Új filozófiai tendenciák a 19-20. században - Pozitivizmus 2010-2011-es tanév X. előadás

Új filozófiai tendenciák a 19-20- században A következőkben három új filozófiai diszciplinát fogunk tárgyalni: tudományfilozófia, nyelvfilozófia, hermenutika. (Mindhárom hatással van a jogtudomány további fejlődésére). Hegel után a rendszerfilozófiák hitelüket vesztik, a metafizikai megalapozás kudarcának köszönhetően. Ezzel párhuzamosan megváltozik (és önállósodik) a tudományról való gondolkodás.

Comte és a pozitivizmus programja Auguste Comte (1789-1857) Arra kereste a választ, hogy mi a titka a természettudományok sikerének és a társadalomtudományok sikertelenségének. A természettudományok sikere módszertani tudatosságukban és megalapozottságukban rejlik. A társadalomtudományoknak, ha céljuk ugyanaz a bizonyosság és logikai koherencia, ugyanazokat a módszereket kell követniük.

Comte és a pozitivizmus programja Comte-nál az emberi megismerés története három szakaszra tagolódik: mítikus stádium (megszemélyesített erők)‏ metafizikai stádium (metafizikai elvek)‏ pozitív stádium: a kizárólag pozitív (fennálló) tényeken alapuló tudomány maga tisztázza saját módszertani alapjait A pozitív stádium jellemzői: csak empirikusan megállapított tények szolgálnak a valódi tudás alapjául csak a biztos (bizonyított) ismeret lehet tudományos a tudomány feladata az, hogy megalapozott előrejelzésekkel szolgáljon.

Comte és a pozitivizmus programja Comte vetette meg az új típusú társadalomtudomány eszméjét: szociológia („társadalmi fizika”). A társadalmi jelenségeket puszta tényszerűségükben kell megragadni, s ezek alapján megfogalmazni a társadalmi jelenségek mögött meghúzódó törvényszerűségeket – empirikus módszer. Később (a 20. század második felében) ebből a kezdeményezésből alakult ki az a nézet, hogy a szociológiai megismerésen iskolázott társadalomelmélet át tudja vállalni a filozófiai reflexió szerepét. (Lásd pl. Niklas Luhmann, vagy Jürgen Habermas társadalomelméleteit.)‏

Comte és a pozitivizmus programja Korábban úgy gondolták, a filozófiára vár a tudomány megalapozásának feladata. A pozitivizmus szerint viszont ez magának a tudománynak (vagy valamelyik részének) a dolga. Metafizika-ellenesség (metafizika-semlegesség): a pozitivisták elutasítják a filozófiának azt az igényét, hogy metafizikai, nem-empirikus magyarázatokkal szolgáljon. A metafizika helyett az empirikus tudomány haladása által felvetett ismeretelméleti és módszertani kérdéseket állítják a filozófiájuk középpontjába. A szélsőséges pozitivizmus egyik forrása a tudománybabonának. A pozitivizmus alternatívája – Wilhelm Dilthey filozófiai hermeneutikája.

A szimbolikus logika Az empirizmus és az ismeretek bizonyossága: Szükségszerűen igaz (apodiktikus) ismeretek pusztán empirikus tényekből nem származnak – „csak” tényigazságok (Hume)‏ Megkérdőjelezhetetlen ismereteket pl. a nem-empirikus geometria szolgáltat – de hogyan alkalmazható a matematika a természeti jelenségek leírására? Ennek a nehézségnek a kiküszöbölését tette lehetővé a modern szimbolikus logika kidolgozása. Két kulcsszerző: Gottlob Frege, Bertrand Russell.

A szimbolikus logika A logika Arisztotelész óta eléggé keveset fejlődött. Ebben hozott drasztikus változást a szimbolikus logika kialakulása a 19-20. században. Alapja a logikai törvényszerűségek matematikai modellezése: a mondatok logikai értékkel bíró elemeinek szimbólumokkal (változókkal) való helyettesítése. pl. “Minden ember halandó.”: x(F(x)G(x))‏ (minden x-re igaz, hogy ha F, akkor G)‏ Lehetővé tette a logikai elemzés problematikájának leválasztását a mondatjelentés és az igazság kérdéséről.

A neopozitivizmus A szimbolikus logika és az empirizmus összekapcsolásán alapuló pozitivista felfogás a neopozitivizmus. Az újkori empiristák (Hobbes, Locke, Berkeley, Hume) a tudomány metafizikai alapjait próbálták feltárni. A neopozitivizmus elutasítja a metafizikai megalapozás kérdését. Helyette tudománymódszertannal (metodológiával) foglalkoztak.

A neopozitivizmus – a Bécsi Kör A neopozitivizmus filozófiáját a Bécsi Kör néven ismert filozófiai társaság dolgozta ki (Verein Ernst Mach, 1928-1938). Legelentősebb tagjai Rudolf Carnap, Moritz Schlick. Nem tartozott a Körhöz, de szoros kapcsolatban állt velük Karl Popper. Filozófiai felfogásukat „tudományos világnézetnek” nevezték. A neopozitivizmus kialakulására erőteljesen hatott a fiatal Ludwig Wittgenstein, aki a Logikai-filozófiai értekezés (Tractatus logico-philosophicus, 1921) c. művében dolgozta ki a tapasztalatból nyerhető bizonyosság logikai alapjait.

A neopozitivizmus - metodológia A tudományos gondolkodás megértése azt feltételezi, hogy megállapítsuk, mely módszerek valóban tudományosak – metodológia. A metodológia olyan általános szabályrendszer, amely megmutatja, miként kell a tudományos elméleteket fölépíteni, s melyek az értelmesség és a helyesség kritériumai a tudományban. A metodológia kidolgozása során el kell vonatkoztatni a tudományos megismerés történelmi és társadalmi kontextusától (a tudománytörténettől). A megismerés racionális rekonstrukciója: különbséget lehet tenni a tudományos felfedezések tényleges folyamata és az ismeretek igazolásának módja között

A neopozitivizmus – a verifikációs elmélet A verifikáció az ismeret igazolásának módja: - egy kijelentés akkor értelmes, ha tudjuk, mi teszi igazzá vagy hamissá (verifikálható-e); - hogyan dönthető el ténylegesen, hogy egy kijelentés igaz-e vagy hamis (mi a verifikálás módja). Szintetikus kijelentések: empirikus tartalommal rendelkeznek, tényállítást tartalmaznak, igazságuk eldöntéséhez a tapasztalattal való egybevetésre van szükség („A Föld a Nap körül kering”)‏ Analitikus kijelentések: kizárólag a bennük szereplő szavak jelentése teszi igazzá őket („Minden agglegény férfi”). Absztrakt tudományos kijelentések: az összetett kijelentéseket úgynevezett protokolltételekre kell fölbontani. Ezek elemi kijelentések, amelyek az empirikus tapasztalattal közvetlenül összevethetők.

A neopozitivizmus – a verifikációs elmélet Az indukció kritikája: a természettudományok tételeinek objektivitása valójában általánosítás (valószínűség), hiszen sok azonos, de egyedi esetből vonnak le egy általános következtetést (indukció). Ám a lehetséges kivételek aláássák a tudományos tétel univerzalitását. Két megoldási lehetőség: - a lehetséges tapasztalatra való hivatkozás a verifikáció során: nem követelték meg a tapasztalattal való tényleges összevetést, hanem elfogadták bizonyításnak azt is, hogy lehetséges az ilyen összevetés; - verifikáció helyett konfirmáció (Hempel): a megfigyelés csak megerősíti a tételt, de nem bizonyítja azt

A neopozitivizmus – Popper Az ember fallibilis lény: mindig ki van téve a tévedés lehetőségének. Ennek következtében a tudományos tételek kétségtelen igazolásának igénye beválthatatlan. Egy kijelentés csak akkor tekinthető tudományos tételnek, ha racionális kritikának vethető alá, vagyis falszifikálható (cáfolható). A tudományos elméletek mindig hipotézisek. E hipotézisekből empirikusan ellenőrizhető egyedi előrejelzéseket teszünk, amelyek azután vagy cáfolják a hipotézist vagy nem. Ha egy elmélet sok falszifikációs kísérletet kiállt, akkor korroboráltnak tekinthető (alkalmas arra, hogy újabb empirikus próbáknak vessük alá). Minél inkább korroborált egy elmélet, annál nagyobb az empirikus valószínűsége. A tudomány úgy gyarapszik, hogy a falszifikációs eljárásokkal kiszűrjük belőle a hamis vélekedéseket.

Posztpozitivista tudományelmélet A pozitivista tudományelmélet két legnagyobb hatású kritikusa Thomas S. Kuhn és Paul Feyerabend. A posztpozitivista jelző arra utal, hogy ezek a filozófusok föladják a pozitivizmusnak a tudományok sajátos és univerzális módszerére vonatkozó álláspontját. A tudományelméletbe bevezetik a tudománytörténeti kutatások eredményeit: a tudomány működése nem érthető meg a tudománytörténet tanulmányozása nélkül. A tudománytörténeti vizsgálódások azt mutatják, hogy a tudósok valójában sohasem igazodtak következetesen valamilyen módszertani ideálhoz, sőt gyakran éppen az eltérés nyomán születnek a nagy felfedezések. Kétségessé válik, hogy létezik-e egyáltalán univerzális tudományos módszertan - talán a metodológiai szabályok, a racionalitás kritériumai is történetileg változóak.

Posztpozitivizmus - Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete (1962) A tudomány története nem lineáris, hanem inkább ciklikus, és forradalmi változások tarkítják. Egy tudományterület története: normál tudomány — válság — forradalom. A normál tudomány az adott vizsgálódási terület megszerveződése nyomán bontakozik ki. Erre a szakaszra valóban a kumulatív fejlődés jellemző: a tudomány lineárisan fejlődik, az ismeretek halmozódnak, egyre több kérdésre ad választ. Paradigma: az a fogalmi keret, amelyen belül a módszertani ideálok megfogalmazódnak. Módszertani szabályok, elméleti modellek, tudományos teljesítmények összessége, melyek lehetővé teszik és szervezik a normál tudományos tevékenységet. A paradigma kognitív és szociológiai funkciót egyaránt betölt.

Posztpozitivizmus - Kuhn A paradigma biztosítja a normál tudományos tevékenység zavartalanságát. Mivel adottak a feltételek, amelyek között egy kérdés tudományos problémának számít, s tisztázott, melyek egy jó magyarázó elmélet ismérvei, azok a kérdések, amelyekre a normál tudomány minden próbálkozás ellenére sem tud választ adni, perifériára szorulnak (anomália). Ha azonban ezek az anomáliák elszaporodnak, vagy a megoldásuk égetően szükségessé válik, akkor a normál tudományt válságba sodorják. A válság az új tudományos módszerek keresésének, a paradigma föllazulásának a szakasza. Az ilyen éleződő válsághelyzetben következik be a forradalmi változás. A változás attól forradalmi, hogy a régi paradigmát egy új váltja föl, azaz megváltoznak a tudományosság mércéi. Ezzel újra elkezdődik a tudományterület normál szerveződése.

Posztpozitivizmus A paradigma a normál tudomány szakaszában nem megkérdőjelezhető. Ebből az következik, hogy a paradigmák összemérhetetlenek, inkommenzurábilisak. Ha mindig valamilyen paradigma befolyása alatt állunk, nem rendelkezünk objektív mércékkel a tudományosság kritériumit illetően. Ha kiállunk a pozitivizmus metodológiai univerzalitása mellett, akkor a tudomány jelentős része nem tekinthető racionálisnak, ha viszont elismerjük, hogy a tudományosság ismérvei történetileg változnak, akkor a pozitivista metodológiát nem tekinthetjük univerzálisnak. Feyerabend: bele kell nyugodni a tudomány irracionális jellegébe. A tudósoknak semmi okuk sincs, hogy akár saját korábbi eljárásaikhoz tartsák magukat. Sőt, a tudomány történetét sokszor hatalmi, politikai törekvések is ösztönzik és befolyásolják. Ezt az álláspontot nevezzük episztemológiai anarchizmusnak.