Hegel (1770-1831) művészetfilozófiája

Filozófiai háttér Az ifjú Hegel: a görög antikvitás és Rousseau hatása. Eszménye: az autonóm (szabad), harmonikus polisz-polgár, akit nem a külsődleges körülmények és intézmények irányítanak (lásd Schiller hatását). A modern, elidegenült viszonyok ábrázolása. Később: nagyszabású, idealista filozófiai rendszer kidolgozása: A filozófiai tudományok enciklopédiája. Módszere: dialektika: a dolgokat ellentmondásosságukon keresztül szemléli. Filozófiai rendszerének részei: Logika: a szellem magábanvaló (an-sich-sein) létéről szól. Természetfilozófia: az eszme „elmerülése” a természetben; a korabeli természettudományok eredményeinek filozófiai összefoglalása. A szellem filozófiája: a szellem „visszatér” a természetből az emberi léthez: Szubjektív szellem tana: az ember antropológiai-pszichológiai jellemzői. Objektív szellem tana: a társadalmi viszonyok, intézmények, állam stb. fejlődése. Abszolút szellem tana: a kultúra három formája: művészet, vallás, filozófia.

Esztétikája Hegel életében nem jelent meg a rendszeresztétikája, halála után egyik tanítványa (Hotho) Hegel előadásain készített előadásjegyzeteiből állította össze. Többféle változat létezik. Szemléletére jellemző a történetiség: a művészeti formákat történeti fejlődésükben tekinti át. Átfogó rendszeresztétika: Általános rész: a szépről, a művészetről, a műalkotásokról és a művészetek történeti formáiról. Különös rész: az egyes művészeti ágak jellemzése.

Nem a befogadásból indul ki, mint Kant, hanem a műalkotásból. A művészetek, illetve a műalkotások lényege: Benne tudatosítja az ember önnön lényét; önmagával szembesül: „…a műalkotás egyik módja annak, ahogyan az embernek megmutatható, hogy mi ő maga.” A műalkotásnak a szép érzését kell felkeltenie. A műalkotás az érzéki szemlélet számára létezik, de lényegében a szellem számára. A művészeti érdeklődés vágy nélküli, és ezért nem valamilyen érzékileg konkréthoz viszonyul.

A művészet hatása, szerepe az emberi létezésben: A művészet középen áll az érzéki mint olyan és a tiszta gondolat között. A műalkotások befogadása: csak a két eszmei érzékszerven – látás, hallás – át. A művészet nem a természeti utánzása, nem korlátozódik az utánzásra, nem szigorúan a természet után képez le. A művészet hatása, szerepe az emberi létezésben: A „barbárság” megfékezése. Célja: az ember morális tökéletesítése. Ugyanakkor a műalkotásnak mint abszolútnak önmagában van a végcélja, a művészet világa autonóm (önmagában szabad) világ.

A művészet nem más, mint az eszme „érzéki látszása”. A műalkotás lényege: tartalom és forma egysége: „a tartalom gondolat; a forma az érzéki, a képszerű alak.” A forma megfelel a tartalomnak, a tartalom a formának. A művészet nem más, mint az eszme „érzéki látszása”. A művészet három történeti formája: A művészetek szimbolikus formája: az ókori keleti művészet: az eszme (tartalom) még csak keresi a vele adekvát (neki megfelelő) formát. A tartalom zavaros és absztrakt, a képszerűség még a közvetlen természetből származik. Jellemző művészeti ág az építészet. Nem a szépség, hanem a fenségesség a jellemző. A kifejezésnek csak a kísérletéről beszélhetünk: óriások, kolosszusok, százkarú, százmellű lények mértéktelen természeti alakzatok.

A művészetek klasszikus formája: az antik görög művészet, elsősorban a szobrászat: eszme és alak egymásra talál. A szellemi áthatja saját természeti alakját. Az alak szabad, adekvát beleképződése a fogalomba. A művészet eszménye ebben a formában nyilvánul meg. „Az igazi tartalom a konkrét módon szellemi, amelynek alakja az emberi alak.” Itt a művészet fejezi ki a görögség szubsztanciális (lényegi) szellemét.

A művészet romantikus formája: a középkori keresztény művészettől kezdődően Hegel saját koráig: a tartalom és a forma egységének felbomlása. Az eszme túlnő az érzéki-művészeti alakon. A benső szubjektivitás elve érvényesül. Jellemző művészeti ágak: festészet, zene, költészet. Jellemző vonása „a szellemileg magáértvalóan létező, a szubjektív, a lélekbeli”. Előtérbe kerül az irónia. A külső létezés már nincs abszolút egységben a tartalommal. „A külsődlegesség tekintetében előtérbe lép a közömbösség, az önkény és a kalandosság.”

„A művészet vége”: a művészet a modern korban már nem képes egy nép „szubsztanciális szellemét” kifejezni. A kultúra más formái (vallás, majd a filozófia) veszik át ezt a szerepet: „Remélhetjük ugyan, hogy a művészet tovább emelkedik és tökéletesedik majd, formája azonban már nem a szellem legmagasabbrendű szükséglete. Bármily remeknek mondjuk is a görög istenképmásokat, bármily méltó és tökéletes ábrázolásban jelenjék is meg előttünk az Atyaisten, Krisztus, Mária: mindez nem segít, nem hajtunk térdet többé előttük.”