1942. május 17. ............ "Hogy is kezdjem...A szobám falán három "családi kép" van, három fénymásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik "nem bennfentes" látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: "a nagybátyád?" vagy " a rokonod?" Igen,-  felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy- vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a katolikus Vörösmarty vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő, vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy János, stb. rengeteg rokonom van. De semmiesetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! [.....] Zsidóságomat sohasem tagadtam meg, "zsidó felekezetű " vagyok ma is [...], de nem érzem zsidónak magam, vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom.[...] A zsidóságom életproblémám, mert azzá tették az életkörülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel (csak gyakorlatilag, "életileg"), hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek [...] Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én "nemzetem" nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el a gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, - megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem."   Radnóti Miklós: Napló

Dos, a bori táborok egykori foglyának karikatúrája

Az À la recherche-et 44 augusztus 17-én írta, egy nappal a feleségének írott, már emlegetett harmadik levelezőlapja után, még a hegyek közt, még viszonylagos nyugalomban, talán reménykedve a közeli hazatérésben, talán már sűrűsödő balsejtelmektől zaklatva. Mi tudjuk: egy hónapnyira az erőltetett menet kezdetétől a napról napra irgalmatlanabb, testi-lelki nyomorúsággal gyötrő pokoljárástól. De ebben az édesen sajgó, nosztalgikus képekkel fénylő versben alig érezni a tragédia közelét. Vas István írja a versről, hogy benne a „fasizmus korának minden rémülete s az antik művészet utolérhetetlen derűje vegyül remekművé". Honnan ez a nyugalom, ez az emelkedett szépség? Hiszen nemcsak ott tündöklik zavartalanul, ahol, bármilyen fájdalmas hiányérzettel is, de mégiscsak az elveszített édent idézi meg. A fiatal feleségekkel koszorúzott tündöklő asztalt (tudjuk: a Svábhegyen volt ez, Jean bácsi - hogy is hívhatnák másképp azt a cseppet sem fényűző kiskocsmát, ahol Radnótiék baráti-irodalmi köre találkozgatott? - vendéglőjében, a bölcs borozások színhelyén); alig-alig ittak a szépszemű karcsú poharakból, mással voltak elfoglalva, költészettel, politikával, a köznapokkal, emlékezzünk csak a versre: „verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján". S ha egyszer ezeket a bármennyire háborús, mégis valahogy békebeli estéket idézi, hogyisne tündöklene minden szava-képe? Úgy érezzük, minden részlete csordultig van lírával-érzelemmel, egy rosszhiszemű kritikus akár azt is mondhatná: hogy lehet a munkaszolgálatos Radnóti helyzetében ilyen szépen írni? Mert nemcsak a múltidéző jelenetek gyönyörűek. A harmadik strófától szorongató háborús híradó következik, a lepecsételt marhakocsik, az aknamezők, a távol harcolók és a rég elesettek, a magukra maradt feleségek. Csakhogy ez a hang még a tragikus sorokban sem törik meg. Mert ebbe a sorba: „a rég elesettek, szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje", a szívükön visz valami gyöngédséget, majdnem azt mondtam: dekorativitást, s valami emelkedett hangfekvés, a szépívű dallam, a glóriásan ragyogó kép teszi salaktalanná ezt a sort: „.a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben", ahogy a vers (Radnóti tragikus sorsának még aránylag elviselhető) színhelye is már-már légies-fátyolos derengést kap, hiába értjük, hogy jajjal van teli: jajjal teli Szerbia ormán. De ez a megformálásától édesen, tartalmától fájdalmasan-iszonyatosan zengő dallam szól még az Erőltetett menetben is, hiába tudjuk, milyen kegyetlen dráma játszódik a már-már dalszerűen hullámzó vers hátterében. Ahogy, mint tudjuk, Radnótinak még a végső nyomorúságban is gondja és ereje volt a szép, kalligrafikus írásra, a vers végső, tökéletes megformálására. Emlékezzünk az À la recherche játékos eleganciájára: nemcsak a puszta formára, azaz: a felülmúlhatatlan dallamot író metrumra, hanem, mondjuk, a szinte kedvtelve elénk tett sorközi rímekre („szürkebarátot-fürge barátok" vagy „éltek a holtak s otthon voltak a foglyok"), de akár olyat is mondhatnék, mint az (ösztönösen) a tartalomhoz igazodó hangzás, a versindítás gyönyörű tenorja, a csupa magas magánhangzóval szárnyaló „régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek".

A la recherche... (1944.): - A cím Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában című regényére utal, mely Bergson filozófiájának és időszemléletének legteljesebb művészi tükrözője. Radnóti műve is az önkéntelen emlékezés bergsoni tételére épül. A múlt átértékelődik a jelenben, átírja és átformálja a jelent, elszakíthatatlanul része személyiségünknek és életünknek. - Másrészt az elégia a horatiusi non omnis moriar (nem halok meg egészen; Horatius ódáiból (3, 30, 1) vett idézet, melyben a költő v. a lélek halhatatlanságára, v. arra céloz, hogy a neve és művei halála után is fönnmaradnak.) elv felélesztője, ám már nem a költészetre vonatkozóan, hanem az élet apró mozzanatainak megtartó erejében bízva. Radnóti emlékezéstechnikája – lélektanilag is hitelesen – a szinkronitásában nem kellően értékelt élmények és élménytöredékek felidézésén alapul.

Kérdések és a válaszok összefonódása hexameterben Az első sor nosztalgikus sóhajtása az eltűnt időt még nem határozza meg. A következő négy sor (két kérdés) mutatja a sóhajtás tárgyát, az ifjúkort ( távolodás, a visszahozhatatlanság érzése) A második szakasz : "tündöklő asztal" képe A harmadik sor- felidézi a Hetedik eclogát ("Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok.") -a múlt idő határozottá válik. Múltidézés a szakasz zárómondatában szorongató :a jövő és a jelen: "verseket írtak a rég elesettek, szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje." (1944 augusztusából visszatekintve a tények ismeretében fogalmazza meg Radnóti- időközben valóság lett. A félmúlt akkor még csak ígérte a tragikus, azóta jelenné öregedő jövőt. A harmadik szakasz felsorolásba kezd, a "mocskos éj fedezéke" ismét a Hetedik eclogára emlékeztet. A zárómondat:a szobájuk sziget és barlang volt számukra. A negyedik szakasz folytatja a felsoroló emlékezést, a besorozott katonák, az aknaszedő munkások, majd a spanyol polgárháború önkénteseinek alakját idézve.- Komor gyászzene : "s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben.„

A vers szerkezete Az ötödik szakasz továbblendül, majd hirtelen megcsuklik, s csak legyinteni tud: mindegy. Marad a kérdezés a verskezdő "tündöklő asztal"-ra: "Hová tüntek a bölcs borozások?" Az ifjúság szép mozzanatát, a baráti társaságot idézi. Az emlékezet a halottak után az élőket idézi, az otthon maradottakat, a nőket, a gyerekeket. ("szépmosolyú" és a "tündérléptű" a görög eposzok állandó jelzői). Az emlékezés szomorúsága+ünnepélyes hang A hatodik szakasz tovább kérdez, de nem tud szabadulni a kezdőképtől, a hársak alatti nagy asztaltól - és itt Szerbia már úgy hangzik, mint a második szakaszban Ukrajna, Hispánia, Flandria. - Radnóti is egy a társaságból, rá is hasonló sors vár. A hetedik szakaszban újra felhangzó kérdésre aztán megszületik a végleges válasz: nem tér vissza a régi éj soha többé. ("mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már„) Apollinaire –A megsebzett galamb-Radnóti megidézi-elbúcsúztatja a múlt időt, halott barátait.

Apollinaire A MEGSEBZETT GALAMB ÉS A SZÖKŐKÚT LA COLOMBE POIGNARDÉE ET LE JET D'AEU