22. tétel: A stílus nyelvelméleti alapjai

I. A nyelv és a valóság

I. 1. Ha a nyelv és a valóság között nem volna semmi eltérés, stílus nem létezne.

I. 2. „A nyelv csak akkor tudna teljes mértékben a valósághoz tapadni, ha minden egyes tárgyra és jelenségre lenne külön szava. Külön szó jelölne minden fűszálat, minden felhőt, de még az olyan, az ember által gyártott használati eszközöket is, amelyekből milliószámra léteznek egymással teljesen egyező példányok, mint például székek vagy reklámplakátok.” (Kibédi Varga Áron: Narráció és kommentár)

I. 3. Ha mindenre külön szavunk lenne, az nagyságrendekkel több szót eredményezne, mint amennyinek a kezelésére az emberi emlékezet képes. Ráadásul ezek a szavak valójában nem is bírnának az általunk megszokott értelemben vett jelentéssel, mivel a szavak jelentése csak elegendő számú ismételt használat nyomán rögzülhet. (A „szegénység törvénye” — Polányi Mihály: Személyes tudás I., 140.)

I. 4. Ezért a nyelv (és a nyelvet használó ember) kompromisszumot köt, amelynek során azonosnak tekinti azt, ami pedig csak hasonló.

I. 5. Ez a folyamat nem formalizált, minden egyes verbalizációnál („szavakba öntésnél”) külön, egyedi döntések sorát hozzuk. „... amikor egy formális szabályrendszert a tapasztalatra alkalmazunk, mindig fennáll bizonyos meghatározatlanság, amelyet a megfigyelőnek fel kell oldania, közelebbről meg nem határozható kritériumok alapján. Hozzátehetjük [...] ehhez, hogy a nyelv alkalmazása a dolgokra szintén nem formalizált, vagyis nem artikulált folyamat. Következésképp a megnevezés mesterség, s a dolgokról való beszélés mindig feltételezi, hogy elismerjük saját jártasságunkat e mesterség gyakorlásában.” (Polányi Mihály: Személyes tudás I. 144–145.)

I. 6. „[Ireneo Funes ] Nemcsak azt értette meg nehezen, hogy a kutya általános megjelölés annyi eltérő, különböző méretű és különböző alakú egyedet foglal magában; az is zavarta, hogy a három óra tizennégy perckor (oldalnézetből) látott kutyának ugyanaz a neve, mint a negyed négykor (elölnézetből) látott kutyának.” (Jorge Luis Borges: Funes, az emlékező)

I. 7. A nyelv eredendő inopiája (inopia = szószegénység). A nyelv eredendő inopiáján való felülkerekedés mikéntje a stílus létének egyik forrása. Aki a „megnevezés mesterségében” nagyobb jártasságot mutat, arról mondjuk, hogy „jó stílusa van”, aki kisebbet, annak a stílusát kevesebbre értékeljük.

I. 8. A szavak és szófűzési módok kiválasztását (az inopián való felülkerekedést) „közelebbről meg nem határozható kritériumok” (Polányi) alapján végezzük. A három fő mód mégis a következő: a) új szavak/jelek létrehozása (’machete’) b) szóképek használata (hasonlatok: ’nagy, mint egy ház’; metaforák: ’hajnalban gyöngyöznek a szőlővesszők’; metonímiák: ’a fél évfolyam megbukott’; szinesztéziák: ’borízű hang’, ’káprázik a fülem’) c) körülírások használata.

I. 9. Az inopia (szószegénység) mellett a stílus másik nyelvi forrása a copia (szóbőség). Miközben a nyelvnek számos dologra nincs szava, egyes dolgokra több szava is van: lány, nő, hölgy, csaj, némber, perszóna stb. mind ugyanazt jelenti: ’nőnemű emberi lény’. A nyelvhasználónak választania kell a rendelkezésre álló arzenálból, s e választás mikéntje a stílus másik forrása.

II. A grammatika és a stilisztika kapcsolata

II. 1. Míg a nyelvtan (és a szótár) a nyelvi rendszer korlátainak a leltára, addig a stilisztika a megengedések és a választási lehetőségek sohasem lezárt, mindig nyitott számbavétele. (Pierre Guiraud)

II. 2. Klasszikus esetben a stilisztika ott kezdődik, ahol a grammatika végződik. A 20. századi irodalomban azonban gyakori, hogy a grammatikai hiba válik stílusténnyé.

II. 3. A leggyakoribb eset az, amikor műveletlen vagy bárdolatlan szereplőt jellemez az író azzal, hogy nyelvtanilag hibás szöveget ad a szájába. Ilyen a korábbi irodalomban is előfordult.

II. 4. Újabb keletű jelenség az, amikor az író/költő maga szólal meg nyelvtanilag hibás szöveggel: „Harmadnapja nem eszek...” „Margittay Edina még soha nem volt egymáséi.”

II. 5. Csak az a nyelvi hiba lehet stílustény, amelynek vannak szociolingvisztikai alapjai! ‘Harmadnapja nem eszef...’— nem lenne stílustény!

III. A retorika és a stilisztika viszonya

III. 1. A retorika az ókori demokrácia terméke, mivel csak demokráciákban van fontossága a hatásosan érvelő nyelvhasználatnak.

III. 2. A stilisztika a retorikán belül született meg: a retorika a hatásos szövegképzésen túl a meggyőző előadásmód egyéb eszközeivel is foglalkozik. Továbbá: a retorikának soha nem tárgya az írott szöveg.

III. 3. A nyelvhasználat során a nyelv „önjáróvá”, autonómmá válhat. Ez azt jelenti, hogy a szavak mintegy önmaguk indukálják egymás megszületését.

„Tegnap interperszonális verbális kommunikációt folytattam a barátommal.”

„Uraim! Midőn a szószékre lépek, hogy felhívjam Önöket, mentsék meg a hazát, e percnek irtózatos nagyszerűsége szorítva hat le keblemre.”

Az előzőek alapján a klasszikus stilisztika rendszere a kartéziánus nyelvszemlélet talaján áll. A kartéziánus nyelvszemlélet feltételezi a ‘nyelv előtti’ gondolatok létét: ezekhez választ a nyelvhasználó nyelvi köntöst. E szerint a felfogás szerint a gondolatok elsődlegesek, és a nyelv nélkül is létezhetnek.

A kartéziánus nyelvszemlélet ellentettjeként jött létre a Sapir–Whorf- elmélet (‘nyelvi relativizmus’), amely szerint a nyelv a gondolatoknak nem csupán hordozója, ‘köntöse’, hanem létrehozója, megformálója is. Benjamin Whorf szerint a nyelv "is not merely a reproducing instrument for voicing ideas but rather is itself the shaper of ideas... We dissect nature along lines laid down by our native languages."

A posztmodern (posztstrukturalista) nyelvszemlélet és irodalomfelfogás tagadja a nyelv referenciális jellegét: azt, hogy a szavak biztonsággal vonatkoztathatók a valóság elemeire. Ily módon a mai nyelvszemlélet és irodalomfelfogás — szemben a klasszikus stilisztikával — inkább a Sapir–Whorf-i nyelvi relativizmusba simul bele.

“A nyelv álruhába öltözteti a gondolatot. Mégpedig úgy, hogy az ember nem következtethet az öltözet külső formájából a felöltöztetett gondolat formájára, mert az öltözet külső formája egyáltalán nem abból a célból készült, hogy a test formájának megismerését lehetővé tegye.” (Wittgenstein)

„A nyelv beszél. Az ember csak annyiban beszél, amennyiben megfelel a nyelvnek” — mondja Heidegger.

“Die Sprache spricht. Das Sprechen spricht uns im Gesprochenen.” (Heidegger)

„The Medium is the Message” — mondja Marshall McLuhan. A Sapir–Whorf-elmélet, Heidegger mondása és McLuhan állítása egybecseng.