Egyházatyák a nevelésről (Khrüszoszthomosz, Jeromos, Ágoston)
Előzmények Quintilianus
Marcus Fabius Quintilianus (30 k.–100 k. ) Római retorikai iskolában oktatott, a császári udvarban működött nevelőként. Fő műve: A „Szónoki képzés tizenkét könyve” (Institutionis oratoriae libri duodecim)
Pedagógiai alapelvek A kisgyerekek korai nevelése életre szóló nyomokat hagy. (Mai pszichológia: imprinting, alap-személyiség kialakulása stb.) „Az új hordó megtartja a belétöltött folyadék szagát, s a festett gyapjú sem kapja vissza többé fehér színét.” A dajkák kiválasztásának fontossága. Az édesanyák beszédének nevelő hatása. Ahogyan a madárral a repülés, a csikóval a futás, a vadállattal a fékezhetetlen düh adottsága születik, úgy természeti tulajdona minden embernek a „gondolkodás és a szellemi mozgékonyság”. A tanulásra képtelen gyermekek a kivételek közé tartoznak. Korán kell kezdeni a tanítást. Kár volna az első éveket kihasználatlanul hagyni.
Játék legyen a tanulás „De nem vagyok az életkorokban annyira járatlan, hogy az egészen fiatal gyermekeknek mindjárt keményen a sarkukban akarnék lenni, és tőlök igazi munkát akarnék követelni. Mert attól különösen óvakodni kell, hogy a gyermek a tanulmányokat, melyeket még nem szerethet, meggyűlölje, és az egyszer tapasztalt keserűségtől a gyermekéveken túl is visszarettenjen. Játék legyen a tanulás.” Az olvasás és a görög nyelv tanítása már iskoláskor előtt elkezdhető. Játékos segédeszközként többek között elefántcsontból faragott betűket ajánl.
“Vajha gyermekeink erkölcseit mi magunk el nem rontanók “Vajha gyermekeink erkölcseit mi magunk el nem rontanók. Már a csecsemőt nekiszabadítjuk a gyönyöröknek. Az a bizonyos puha nevelés, melyet szelíd bánásmódnak nevezünk, a lélek és a test erejét egyaránt megtöri. Aki (mint csecsemő) bíborban úszik, mit nem fog serdült korában megkívánni? Alig ejti ki az első szókat, már megismeri a szakácsot, már osztrigát követel. Elébb műveljük ínyöket, mint erkölcseiket.” Magánnevelés helyett az intézményes nevelést pártolja.
Az ideális tanuló Az ideális tanuló Quintilianus szerint: „Az én kedvem szerint való fiú az előadást szívesen hallgatja, közben-közben még kérdést is intéz hozzánk, de azért nyomon követi az előadás menetét, nem siet előre.” „Én az olyan tanítványt szeretem, kit a dicséret emel, a dicsőség boldogít, s ha legyőzik, sír.”
A verés elutasítása Határozottan fellép a testi fenyíték ellen. Büntetni kell a gyermeket, ha nem engedelmeskedik, de verni semmi esetre sem szabad. „A tanulót veréssel illetni, ámbár nagyon divat [ ... ] nem tartom megengedhetőnek. Először azért, mert lealázó és szolgai, meg aztán bizonyára van benne valami jogtalanság is , [ ... ] aztán meg, ha már valamely gyermek annyira alacsony, szolgai gondolkozású, hogy dorgálásra sem javul meg, annak a verés sem használ, akárcsak az utolsó rabszolgának; végül nincs is szükség ilyen fenyítésre, ha állandóan van mellette valaki, a ki tanulásra serkenti. [ ... ] Utoljára is, ha valakit már kis fiú korában is veréssel kell hajtani, mit csinálunk majd vele, ha fölserdül, mikor ezt a fenyítést már nem lehet nála alkalmazni, meg aztán már sokkal több a tanulni valója is?”
Cél: az erkölcsös jellem A szónoknak, az orátornak nem elegendő a műveltség megszerzése. Ehhez társulnia kell a neveltségnek, az erkölcsös jellemnek is. A tökéletes szónok „vir bonus”, jó, erkölcsös ember. „Mindenképpen becsületes ember legyen a szónok Nemcsak éppen azért, mert ha a szónoki képesség a gonoszsággal szövetkeznék, semmi se volna a köz- és magánügyekre nézve kárhozatosabb az ékesszólásnál, és mi magunk is, kik emberi lehetőség szerint valamivel hozzá akartunk járulni a szónoklás mesterségéhez, nagyon rossz szolgálatot tettünk volna az emberiségnek, amikor e fegyvert latrokra és nem katonákra bíztuk [...] Jobb lett volna némáknak születnünk és eszesség nélkül szűkölködnünk, mint a gondviselés ajándékát egymás vesztére fordítanunk...”
Aranyszájú Szent János (Khrüszosztomosz) (Antiochia 344 körül- Kappadókia, 407. szept. 14.) „A hivalkodásról, s arról, hogy a szülőknek miképpen kell gyermekeiket felnevelniök” A verés nem alkalmazható. Inkább büntessen a szülő „szigorú tekintettel”, szemrehányó szavakkal. Hasson a gyermek lelkére barátságos ígéretekkel. Féljen a veréstől, de ne legyen sűrűn része benne. A nevelés fontos eszköze a mese: könnyen érthető bibliai történetek. A lélek tisztaságának megőrzése az érzéki vágy legyőzésével. Ennek eszköze az akarat nevelése, illetve az, ha az ifjút korán egy hozzáillő leánnyal jegyzik el szülei. A nevelő kiválasztása. Óvás a rossz társaságtól, a színháztól: amit ott lát az ifjú, az megronthatja lelkét.
Szent Jeromos (Hieronymus) (Sztridon, Dalmacia, 347 Szent Jeromos (Hieronymus) (Sztridon, Dalmacia, 347. k – Betlehem, 419 v. 420. szept. 30.) Nevelői gondolatok fennmaradt leveleiben. Levél Laetához Paula neveléséről Jeromos idealizált leányneveltje a világtól elvonuló szerzetesi életre készül, ezért „semmit se halljon, semmit se szóljon, mint ami Istenfélelmet nem lehel. Szemérmetlen szókat ne értsen, világi dalokat ne ismerjen. A gyönge ajak az édes zsoltárokat tanulja zengeni. Távol maradjon tőle hasonló korú fiúk pajkos társasága, sőt leánytársait és a cselédséget is távol kell tartani a világi társaságtól, nehogy arra, amit vesztükre megtanultak, további szerencsétlenségre még másokat is kioktassanak.”
„Éljen angyali tisztaságban; legyen testben test nélkül”. A leány dolga az, hogy „a világot ne ismerje; éljen, mint angyal; bár húsból is van, legyen a húsnak romlása nélkül” Éljen visszavonul életet otthona falai között, mértékletesen táplálkozzon, tanulja meg a női nemhez méltó házimunkát. Női erényei kettős szüzességében testesülnek meg: a test és a lélek érintetlensége az elérendő cél. A leánynevelés ideálja Mária, a Szűzanya.
Tanuljon írni, olvassa a Bibliát. Az írás és olvasás tanításának segítését a következőképpen képzeli el Hieronymus: „Ha azután reszkető kézzel kezdi az íróvesszőt a viaszkos táblán végig húzni, akkor vagy egy idegen kéz vezesse ujjait, vagy véssük be előre a viaszba a betűket, hogy a mélyedésben haladva, keze el ne tévedjen.” Mindenre kiterjedő felügyelet és segítés együtt.
Szent Ágoston (Aurelius Augustinus) (Tagaste, Souk Ahras, 354 – Hippo, 430)
Antropológiai felfogása, emberképe Két ember él bennünk: a lelki (szellemi) és a testi (természetes) ember. A lelki ember a bölcsesség (sapientia) révén képes az örök igazságok szemlélésére; a testi ember ismerete, tudása (scientia) kizárólag a földi dolgokra vonatkozik. A tanulás, a tudás végső célja csak a bölcsesség elsajátítása lehet. Augustinus szerint tehát a tudományos ismeret csak abból a szempontból értékelendő, hogy mennyire segíti a Biblia szent könyveinek a megértését.
A „műveltség rostája” A Szentírás szövegeinek olvasásához görög és héber nyelvismeretre van szükség. A szent könyvekben előforduló allegóriák, „képes beszéd”, az utalások megértését segíti, ha a művelt hívő ismeri a természetet, eligazodik a számok világában, de a történelem, az asztronómia és a zeneelmélet sem idegen számára. A Biblia tanításának megvédéséhez jártasnak kell lennie a retorikában, s gondolatait logikusan, a dialektika szabályai szerint kell kifejtenie.
Augustinus az ókori klasszikus műveltség valamennyi ágát be tudta illeszteni a keresztény ember számára fontos tudományok rendjébe, úgy, hogy ezek a Szentírás megértésére előkészítő (propedeutikus) szerepre tettek szert. Ez az antik műveltség azonban csak megfelelő szelekció után kerülhet a keresztény ember elé. Így például elutasítja az asztrológiát, a csillagjóslást, hiszen „a csillagok jelképeiből előre megmondani az újszülöttek erkölcseit, cselekedeteit, sorsát, nagy tévedés és nagy balgaság”. Ágoston igen szigorú a antik művészetek dolgában is, a keresztény embert ezektől is eltiltja.
A tanításról Figyelemreméltó gondolatokat a katekhumenátusok részére írt műve: „A kezdők tanításáról”. Kathekumenátus = áttérő pogányok „iskolája” Kathekumen = keresztény tanító A keresztény vallásra áttérő felnőttek oktatásában ügyelni kell arra, hogy a tanítás alkalmazkodjék a jelöltek értelmi és érzelmi fejlettségéhez, egyéniségéhez. Nagyon fontos, hogy a rendszeres oktatást előzze meg az érzelmek, mindenekelőtt az Isten iránti szeretet felkeltése. Ebben is a tanítónak kell példát mutatnia. Csak akkor lesz eredményes, ha lelkesedéssel, szeretettel végzi munkáját.
Az eredendő bűnről Szent Ágostonnak az ember eredendő bűnére vonatkozó gondolatai nagy hatást gyakoroltak a középkor emberfelfogása, gyermekképére. Az ember azzal, hogy embernek született, elvesztette szabad akaratát. Krisztus áldozatának révén a keresztség felvételével megváltást nyerhet az előtte járó nemzedékek bűneitől, de lelke még mindig terhes a “bűn robbanóanyagával”, a bűnre való hajlammal. Még csak természeti ember (homo naturalis), de megvan a lehetősége arra, hogy Isten kegyelme által újjáteremtődve szellemi emberré (homo spiritualis) váljék.
Az ember veleszületett ösztönei hordozzák a „bűn alapanyagát”, de ez igazi bűnné csak az ember beleegyezésével (consensus) válik. Az ember esendő, de mégsem elveszett: Isten felkínálja a lehetőséget számára, hogy ne azonosuljon saját ösztöneivel. Még ha vétkezik is, a könyörület megbocsátása elérhető számára. Megmutatja az ingatag akaratú, tévelygő embernek az erkölcsi tökéletesedés útját.
Pedagógiai következtetések Ebből a gondolatmenetből konkrét pedagógiai következmények vonhatók le: A szülő és a nevelő szeretettel tudja a gyermek az esendő, bűnre hajlamos akaratát megacélozni, a magasrendű lelki célok felé irányítani. A legfontosabb pedagógiai feladat tehát az akarat nevelése. A szeretet viszont nem zárja ki, sőt, e felfogás szerint egyenesen megköveteli – a gyakori testi fenyítést.
Hatása a középkori gyermekképre Szent Ágoston tanítása az eredeti bűnről hozzájárult annak a középkori keresztény nevelési felfogásnak a kialakulásához, miszerint a gyermek eredendően rosszra törekvő hajlamait a nevelőnek kell jó irányba fordítania. A nevelés voltaképpen folyamatos küzdelem a gyermek bűnös természete ellen. Mivel a gyermek lelkileg még fejletlen, képtelen a jó felismerésére. A fejlődés feltétele, ha magát feltétel nélkül aláveti a felnőttek akaratának, ha ellenkezés nélkül azt teszi, amit parancsolnak neki. Engedelmes, alázatos, tekintélyt tisztelő emberek kialakítására törekedtek.
Augustinus gyermekképe mindezekkel együtt sem könyvelhető el egyszerűen úgy mint egy „pesszimista” szemléletmód. Hitt a nevelhetőségben, érdeklődött a gyermekek fejlődése iránt, élénken foglalkoztatta az anya-gyermek kapcsolat. A 130. zsoltárhoz fűzött magyarázatában például a korai elválasztás veszélyeire hívja fel a figyelmet: „Ha a kicsiny gyermeket valami szerencsétlenség folytán megfosztják édesanyja tejétől, belehal [...] Ügyeljetek arra, hogy idő előtt el ne válasszák a csecsemőt.”
Életkori szakaszok a Vallomások című művében Életkor Jellemző vonások – gondozási, nevelési feladatok 0–3 „Csak a szopáshoz értettem, szenderegtem gyönyörűségemben.” Mosollyal, kapálózva, gügyögve, próbál kapcsolatot teremteni a felnőttekkel. Sír, ha nem figyelnek rá, ha kívánságát nem teljesítik. 3 –7 Otthon kell nevelni. Megköveteli, hogy „sürögjenek–forogjanak” körülötte. Beszélni tanul. Nem tanítják, magától, szavanként tanulja a nyelvet. “Arcmozdítással, szemhunyorgatással, egyéb testrészek integetésével” teremt kapcsolatot a felnőttekkel. (Szavak nélküli kommunikáció, testbeszéd.) “Szüleim tekintélye óvott, felnőtt emberek póráza vezetett.”
7 – serdülés Iskolába jár. Időnként lanyhul a tudás iránti vágya. „Csalogatott a játék gyönyörűsége és megbüntettek érte...” Könyörög, hogy ne verjék. Nem szeret tanulni. „Nem rajongtam a tudományokért...” Rákényszeríttették a tanulásra, s ez javára szolgált. Később megszereti a tanulást. „Többet ér a tudás kötetlen vágya”, mint a „szükség félelmes szabálya.”
A pelagianizmus Pelagius (350 körül-5. sz. eleje) brit szerzetes sok követőt gyűjtött maga köré az emberi természet erejéről, jóra való törekvéséről szóló tanaival. Eszerint az egyes ember Ádám bűnét nem örökli, szabadon dönthet, hogy vétkezik-e vagy sem, tehát felelős tetteiért. A bűn feltételezi a tudatos személyes döntést, tehát az újszülött gyermekeknek nem lehet bűnük. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem lenne szükségük a keresztség felvételére, a Krisztus által való megváltásra. Sőt, ez nélkülözhetetlen, mivel a bűnös szokások kialakulásának veszélye állandóan leselkedik a gyermekre. Ha nem követi az Isten által kijelölt utat, akkor napról napra herdálja azt a mérhetetlen kincset, amelyet születésekor lelkében hordoz. A pelagianizmus tanait több zsinaton is elítélték, a mozgalom az 5. sz. harmincas éveiben meggyengült.
A fentiekből látható, hogy a korszak írói (mindenekelőtt a keresztény egyházatyák) egyre gyakrabban foglalkoztak műveikben a születéssel, a gyerekkel, a gyermekkor sajátosságaival. A szülők számára mind gyakrabban adtak megfontolt tanácsokat gyermekeik helyes neveléséhez. Noha írásaikból ambivalens érzelmeik is kitűnnek, maga az tény, hogy kiemelten foglalkoztak a gyermekséggel, hozzájárult ahhoz, hogy a Róma végnapjaiban uralkodó közömbös gyermekszemlélet lassanként átformálódott.
Kereszténység, gyermekvédelem, gyermekségtörténet
A gyermekvédelem csírái A kora középkorban a gyermekek meggyilkolása, elhagyása, „kitevése” még nem számított bűnnek. Csak 374-ben született egyházi törvény, amely a gyermekek meggyilkolását főbenjáró bűnnek bélyegzi. A 442-ben megtartott vaisoni zsinat határozata értelmében a „kitett” gyermekeket templomokba, kolostorokba kellett vinni, ahol felnevelték őket: papok, szerzetesek lettek belőlük. A plébánosok számára írt útmutató kézikönyvek arra szólítják fel a papokat, hogy közösítsék ki azokat, akik ilyen bűnt követnek el.
A talált gyermeket „feltételesen megkeresztelték”, mivel nem tudhatták, részesült-e a keresztség szentségében. Kórházakat, gyermekmenhelyeket hoztak létre az elesettek befogadására. Az első árvaházat Dateo (latinosan: Dateus), Milánó püspöke alapította 787-ben, ezt több hasonló intézmény követte (Bergamo 982, Padua 1000, Montpellier 1070, Firenze 1161). III. Ince pápa 1198-ban alapította Rómában a Szentlélekről elnevezett lelencházat, a hagyomány szerint azért, mert látott egy halászt, akinek a hálójában a Tiberis vizéből kifogott csecsemő holtteste akadt fenn. (Sok anya dobta a folyóba újszülött gyermekét.)
Egyre jobban megszilárdult az az erkölcsi norma, amelynek alapján a közvélemény elítéli a csecsemőgyilkosságot. Boccaccio elszörnyedéssel ír azokról az anyákról, akik megölték a gyermeküket, vagy az erdőben hagyták őket vadállatok és madarak prédájául. A fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint Franciaországban, Németországban, Itáliában és (helyenként) Angliában is bíróság elé állítottak asszonyokat gyermekük megölése miatt. Némelyik gyilkosság kegyetlen és döbbenetes volt, átmeneti elmezavar és félelem következménye, máskor pedig a gyermeket kitették egy félreeső helyen a mezőre, és ez rövid idő alatt a halálához vezetett.
A törvény különbséget tett a hirtelen, dühből vagy gondatlanságból elkövetett és az előre megfontolt gyilkosság között. Az utóbbiért a büntetés megégetés vagy elevenen eltemetés volt, és az esetek egy részében végre is hajtották. A világi papok prédikációikban egy másik gyakori csecsemőhalált kiváltó okra is felhívták a figyelmet: Az édesanyák (vagy dajkák) gyakran magukhoz vették a kisdedet az ágyba, így gyakran előfordult, hogy óvatlanágból agyonnyomták őket (opressio infantium). Ez a gyakorlat szinte kiirthatatlannak bizonyult. Amennyiben a tettre fény derült, évekig kenyéren és vízen kellett élnie a bűnös anyának.
A középkorban rendkívül gyakori gyermekbalesetek okát Shulamith Shahar abban keresi, hogy az emberek gondolkodása más volt, mint a mai: Nem voltak képesek előre látni azokat a körülményeket, amelyek balesetet okozhattak és nem tanultak a tapasztalatból. Sokszor ösztönösen cselekedtek, gondolkodásmódjuk fatalisztikus volt: Úgy vélték, az Úr a szentjei segítségével megvédi őket és gyermekeiket minden bajtól.
A középkori gyermekkép pozitív elemei A középkori szerzők közül többen úgy tüntetik fel a gyermekkort, mint a tisztaság, ártatlanság és hit korát. Bartholomaeus Anglicus – Sevillai Izidor nyomán – azt állítja, hogy a „puer” (fiú) a „puritas” szóból származik, a lány – „puella” – pedig a „pupilla”, szembogár szóból, mert a fiúk és leányok olyan tiszták, mint a szem pupillája. A gyermekkor tisztasága és szépsége később elenyészik; a felnőttkor így egyfajta veszteség: az ártatlanság és a vele járó önfeledt derű elveszítése. A dolgokra való rácsodálkozás képessége és ártatlansága révén a gyermek időnként olyan jelentős igazságra döbben rá, amely a felnőttek előtt is rejtve marad. Ezen a ponton a középkori szerzők a 19. századi romantika felfogását előlegezik meg.
Segítő gesztus ábrázolása: Szent Anna Máriát tanítja – 15. sz. eleje, Vesztfália
A 12. században virágkorát élte a gyermek Jézus kultusza. Krisztust gyakran kicsiny gyermekként ábrázolták, akit anyja karjaiban tart, és egy almát majszol. (Az alma közkedvelt motívum ebben a korban: a világ szimbóluma.) Ilyen meghitt, bensőséges jelenetnek vagyunk tanúi Altdorfer következő festményén.
A Szentanyát a gyermek Jézussal ábrázoló festmények egész sora született a 12. századtól kezdve. Az itáliai reneszánsz kibontakozásától kezdve ez a téma közkedvelt festészeti „toposz” lett. A képek jelentős részén kimutathatók bizonyos tipikus vonások az anya-gyermek kapcsolat ábrázolását illetően:
Duccio di Buoninsegna: Madonna (1285) Áldást osztó gyermek: Duccio di Buoninsegna: Madonna (1285) Veneziano: Madonna (1325)
Simone Martini: Madonna A gyermek arcán felnőttes vagy áhítatos kifejezés: Simone Martini: Madonna (1308-1310) Bellini: Madonna (1485)
A reneszánsz pedagógiája és gyermekképe
A humanisták mozgalma A XIV–XV. század Itáliájából indult el az a szellemi áramlat, amely az antik klasszikus szerzők újrafelfedezésével vált a reneszánsz kultúrájának meghatározó tényezőjévé. A humanisták mozgalma olyan kulturális – és ezen belül pedagógiai – program volt, amely a tudományoknak egy körülhatárolt területét fejlesztette. A „studia humanitatis”, humán tudományok körébe a grammatika, retorika, történelem, költészet és erkölcstan tartozott; az a tantárgycsoport, amelyet tágan felfogott irodalomként is értelmezhetünk.
A középkor végére a művelt emberek előtt megnyílt a társadalmi felemelkedésnek egy olyan útja, amely nem egyházi pályafutást jelentett, hanem a „közszolgálaton” át vezetett a legmagasabb világi méltóságokig. Az efféle hivatal betöltésének legfontosabb feltétele – az alapvető készségeken túl – a jó fogalmazás- és beszédkészség volt. Mindehhez már nem volt elegendő a középkor vulgarizált latinságának ismerete. Az antik klasszikus szerzők kifinomult latin nyelve éledt itt újjá, ezt állították a kifejező ékesszólás (eloquentia) szolgálatába.
A klasszikus humán műveltség megszerzését ösztönözte, hogy hittek ennek nevelő, személyiséggazdagító hatásában. Az „ars humanitatis” a reneszánsz emberének szemében az emberhez méltó élet megteremtéséhez tudományok, művészetek összességét jelentette. Mindenekelőtt az antik klasszikus – görög és latin – szerzők műveivel való élményszerű foglalkozás „humanizáló”, emberi értékekkel gazdagító hatásában bíztak. Az ókori görögökhöz hasonlóan a reneszánsz humanistái is hittek az esztétikai élmény jellemfejlesztő hatásában.
Geiler von Keisenberg: Tanár diákjával az ABC-fa alatt, 1490
Klerikusképző iskolatípusok a középkorban Plébániai (falusi és városi) iskola Kolostori iskola Székesegyházi (káptalani) iskola Egyetem (studium generale)
„Septem artes liberales” Grammatika Retorika Dialektika Aritmetrika Geometria Asztronómia Zenetudomány Trivium Quadrivium
A hét szabad tudomány allegorikus ábrázolása:
A középkor komplex klerikus „tananyagrendszere” Grammatika: Részletes latin nyelvtant, a helyesírás, a kiejtés, a hangsúlyozás szabályait elméletben és gyakorlatban is. Diktámen: Latin nyelvű írásművek fogalmazásának szabályai, gyakorlati „írásművészet” tudománya. Pl.: oklevelek készítése. Szükségesek voltak bizonyos jogi ismeretek is. Levélminta-gyűjtemények. Kompútusz: A számokkal kapcsolatos ismeretek összessége. Számtani műveletek, az elemi geometria szabályai, a csillagos ég ismerete tartozott körébe. Naptárkészítéshez csillagászati számítások ismerete. Az időszámítás tudománya, a történeti időfolyam főõbb állomásainak ismerete, néhány természeti jelenség (villámlás, szelek, a négy évszak) magyarázata, néhány földrajzi téma és az emberi test fölépítésére.
Városi plébániai iskola: A tananyag módosulása Városi plébániai iskola: Első szint: A XIV–XV. századi hagyományos plébániai iskolákban a kisgyerekek először az alapszinten kezdték meg tanulmányaikat. Betűismeret, szótagholás, szóolvasás, mondatok, szentenciák. Az olvasás tanulását segítette a – kérdés-felelet formájában megfogalmazott – latin nyelvtankönyv. A tanárok és diákok közötti kommunikáció diákok anyanyelvén folyt.
Második szint: Részletes latin nyelvtan, beszédkészség fejlesztésével. A latin lett az oktatás nyelve. Harmadik szint: Ez a tanuló érdeklődésének, későbbi élethivatásának – és természetesen az iskolarektor felkészültségének – megfelelő latin nyelvű szakművek tanulmányozását jelentette. A könyvek többsége teológiai értekezés, csillagászati munka, könnyebb Arisztotelész-mű, levélminta-gyűjtemény, logikai összefoglalás, zeneelméleti tanulmány vagy iratfogalmazással foglalkozó szakanyag volt.
Donatus grammaticus 1500 körül Nagyobb városok iskoláiban előfordult, hogy – az elsajátítandó tananyagrészek alapján – több tanulócsoportot, „osztályt” szerveztek. A legnépesebbek természetesen mindig a kezdők osztályai voltak. Donatus grammaticus 1500 körül
„Sub virga vivere” A testi fenyíték mint módszer tovább él: Kolostori iskola: Heidelbergi miniatúra, 14. sz eleje
Kolostori iskola: 14. sz. Szász krónika
Középkori latin iskola (fametszet), 1592
Humanista városi iskola – humanista gimnázium A XV. század végére megtörtént a klasszikus tanulmányok („studia humanitatis”) behatolása ebbe az iskolatípusba. Középső szintjén az új szellemű, humanista grammatikát kezdték tanítani; felső szintjén pedig – az addigi választható speciális-praktikus ismeretkörök helyett – az antik klasszikus szerzők műveit tanulmányozták. Ez az átalakulás mindenkor az iskolarektor humanista műveltségétől és a városi magisztrátus, a helybeli plébános szemléletmódjától függött. Ekkorra – a XV. század végére – alakult ki tehát Európa-szerte a humanista városi iskola, minden későbbi humán gimnázium prototípusa.
Egyetemek Az egyetemek nehezebben engedték át falaikon a humanista eszméket. Változást leginkább a filozófiai fakultás tananyagában és oktatási módszerében hozott: itt még a XVI. században is Arisztotelész logikai, természetfilozófiai, metafizikai művei állottak a középpontban. A XV–XVI. század fordulóján már a bölcseleti kar tanrendjében is helyet kaptak más latin és görög szerzők. A humanista szellemű professzorok ezek feldolgozásakor már elvetették a hagyományos, tekintélyekre támaszkodó magyarázás-kommentálás módszerét. Az auktorok (szerzők) eredeti – filológiailag „megtisztított” – szövegeit magyarázták, ahhoz fűzték hozzá saját, személyes, egyéni felfogáson alapuló véleményüket. Ez a tény is egy új, szabadabb, emberközpontú világfelfogás kibontakozását példázza.
Laurentius de Voltonila: Henricus de Allemandia előadást tart (1380 körül)