… jellemzése egy választott mű bemutatásán keresztül = 16. tétel A XX. századi regény … jellemzése egy választott mű bemutatásán keresztül = 16. tétel

A regény definíciója Epikus műfaj Kötetlen modorban elbeszélt történés-sorozat Nagy terjedelmű, rendszerint hosszú időtartamot felölelő történetet ábrázol szerteágazó cselekménnyel, fő- és mellékszereplőkkel. Ált. prózai formájú, bár a 19. században a romantika létrehozta az átmenetileg divatos verses regény önálló, epikolírai műfaját. Számtalan altípus: pikareszk regény, lélektani regény, családregény, történelmi regény, fejlődésregény, életrajzi regény, detektívregény, ifjúsági regény, meseregény…

A regény elnevezése Az elnevezés: XII. század, Franciaország Roman = azon az irodalmi művek, melyeknek nyelve a lingua romana (beszélt köznyelv), s nem a tudósok által használt latin A magyar 'regény' elnevezés a nyelvújítás korában keletkezett, és a 'regélni', azaz 'mesés történetet elmondani' kifejezést őrzi etimológiájában

A regény kezdetei Már az antikvitásban létezik (pl. Héliodórosz: A sorsüldözött szerelmesek, Apuleius: Az aranyszamár) De nem szerepel Arisztotelész Poétikájában „irodalom alatti” műfajnak tekintik így nincsenek kötött szabályai (ellentétben pl. az eposszal) A felvilágosodásig a verses epika árnyékában – pl. lovagregény és paródiája (pl. Arthur-regény(ek), Cervantes: Don Quijote)

A regény a felvilágosodás idején Polgári közönség kialakulása: kevéssé művelt, tömeges olvasóközönség a heroikus eposz helyett a mindennapok ábrázolásának igénye Nincs antik szabály – a klasszicizmus sem tudja „megkötni” Az epika vezető műnemmé válik Az regény vezető műfajjá válik

Új regényváltozatok államregény, utópia (klasszicizmus) pl. Swift: Gulliver utazásai fejlődésregény (klasszicizmus) pl. Goethe: Wilhelm Meister tanulóévei tézisregény (klasszicizmus) pl. Voltaire: Candide napló- és levélregény (szentimentalizmus) pl. Rousseau: Új Heloise történelmi regény (romantika) pl. Walter Scott: Ivanhoe verses regény (romantika) pl. Puskin: Anyegin karrier-regény (realizmus) pl. Stendhal: Vörös és fekete családregény (naturalizmus) pl. Martin du Gard: A Thibault család

A XX. századi (klasszikus modern és későmodern) regény A XX. századi regény Vezető műfaj: regény -- szempontok: A XIX. századi regény A XX. századi (klasszikus modern és későmodern) regény a világ ábrázolása (a) megragadható, „világszerű” (l) stilizált, „szövegszerű ” tér (g) valószerű (b) metaforikus / belső  idő (d) jelölt, lineáris  (m) belső idő; kihagyás, idősíkok 

A XX. századi (klasszikus modern és későmodern) regény Vezető műfaj: regény -- szempontok: A XIX. századi regény A XX. századi (klasszikus modern és későmodern) regény elbeszélő szerepe (n) mindentudó, nézőpontja meghat.   (f) lefokozódik, nincs egyetlen igazság önreflexió  (t) nem jellemző (p) intellektualizálódás, önreflexió  nézőpontok  (q) ált. az elbeszélőé uralja (i) szereplők belső nézőpontjai 

A XX. századi (klasszikus modern és későmodern) regény Vezető műfaj: regény -- szempontok: A XIX. századi regény A XX. századi (klasszikus modern és későmodern) regény jellemek  (h) élethű, egyéni / tipikus (e) allegorikus, nem élethű  szerkezet (c) zárt  (j) nyitott, elvarratlan  befogadás, értelmezés (o) nagyjából egységes, „közös”  (k) nagyobb olvasói szerep: viszonylagosabb, egyénibb  elbeszélésmód  (s) metonimikus: ok-okozati (r) metaforikus: asszociatív

Marcel Proust Francia nagypolgári családból – elzárkózva ír Párizsban

Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában 7 részes regényciklus (1913—1927) Sokszereplős társadalmi tabló (arisztokrácia, polgárság) – vö. Balzac Az időbeliség problematikája Visszatekintő perspektíva – az emlékező és a felidézett én kettőssége A szándékos emlékezés kudarca: az idő „elveszítése” Az önkéntelen emlékezés felszínre hozza (íz, illat) – egymásra vetülnek, egybeolvadnak különböző idősíkok Az emlékezetben megtalált idő rögzítése: a művészet – egy hivatástudat „lappangó” története Nem egyenes vonalú, ok-okozati , hanem asszociatív: metaforikus jellegű

„A tea mellé anyám egy kis madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s minthogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az. Nem éreztem többé magam közepesnek, véletlennek, halandónak. Honnan jött ez a roppant öröm? Éreztem, hogy összefügg a tea és a sütemény ízével, de hogy végtelenül több, s nem ugyanolyan természetű. Honnan jött? És mit jelent? Hogyan tudnám megközelíteni? (…) Bizonyos, hogy az, ami ilyen mélyen reszket bennem, a kép lesz, a látásbeli emlék, amely ehhez az ízhez van kötve, s azt próbálja követni a tudatomig.” 

James Joyce Dublin – Trieszt – Zürich – Párizs

James Joyce: Ulysses (1922) A modern világ- és létállapot megragadása – egyetlen dublini hétköznap külső és belső történésein keresztül: Leopold Bloom és Stephen Dedalus egy napja „Az Odüsszeia a legteljesebb téma” – hódolat és paródia; minden történet „benne van” a mítoszban Zárt szerkezet – Odüsszeia-motívumok, színek, emberi szervek, tudományágak-művészetek szimbolikája fejezetenként Tudatáram – a tudati tartalmak részletes, megszakítás nélküli közlése: kinti világ (történések, ingerek) és belső világ (reflexiók, asszociációk) összemosódása a belső monológban Töredezett, hiányos / hosszan hömpölygő szerkezetek Fordítási nehézségek – Szentkuthy Miklós (1974), új, többfős (2012)

James Joyce: Ulysses (1922) A vak suhanc megtapogatta a járdaszegélyt, és ment tovább, föl-fölemelve botját, tapogatózva. Mr. Bloom követte a világtalan lábakat, az egyenesre szabott, halszálkamintás tweedöltönyt. Szegény boldogtalan. Hogy a csodába tudta, hogy ott az a kocsi? Megérezte. (…) Kíváncsi vagyok, megérezné-e, ha valamit elmozdítanának. Az ürességet utána. Fura egy képe lehet Dublinról, egy életen át csak a köveken tapogatózva körbe-körbe. (…) Ha az ember összeszámolná, mi mindent tudnak csinálni és megtanulni. Az ujjaikkal olvasni. Zongorát hangolni. És még meg vagyunk lepve, hogy még eszük is van. Miért tartjuk okosnak a nyomorékokat vagy púposokat, ha olyasmit mondanak, amit mi is mondhattunk volna? Persze a többi érzékszervük fejlettebb. Hímzés. Kosárfonás. Az embereknek segíteni kellene. Molly születésnapjára vehetnék egy varrókosarat. Utál varrni. Megsértődne. Világtalannak mondják őket. A szaglóérzékük is biztosan erősebb. Szagok mindenfelől, csapatostul. Minden utcának más a szaga. Minden embernek is. Aztán a tavasz, a nyár: szagok. Ízek. Állítólag az ember csukott szemmel nem érzi a bor ízét, de akkor sem, ha náthás. Vagy a dohányzás, állítólag sötétben nem élvezet. És nővel lenni például. Az ember szégyentelenebb, ha nem látja. Az a nő ott a Stewart-intézet előtt felszegett fejjel. Nézzetek rám. Megvan mindenem. Fura lehet nem látni a nőt. Valami forma mégis kialakul a lelki szemében. A hang, a hőfok: mikor hozzáér a nőhöz, az ujjaival majdnem látja a körvonalakat, a hajlatokat. A keze a nő haján például. Mondjuk, hogy fekete, például. Na jó. Nevezzük feketének. Akkor a kéz átcsúszik a nő fehér bőrére. Talán a tapintása más. Fehér tapintása van. (…) Doran kocsmája előtt elmentében kezét a mellénye és a nadrágja közé süllyesztette, és óvatosan félrehúzva az ingét, végigtapogatott egy laza hurkát a hasán. De én tudom, hogy fehéressárga. Kipróbálom a sötétben, és majd meglátjuk.

Finnegan’s Wake (1939) Wake = ébredés / ébrenlét / virrasztás / halottvirrasztás / nyomdok … Az álom asszociativitását ábrázolni – nem a tartalmait, hanem a formáját „Az eszményi álmatlanságban szenvedő eszményi olvasónak” A posztmodern „ősmintája” „A vágy, a vég, a hév, a messzi, hosszú út, a hol a kor az élet folyó folyt, haladt, maradt az Ádám-Éva mellett el, a partkanyartól az öböl-bel felé farolva, kanyarult komótosan, Commodius Vico-osusan, körfogat circulus vici párhuzamosan, vízavisz Howth Castle és Eme-kastélynak-vidéke felé.”*

Finnegan’s Wake (1939) *A commodius szó a viszonylagos békeidőt teremtő Commodus császárt idézi. A vicus a latin ‘falu’ jelentésű szóra, a dublini Vico streetre és Giambattista Vicóra utal. A recirculation a körforgáson túl Vico Principi di Scienza Nuova című művében megfogalmazott corso–ricorso elméletet hozza a jelentés tudatfelettijére, miszerint az emberiség története ciklikus, az isteni kor, a hősi kor és az emberi kor (a teokrácia, az arisztokrácia és a demokrácia) váltja egymás, re-cirkulál. A vicus of recirculation kifejezés kis szórendcserélő csavarral a circulus viciosus, ördögi kör. Ébredés / ébrenlét / virrasztás / halottvirrasztás / nyomdok Az álom asszociativitását ábrázolni – nem a tartalmait, hanem a formáját „Az eszményi álmatlanságban szenvedő eszményi olvasónak” A posztmodern „ősmintája” „A vágy, a vég, a hév, a messzi, hosszú út, a hol a kor az élet folyó folyt, haladt, maradt az Ádám-Éva mellett el, a partkanyartól az öböl-bel felé farolva, kanyarult komótosan, Commodius Vico-osusan, körfogat circulus vici párhuzamosan, vízavisz Howth Castle és Eme- kastélynak-vidéke felé.”*

Thomas Mann Német patríciuscsalád Nobel-díj (1929) Hitler hatalomra jutásakor emigrál – „fehérek közt egy európai” (József Attila)

Thomas Mann: A varázshegy (1924) Hans Castorp a tüdőszanatórium életből kiragadott világában marad… Esszéregény Esszé: ’próbálkozás’ (Montaigne) Bölcseleti-szépirodalmi beszédmód határán Az idő megélésének problematikája Bergson: belső idő = tartam Szubjektív időélmény érvényessége

Thomas Mann: A varázshegy „a lét igazi formájaként kiterjedés nélküli jelen tűnik elénk, amelyben örökké hozzák a levest. Az örökkévalóságra nézve azonban paradox lenne unalomról beszélni…”

Franz Kafka Prága – német nyelvű zsidó család Hivatalnok Végrendeletében művei elégetéséről rendelkezik – barátja, Max Brod nem teszi

Franz Kafka: A per (1925)

Franz Kafka: A per (1925) Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták. (…) - Ártatlanságom nem teszi egyszerűbbé az ügyet - mondta K. Mindennek ellenére mosolyognia kellett, és lassan csóválta a fejét. - Sok itt a finom részlet, a bíróság belegabalyodik. Végül pedig valahonnét, ahol eredetileg semmi sem volt, előhúz majd valami nagy bűnt. - Igen, igen, persze - mondta a festő, mintha K. fölöslegesen zavarná gondolatmenetét. - De ön mégiscsak ártatlan? - Nos, igen - mondta K. - Ez a fő - mondta a festő. Az ellenérvek nem hatottak rá, csak épp határozottsága mellett sem volt világos, hogy meggyőződésből vagy közönyösségből beszél-e így. K. először ezt akarta megállapítani, s ezért azt mondta: - Ön bizonyára sokkal jobban ismeri nálam a bíróságot, én nemigen tudok róla többet, csak amit - persze, egészen különböző emberektől - hallottam. De abban mindenki egyetértett, hogy a törvényszék senkit sem vádol meg könnyelműen, s ha már egyszer vádol, szilárd meggyőződése, hogy a vádlott bűnös, és e meggyőződésétől csak nehezen lehet eltéríteni. - Nehezen? - kérdezte a festő, és fél kezével a levegőbe csapott. - Sohasem lehet eltéríteni tőle a bíróságot. Ha én itt minden bírót sorra vászonra festek, s ön ez előtt a vászon előtt védekezik, nagyobb sikere lesz, mint az igazi bíróság előtt. - "Igen" - mondta magában K.,

- Tudod, hogy rosszul áll a pered. - kérdezte a pap - Tudod, hogy rosszul áll a pered? - kérdezte a pap. - Magam is úgy érzem - mondta K. - Mindent elkövettem, de eddig sikertelenül. Persze, még nem készültem el a beadvánnyal. - Mit gondolsz, mi lesz a vége? - kérdezte a pap. - Azelőtt úgy véltem, jól végződik - mondta K. -, most már néha magam is kételkedem benne. Nem tudom, mi lesz a vége. Te tudod? - Nem - mondta a pap -, de félek, rossz vége lesz. Bűnösnek tartanak. Az alsó fokú bíróságnál feljebb talán nem is jut a pered. Legalábbis egyelőre: bizonyítottnak tekintik a bűnödet. - De én nem vagyok bűnös - mondta K. -, ez tévedés. Hogyan lehet egyáltalán bűnös az ember? Hisz mindnyájan emberek vagyunk, egyikünk is, másikunk is. - Ez igaz - mondta a pap -, de hát így szoktak beszélni a bűnösök. - Te is elfogult vagy velem szemben? - kérdezte K. - Nem vagyok elfogult - mondta a pap. - Köszönöm - mondta K. -, de a többiek, akik részt vesznek az eljárásban, mind elfogultak velem szemben. S ezt a pártatlanokba is beleoltják. Helyzetem egyre nehezebb. - Félreérted a tényeket - mondta a pap -, az ítélet nem egyszerre jön, az eljárás maga válik lassanként ítéletté. - Így van hát - mondta K., és lehajtotta fejét. - Mit teszel legközelebb az ügyedben? - kérdezte a pap. - Még segítséget keresek - mondta K., és fölemelte fejét, hogy lássa, hogyan ítéli meg ezt a pap. - Vannak még bizonyos lehetőségek, amelyeket nem használtam fel. - Túlságosan sok idegen segítséget keresel - mondta helytelenítően a pap -, és főleg nőknél. Nem veszed észre, hogy ez nem segít igazán? - Igazat adnék neked néha, sőt sokszor - mondta K. -, de nem mindig. A nőknek nagy a hatalmuk. Ha néhány ismerős nőt rá tudnék venni, hogy közösen dolgozzanak értem, keresztülvágnám magamat. Kivált ennél a szinte csupa szoknyapecérből álló bíróságnál. Mutass csak messziről egy nőt a vizsgálóbírónak, s ő, csak hogy időben odaérjen, átgázol a bírósági asztalon és a vádlotton. - A pap a mellvédre hajtotta fejét, úgy látszik, csak most kezdte nyomasztani a szószék teteje. Miféle ítéletidő lehet odakint? Nem borús nap volt ez már, mélységes mély éjszaka volt. A nagy ablakok egyetlen üvegfestménye sem vetett még egy csillámot sem a sötét falra. És a sekrestyés épp most kezdte sorra oltogatni a főoltár gyertyáit. - Haragszol rám? - kérdezte K. a papot. - Talán nem tudod, miféle bíróságot szolgálsz. - Nem kapott választ. - Ezek csak az én tapasztalataim - mondta K.