Filozófiatörténet I. Ókor és középkor Az kurzus célja: Az ókori és középkori gondolkodók és filozófiai iskoláik tanulmányozása a jelenre való tekintettel kell, hogy történjék. A tárgy célja megértetni és történelmi horizontba ágyazni a mai filozófiai és teológiai diszkusszió alapfogalmait, hangsúlyozva az ősrégi, klasszikus felismerést: a filozófia egyúttal önmagunk megismerése is.

Filozófiatörténet II. Újkor és legújabb kor Bölcseleti irányzatok az újkor hajnalán (I.) a racionalizmus 2008. 02. 16.

“Boldog az az ember, aki megtanulta a dolgok okait, s lába alá gyűrt minden félelmet, a könyörtelen végzetet s a kapzsiság poklának lármáját” (Vergilius, idézi: Bacon, A tudomány haladása). „Felix qui potuit rerum cognoscere causas, Quique metus omnes, et inexorabile fatum, Subjecit pedibus, strepitumque Acherontis avari” (Vergilius, idézi: Bacon, A tudomány haladása)

Az előadás felépítése 1. A jelenkori gondolkodás előkészítése: nominalizmus és reneszánsz 2. R. Descartes racionalizmusa

Az universale-vita folytatása: nominalista álláspontok W. Ockham (1285-1349) konceptualizmusa (conceptus=fogalom): az általános tartalomnak (universale, pl. emberség) csak fogalmi léte van. E fogalom természetes jelként utal a körébe tartozó egyedekre, de ezekben nincs közös „lényeg”, amit a fogalom kifejezne. Ockham az érzéki szemléletre korlátozza a tapasztalást, félreérti a „species” (=„kép”=forma=érthető összefüggés) fogalmát, mert ezt is valami szemlélhető képnek véli, s a tudományos takarékosság elvének értelmében (a magyarázó elveket nem szabad szükségtelenül szaporítani) tagadja az ilyen képeket („Ockham borotvája”).

Az universale-vita folytatása: nominalista álláspontok Ockham félreérti az absztrakció fogalmát is: szerinte az absztrakció nem az érzékelhető adatokban belátott szükségszerű összefüggés (Szent Tamás!), hanem az egymástól különböző egyedek hasonló vonásainak összegyűjtése és általánosítása. – Az Istenre vonatkozó dolgokban a hit igazít el. Autrecourti Miklós (+1350) nominalizmusa (nomen=név): az általánosra (lényegre, fajra, formára) utaló kifejezés csak puszta név. Minthogy csak az egyed és saját lelkünk ismerhető meg, lehetetlenné válik a tudomány! (Vö. Turay).

A reneszánsz bölcselete 1. Természetfilozófia: a) Giordano Bruno (1548-1600) A világ végtelen (a Nap sem középpont!, és eléri Isten végtelenségét. Isten egyenlő a természettel: panteizmus! Tragédiájának oka: a társadalmi berendezkedést védő ideológiával kerül összütközésbe. b) Galileo Galilei (1564-1641) Megalapozza a természettudományos módszert: kísérlet, elemézés, szintézis, mérés (a természet könyve a matematika nyelvén íródott). Az ún. „másodlagos minőségeknek” (szín, szag, íz) nem tulajdonít valós létet. Valójában Kopernikusz (+1543) heliocentrikus tanának védelmezése miatt ítélik el (ideol.!).

A reneszánsz bölcselete c) Francis Bacon (1561-1626) Az empírikus-induktív módszer szorgalmazója. Fölveti a tudományok rendszerezésének problémáját (Instrauratio magna). A filozófiából ki akarja lúgozni az elméleti megfontolást. Bacon a helyes megismerés akadályairól a Novum Organon-ban ír: a törzs ködképei (az emberi természet korlátai, érzékcsalódások, önkény stb.), a barlang (egyéni korlátok), a piac (jelentés nélküli szavak) és a színház ködképei (a hagyományos filozófiákból eredő előítéletek). A teológia szerinte önálló tudomány, a kinyilatkoztatást tiszteletben kell tartani! (Turay)

Az ember és az állam új modellje: a) Niccolo Machiavelli (1469-1527) „A fejedelem” című művében a kormányzás mechanizmusáról ír. Az uralkodónak minden áron biztosítania kell hatalmát (ha lehet erkölcsösen, de használhat erkölcstelen eszközöket is). A politikát helytelenül elválasztja az erkölcstől: a cél szentesíti az eszközt. b) Hugo Grotius (1583-1645) A jog nem a haszonban vagy a hatalomban (Machiavelli) gyökerezik, hanem az ember eszes és társas természetében. Az alap a tulajdonhoz való jog. Helytelenül ebből próbálja levezetni a többi jogot, s így minden áruvá válik (a test, az élet, a feleség stb.).

Az ember és az állam új modellje: Grotius Bellarmin Szent Róberttől átveszi a népfölség elvét: a hatalmat a nép kapja Istentől, s a nép bízza meg a királyt. De nem fogadja el De Mariana (SJ) szélsőséges álláspontját: a nép meg is ölheti az uralkodót, ha az visszél hatalmával. (Turay)

Koraújkori racionalista bölcselet 1. René Descartes (ez alkalommal!) 2. Benedictus Spinoza (nem tananyag!) 3. Gottfried Wilhelm Leibniz (a következő órán!)

A racionalizmus és az empirizmus ellentéte az koraújkori filozófiában A racionalizmus eltúlozza az értelem (ratio) szerepét, és elhanyagolja az érzékelést. Eszményei: a deduktív matematikai módszer, a fogalmi elemzés és a mechanisztikus szemlélet. Hibája: az értelmet elszakítja az érzékelő tapasztalattól, és így az értelem saját fogalmainak és logikai műveleteinek fogságába kerül. Az empirizmus az érzéki tapasztalat (empiria) kizárólagosságát hangsúlyozza, s nem ügyel az értelem és a szellemi tapasztalat szerepére. Eszménye: csak az van, ami érzékelhető, illetve elképzelhető. Hibája: a gondolkodást beleolvasztja az érzékelésbe, s így az alany szubjektív észleleteinek világába zárul (a világ végső soron megismerhetetlen).

René Descartes (1596-1650) racionalizmusa “Beláttam, hogy egyszer az életben gyökerestül föl kell forgatnom… s újra kell kezdenem mindent, ha arra törekszem, hogy egyszer még valami szilárdat és maradandót hozzak létre…” (R. Descartes, Elmélkedések az első filozófiáról) René Descartes (1596-1650) racionalizmusa Descartes fűbb művei: Discour de la Méthode (Értekezés a módszerről), Meditationes de prima philosophia (Elmélkedések a metafizikáról), Principia philosophiae (A filozófia elvei).

Kétely és igazság a) A módszeres kételkedés szilárd ismerethez vezet: nem kételkedhetem a kételkedés tényében. b) Az alapvető igazság: cogito ergo sum (gondolkozás közben tudok magamról). c) Az igazság nála nem a dolog és a megismerés megfelelősége, hanem alanyi nyilvánvalóság. Kritériuma: a világossá és a határozottság (ilyen pl. a kiterjedés képzete, mert az matematikailag leírható). Az ún. másodlagos minőségek (szín, hang, íz, stb.) homályosak. d) Az Ideák felosztása: velünk született eszmék (az istenfogalom, a res extensa=a kiterjedt test; a res cogitans=a gondolkodó szubsztancia, a szám stb. fogalma); általunk alkotott eszmék (pl. szárnyas ló); és tapasztalásból eredő eszmék (pl. sós, keserű).

2. Isten és a külvilág a) Istenérvei: 1. Tudatunkban megtaláljuk a legtökéletesebb lény eszméjét. E fogalomnak nem lehet elégséges oka az emberi értelem, mivel az okozat (isteneszme) tökéletesebb az oknál (emberi értelem). Ezt az eszmét tehát csak Isten olthatta belénk. 2. „A végtelen fogalma megelőzi a végesét, Isten fogalma valamiképpen a magamét”. 3. Az ontológiai érv: a bennünk levő isteneszme olyképp foglalja magában a valós létezés tökéletességét, mint ahogyan a háromszög fogalma magában foglalja azt, hogy szögeinek összege két derékszöggel egyenlő. b) A külvilág: Problémája, hogy mi a biztosítéka annak, hogy fogalmaink a külvilág hűséges „képei”? Válasza: az előbb bizonyított Isten.

Istenről ui., vallja Descartes, nem tételezhetjük fel, hogy becsap bennünket! A külvilág létének, a fogalmak és a világ megfelelőségének biztosítéka tehát: Isten. 3. A szubsztancia: „ami létében nem szorul rá semmi másra” (szoros értelemben csak Isten ilyen). Két fajtája: a res cogitans és a res extensa. Kritika: Descartes a szubsztancia tulajdonságait (tudat, kiterjedés) azonosítja a szubsztanciával. A fogalmi gondolkodást helytelenül a fizikai látás modellje alapján képzeli el, s így a szubsztanciát valamiféle „dolognak” tekinti. Nem ügyel arra, hogy az arisztotelészi szubsztancia nem valamiféle „test”, hanem az érzékelhető adatokban belátott rend, érthető összefüggés.

Transzcendentális módszer (a „tökéletes visszatérés” modellje) 4. Az ember: Descartes helytelen szubsztancia-felfogásának káros következménye a test és a lélek különválasztása. A lélek nem a test lényegi formája (miként a tomista filozófiában), hanem a kiterjedt testtel laza kapcsolatban álló „tudat”. Érdekesség: a francia filozófus szerint ennek székhelye a tobozmirigy (vö. Turay). Transzcendentális módszer (a „tökéletes visszatérés” modellje) Subjectum Objectum Isten, mint szavahihető legfőbb Szubsztancia