Egy műfaj nyomában: az elégia
1. Újra: Janus Pannonius El kell hagynia kedvenc városát (Nagyváradot), erről ír szomorú búcsúverset Ő maga nem tekinthette elégiának, amit írt Ókori értelemben: nem disztichonos ritmusú Újkori értelemben: csak az 1800-as évektől létezik az új tartalmú fogalom Mégis joggal nevezzük annak, mert az értékvesztés a fő mozzanata Könyvtár, műalkotások, helyi legendák, gyógyfürdő – ezeket siratja Humanista: kultúra + testi egészség az érték
2. 1800-as évek: Berzsenyi Dániel Klasszicizmus és romantika határán áll Ókori fogalomhasználata klasszicistává teszi, szélsőséges képei romantikussá Kölcsey kritikája ezért ostorozza: amit hibának vél, az a közelgő romantika jele Az ősz melankóliájáról írt verset Főleg klasszicista (piktúra, szentencia) Megfigyelhető benne az elégia fő vonása: nem lázong, hanem belenyugszik a veszteségbe Ókori versformát használ, de ő sem disztichont Úgynevezett szaphhói strófa
3. A szabadságharc után: Vajda János Kényszersorozás a szabadságharc után Hazatérve újságíró, ráfogják, hogy Habsburg-bérenc Szerelme egy méltatlan nőbe, aki inkább egy arisztokrata kitartottja lesz (Kratochvill Georgina, nála: Gina) Szimbólumot alkot, a modernség képviselője: hegycsúcshoz hasonlítja magát Fényt vethetnek rá a csillagok, de felolvasztani nem tudják a havát A tájról ő már nem ad leírást, a táj csak jelkép nála
4. Az első világháború idején: Tóth Árpád A csónak alakú rekettyevirág ihleti a verset Az ember is csónak, akit hajtanak a vizek Az özönvíz képe az első világháborúra utal Ember nélküli világot vizionál, afféle újjászületett paradicsomként Párhuzamok: Vörösmarty: „az ember fáj a földnek” Rimbaud: A részeg hajó Nem egy konkrétumot sirat, mint elődei (várost, elmúlást, szerelmet), hanem maga az emberi sors az értékvesztés
Janus Pannonius életének néhány állomása
Berzsenyi Egyházashetyén született, élete második felében Niklán élt.
„Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, S minden míve tünő szárnya körül lebeg”