Hans-Georg Gadamer (1900-2002) hermeneutikai művészetelmélete

A hermeneutika rövid jellemzése Görög eredetű szó: ermeneüein: magyarázás, értelmezés, tolmácsolás, megnyilatkozás. Hermész alakja a gör. mitológiában: az istenek üzeneteit közvetítette (tolmácsolta) a halandó embereknek. A hermeneutika lényege: a megértés és értelmezés „művészete”, tudománya. Arisztotelész: nála a hermeneutika lényegében logikai grammatika, szövegek elemzésének módszertana.

Antik hermeneutika: a szövegek szó szerinti értelme mellett az allegorikus értelem feltárása. Középkori keresztény teológia és filozófia: elsősorban a bibliai szövegek értelmezése. 17-18. sz.: a szövegek értelmezésével kapcsolatos hermeneutikai kézikönyvek megjelenése. Schleiermacher (1768-1834): kétféle értelmezési szint: grammatikai és divinatórikus (megérzés, megsejtés, kitalálás) értelmezés. Nála a hermeneutika nem egyszerűen értelmezési szabályok alkalmazása, hanem a szellemtudományok általános szemléletmódja. Dilthey (1833-1911): a hermeneutika nem más, mint az „írásban rögzített életmegnyilvánulások megértésének és értelmezésének tana.

Gadamer hermeneutikai szemlélete Heidegger hatásának fontossága: a művészet igazság-kérdésének hangsúlyozása. „A hermeneutika annak művészete, hogy megértsük a másik nézetét.” A hermeneutika elválik egyrészt a tudomány tradicionális fogalmától, másrészt a végső kötelező érvényűség értelmében vett igazság szigorú filozófiai fogalmától vagy igényétől. „A másik ember az út, amelyen haladva önmagunkat megismerjük.” Dialógikus szemlélet: a szövegek, műalkotások értelmezésekor az értelmező egyfajta párbeszédet, dialógust folytat a szöveggel. Fő műve: Igazság és módszer (1960) – egy filozófiai hermeneutika vázlata. Három rész: az igazságkérdés feltárása a művészet tapasztalata alapján; az igazságkérdés kiterjesztése a szellemtudományi megértésre; a hermeneutika ontológiai fordulata a nyelv vezérfonalát követve.

A művészet antropológiai bázisának feltárása Gadamernél A művészet és a műalkotás ontológiai státusza: Gadamer elutasítja a hagyományos utánzás-elméleteket, művészet és valóság éles szembeállítását. A művészet világa nem látszat-világ. A műalkotás: „a létben való gyarapodás”. A műalkotást létvonatkoztatásainak sokrétűségében, létmódját elemezve mutatja be. A műalkotás megértése mint igazságkeresés: nem egyszerűen mi kérdezzük ki a művet, hanem mi válunk kikérdezetté a mű által.

A szép aktualitása – a művészet mint játék, szimbólum és ünnep A szép fogalmának megújítása az esztétikai hagyomány újraértékelésével: Platón, Kant, Hegel. A műalkotás létmódja: játék és bemutatás. Összekapcsolni a klasszikus és a modern művészetet a létmódjuk alapján: A játék kitüntetett jelentősége az emberi életben. A műalkotások befogadása mint „együttjátszás”: sajátos kommunikatív tevékenység. A kép létmódja: reprezentáció; középütt áll a tiszta utalás (a jel lényege) és a tiszta képviselés (a szimbólum) között. A kép önmaga által reprezentál jelentéstöbbletet.

A szimbólum létvonatkozásai Allegória: eredetileg a beszéd, a logosz területén használták mint retorikai alakzatot. Szimbólum: a görögöknél tárgyi mivoltában felmutatható vallási vagy világi ismertetőjel: lásd Platón: Lakoma – mitológiai történet; vendégbarátságot kifejező kettétört cserépdarab. Az újrafelismerés mozzanata: a művészetben nem azt jelenti, hogy valamit ismételten látunk, hanem valamit akként ismerünk fel, ami. Az újrafelismerés a maradandót emeli ki az elillanóból. A szimbólum a művészetben nem egyszerűen valamire való vonatkozást jelent, hanem reprezentálja a jelentést.

Ünnep és idő Az ünnep időtapasztalata: a megtartás, az ünnepi idő jelenlétének szuggesztív átélése. Az ünnep egybegyűjti az embereket, hasonlóan a műalkotások bemutatásához: „Ez nem egyszerűen az együttlét mint olyan, hanem az az intenció, amely mindenkit egyesít, és amely megakadályozza őket, hogy egymástól elszigetelt, külön-külön beszélgetésekre vagy magányos élményekre forgácsolódjanak szét.”

Az ünnep és a műalkotás időszerkezete: Az idő normális, gyakorlati tapasztalata: „valamire való idő”, „üres”, „kitöltendő idő”. „Saját idő”, „betöltött idő”: ez az ünnep és a műalkotás ideje. „A számítgató, rendelkező jelleget, amellyel egyébként az idő felett rendelkezünk, az ünneplésben úgyszólván megállítják.” Az ünnep és a műalkotás elidőzésre késztet: „Minél inkább elidőzve belebocsátkozunk, annál beszédesebbnek, annál sokrétűbbnek, annál gazdagabbnak mutatkozik meg. A művészet időtapasztalatának lényege, hogy tanuljunk elidőzni.” Az esztétikai lét létmódja az abszolút jelen.