A dogmatikai traktátusok témái közül talán egyik sem változtatta meg arcát a II. Vatikáni Zsinat óta, olyan mértékben, mint a negatív véglegesség eszkatológiai tétele: a pokol. . A teológia antropológiai fordulatának vonzataként maga a pokol is emberarcúvá lett – állítja Marcus Schulze. Ist die Hölle menschenmöglich? Das Problem der negativen Endgültigkeit in der eutschprachigen katholischen Theologie der zweiten Haelfte des 20. Jahrhunderts, Freiburg 2008, 5.
Szűkszavú teológiai állítások összefonódnak a népies hagyománnyal, „paraszt-teológiával”, amit sokkal inkább lehetne a primitív vallásosság, mítosz-elemzés, folklór szempontjai szerint elemezni, minthogy állításait teológiailag túlzottan komolyan venni.
Gondolom, senkinek nem okoz problémát konstatálni a pokol hagyományos és népi megjelenítéseinek helytelenségét. Mindannyian helytelenítjük azt, ahogyan a Nyugaton oly sokáig hatályban lévő megszokott túlvilág- prédikáció visszaélhetett azzal, amit „végső igazságoknak” nevezett. Jean Delumeau joggal nevezte mindezt „a félelem pasztorációjának”.
Ratzinger szerint a pokol három értelmezési módja lehetséges: 1) Egzisztenciális 2) Tanatológiai-üdvtörténeti 3) A megrögzöttség, a kérhozat pokla
A pokol örökkévalóságának gondolata a legnagyobb szerénységre inti a teológust. Semmivel sem lát bele jobban Isten kártyáiba, mint bármely hívő. Nincs joga mellébeszélni, gondolkodása mindazonáltal a kortárs tudatok összebékítésének jótéteménye lehet. A feladata viszont tisztán körvonalazott: a remény bizonyosságának megerősítése.