 80 %-át adtuk. Ebben az időben Csehország kg, Szilézia kg aranyat termelt évente. Az ezüsttermelésből ( kg/év) a kontinens termelésének negyedrészével részesedtünk. A XIV. században Anjou-királyok bányászatot ösztönző intézkedéseinek köszönhetően az aranytermelés elérte az évi 2500 kg-ot, az ezüsttermelés változatlanul évi kg körül alakult. A XIV. század végére az évi aranytermelés 1500, ezüsttermelés 3000 kg-ra esett vissza. Ennek az oka egyrészt a készletek kimerülése és bányaaknák víz alá kerülése, másrészt a kutató-fejlesztő tevékenységhez szükséges tőke hiánya volt.

28

29 A Magyarországon kitermelt nemesfém mennyiség az importált iparcikkek ellenértékeként évszázadokon át Nyugat-Európába és áttételesen a keleti országokba vándorolt, így a kívánatosnál sokkal kisebb hányada szolgálta csak a magyarországi gazdaságfejlesztést. A behozatalunk ellenértékeként %-ban nemesfém- és rézbányászati termékekkel fizettünk. Az arany- és ezüsttermelésünk a hegyvidékek területén koncentrálódott, bányavidéket alkotva. Négy jelentősebb aranytermelő körzetünk: az Erdélyi-érchegység, a Garam- és mellékvölgyei (Alsó-Magyarország),a Gömör-Szepesi-érchegység, Eperjes-Tokaji hegység (Zempléni-hegység), Felső-Magyarország a XIII. században feltárt szatmári aranyvidék. Ezeken kívül kisebb bányahelyek is kialakultak (pl. Nagybörzsöny, a Bihar-hegységben Belényes stb.).

30 Az Erdélyi-érchegységben a termelés központjai Abrudbánya, Aranyosbánya, Verespatak, Zalatna, Nagyág stb. voltak. A XV. században a felvidéki két bányászati körzet: az alsó- és a felső-magyarországi 7-7 szövetséges bányavárost és több kisebb bányahelyet tömörített. Az alsó-magyarországi bányavárosok a korabeli rangsorolás szerint: Körmöcbánya, Selmecbánya, Újbánya, Bakabánya, Besztercebánya, Libetbánya és Bélabánya voltak. A felső-magyarországi bányavárosok közé Gölnicbánya, Szomolnok, Rudabánya, Jászó, Telkibánya, Rozsnyó és Igló tartozott. A bányászat ebben a korban még meglehetősen kezdetleges módszerrel folyt. Ennek napjainkig látható nyomait találhatjuk a telkibányai Kánya- és Gyepü-hegyen. A hidrotermás arany-, ezüst- és réztelléreeket a XIII. századtól kezdték kitermelni.

31

32

33

34 Az ún. horpabányászati eljárással, 8-10 m mély aknákat létesítettek felszínre kibúvó kvarcos telérek mentén. A Kánya-hegy délkeleti lejtőin és a Veresvíz-patak alsó szakaszán egy 300 m széles sávban közel 3000 horpát vájtak. A kisméretű függőleges aknákba létrákat eresztettek, és ezeken állva fejtették, majd kosarakban juttatták a felszínre a telérek anyagát. Az elhagyott aknák beomlottak, s helyükön 1-2 m mély, miniatűr dolinákra emlékeztető horpák, horpasorok keletkeztek. A XV. században felszín közeli telérek kitermelése után a termelés a Kánya- és Gyepü-hegy belsejében több kisebb bányában folytatódott. Ez a módszer a korábbinál is veszélyesebbnek bizonyult a bányászokra, mivel a vájatbiztosítás módszerei még kialakulatlanok voltak, gyakran történtek omlások. Az egyik ilyen szerencsétlenség emlékét őrzi a Veresvíz-patak neve is. A bányászat ennek ellenére jövedelmező volt, mivel a telérek nemesfémtartalma elérhette a 20 gramm/tonna aranyat és kb. 240 gramm/tonna ezüstöt.

35

36 A termésaranyat és -ezüstöt tartalmazó kőzetet először őrölték, majd mosással választották el a nemesfémeket az értéktelen kőzettörmeléktől. A XIV-XV. századig egyszerű, kézi meghajtású őrlőköveket, majd a Veresvíz-patak, az Ósva és egyéb vízfolyások által meghajtott ércőrlő malmokat használtak. A kitermelt nemesfém ércek kohósítása a XV. századig a bánya körzetében történt. A dúsított ércet később a kb. 60 km-re lévő Szomolnokra szállították. Ezzel az eljárással nem lehet teljes egészében kinyerni a tellérek kőzeteiben levő nemesfém mennyiséget, annak jelentős hányada, akár 10-20%-a a meddő kőzetben marad. Ezért történtek későbbi korokban, így még napjainkban is kísérletek az ókori, középkori nemesfémbányák meddőjéből a fémek kivonására korszerűbb, bár gyakran környezetromboló eljárásokkal

37 A nemesfémek mellett egyes féldrágakövek bányászata is számottevő volt
A nemesfémek mellett egyes féldrágakövek bányászata is számottevő volt. Kiemelkedett a Eperjes-Tokaji-hegységben (Vörösvágás, Telkibánya) előforduló jó minőségű kvarc (hegyikristály) és opál telepek jelentősége. A nemes- és színesfémek érceivel együtt a vulkáni tevékenység hidrotermás fázisában alakultak ki európai vonatkozásban is jelentős előfordulásokat alkotva. A szatmári aranybányászat a Gutin-hegységben alakult ki. Legjelentősebb központjai: Nagybánya, Felsőbánya és Kapnikbánya. Olyan folyók üledékeiben fordulnak elő a nemesfémek ércei másodlagos, vagy torlatérc előfordulások formájában, amelyek völgyüket nemesfémtelléreket tartalmazó kőzetekbe vágják. Így üledékükbe a kőzettörmelék mellett nemesfém darabkák is kerülnek. Ezért kisebb mennyiségben a legtöbb vulkáni hegységben, illetve az onnan lefutó folyók üledékeiben előfordulhatnak nemes- és színesfémek. A termésarany bányászatán kívül ezért sokfelé foglalkoztak aranymosással is. Erdélyben az Aranyos-, a Beszterce-, a Kis- és Nagy-Szamos felső szakaszán, a Maros középső szakaszán, a Felvidéken a Nyitra és a Vág völgyében, a Duna kisalföldi szakaszán stb.

38 Mivel a geológiai feltételek hasonlóak, a X-XII században az ezüsttermelés térbeli elhelyezkedése is hasonló az aranybányászat térbeli elhelyezkedéséhez. A XIII. század elején a nemesfémbányászatban megszűnt a kincstár monopolhelyzete. Azzal, hogy az uralkodó bányákkal rendelkező földterületeket is eladományozott, kialakult a földesúri bányászat is. A sóbányászat továbbra is állami monopólium maradt. A nemesfémek mellett más, a korabeli ipar által felhasznált színesfémek előállításában is élen járt az Árpád-kori Magyar Királyság. A XIII. század mások felében meginduló réztermelés a Garam-vidéken (Besztercebánya, Breznóbánya, Úrvölgy stb.) és a Gömör-Szepesi-érchegységben (Gölnicbánya, Szomolnok stb.) gyors ütemben fejlődött. A réztermelés növekedésében a kedvező geológiai feltételek mellett a tiroli és thüringiai bányászok és kohászok betelepítése is szerepet játszott. Az ún. fekete (nyers) rezet állították elő, aminek jelentős hányadát külföldre szállítottak (pl. Németországba, Svédországba, sőt Velence közvetítésével Egyiptomba és Szíriába).

39 A rézbányászat termelése (kb. 800-1200, ill
A rézbányászat termelése (kb , ill tonna) a gazdasági feltételek változásaival összhangban, meglehetősen nagy ingadozásokat mutat. A Felvidék és Erdély bányakörzeteiben említést érdemel a kisebb mértékű antimon-, higany-, ólom- és óntermelés is. A terméskő- és agyagbányászat a hegy-, illetve síkvidéki tájainkon széleskörben elterjedt. A kőbányászat a felhasználó városi központok közelében jött létre olyan területeken, ahol építőkőnek megfelelő kőzetek kitermelhető formában fordultak elő. Így az esztergomi, visegrádi, budai, székesfehérvári és veszprémi építkezéseihez a Gerecséből és a Bakonyból szállították az építőanyagokat. Az Alföldet pedig az északi középhegység és az Erdélyi szigethegység bányái látták el építőkővel. A XIII. századi nagy várépítések a helyi bányák anyagát használták pl. Diósgyőr a bükki mészkövet, Sárospatak a hidrokvarcitot, a riolittufát stb.).