A nőkről alkotott kép változása 18. században Magyarország A nőkről alkotott kép változása 18. században

Előzmények A nőkről alkotott közfelfogás Európában viszonylag csekély változáson ment keresztül az egyes történeti korokban. Általában elmondható, hogy a humanizmus és a felvilágosodás eszméinek elterjedése nem hozta magával a nők a róluk alkotott kép átformálódását, társadalmi helyzetük javulását, oktatásuk újjászervezését. Az európai nők kiszolgáltatott jogi státuszának gyökerei között továbbra is meghatározó tényező maradt a patriarkális római jog, az ősi germán hagyomány és a keresztény kánonjog.

A közvélekedés szerint a nő továbbra is másodrendű ember maradt Megdöbbentő, de tény, hogy az újkortól kezdve a nők helyzetéről folytatott évezredes irodalmi vitában („querelle des femmes”) egyre durvább, nőellenes hangok is megszólaltak, amelyek alkalmanként heves mizogün kirohanásokban öltöttek testet.

Egyes szerzők szerint a magyar nők helyzete üdítő kivételt képezett ebben az európai összképben. A két háború közötti magyar nőtörténeti irodalom egyik mérvadó művének szerzője a magyar nők jogi megítélésének sajátos történeti változásaira mutat rá. Bobula Ida – Máday Andor szociológus kutatásaira támaszkodva – leírja, hogy a középkori magyar nő megítélésében egyfajta „paritásos” irányzat volt érvényben, amely alapján – a korban egyedülálló módon – az asszonyok jogi helyzete a férfiakéhoz közelített.

A magyar asszonyok az Árpád-korban rendelkezhettek saját vagyonnal, örökölhettek és adományozhattak, vásárolhattak és eladhattak gyám közreműködése nélkül. A férfiágon való öröklést az Anjou-korban vezették be, de a nők érdekeinek védelmében tovább élt a leánynegyed és a fiúleányság intézménye. A magyar nők a házasságkötés után is élvezetek bizonyos önállóságot, ezt jelezte az is, hogy körülbelül a 18. századig nem vették fel férjük nevét, hanem a névhasználatban leánynevüket is megőrizték.

A teljes szerkezetű asszonynevek akkoriban általában három jól elkülöníthető részből álltak: a férj teljes neve, a nő teljes neve és a közöttük lévő viszonyt, azaz a házas állapotot kifejező nyelvi elemek. Például: „Kis János felesége Nagy Borbála”. Ebből a formából alakult ki a „-né” feleségnévképző használata.

Két évszázad határán, 1800-ban jelent meg az erdélyi Cserei Farkas könyve: „A magyar és székely asszonyok törvénye”. A művet a szerző fia adta ki, annak halála után. A század második felében születhetett, de még nem található benne nyoma a külhoni eszmék hatásának. Ezért jól tükrözi az 1700-as évek első felének azt a magyarországi nőképét, amelyben nyomokban még élénken élnek a régi „paritásos” felfogás motívumai. Cserei kifejezetten büszke arra, hogy a magyar nő mennyi szép ősi joggal rendelkezik, ezek forrását nem a méltányosság érvényesülésében, hanem a magyar férfiaknak „a nők iránti engedékeny szeretetében” véli felfedezni.

Vannak azonban ebben a könyvben egyértelmű jelek arra, hogy a 18 Vannak azonban ebben a könyvben egyértelmű jelek arra, hogy a 18. század folyamán a „paritásos felfogás” átadta helyét a nők „patriarkális” megítélésének. Ezt mutatja a nők társadalmi helyének, szerepének az a meghatározása is, amelyre Cserei könyvében több helyütt találunk egyértelmű utalást. Az asszonyoknak az egyházi közösségekben és a családban kívánatos magatartásmódját például így határozza meg: „Az asszonyállat ne szóljon a gyülekezetben, otthon pedig a ház igazgatásában kövesse férje parancsait. A férfinek hatalma van az asszony felett és megbüntetheti őt, – csak bánjék vele mértékletesen.” A nők lehetnek ugyan nemesek, de az anya gyermeke ezt a nemességet nem örökli, csak a fiúsított lány gyermekei lesznek nemesek. Az édesanya fia gyámja sem lehetett, mivel „az Asszony állatok gyenge, hajlandó állapottyokért, mind penig hogy másnak, t. i. az ő férjeiknek birtoka alá vannak vettetve, az Tutorságot nem viselhetik”.

Érdekes – és meglehetősen ellentmondásos – módon foglal állást a kolozsvári szerző a nők hivatalviselése dolgában. Az asszonyok királynőként uralkodhatnak, mivel erre számos példa volt és van. (Illetlen, sőt veszélyes dolog lett volna Máriai Terézia vagy fia uralkodása alatt megkérdőjelezni a nők uralkodásra való alkalmasságát.) Az „országlás” azonban a kivételek közé számít, mivel csak az uralkodónők számára biztosított Isten különös kegyelmével „férji szívet és erőt”. A többi asszony eredendő gyengesége miatt hivatalt nem viselhet, köztisztséget nem tölthet be.

A 18. század második negyedére már Magyarországon is mélypontra kerül a nők megbecsültsége. Egymás után születnek a női nemet leplezetlenül és durván gúnyoló versezetek, prózai írások, sőt színpadi művek is. 1765-ben látott napvilágot az az iskolai előadásra szánt dráma, amelynek szerzője – egy pálos szerzetes – gátlástalanul szapulja a női nemet. Az asszonyok szerinte pletykásak, borisszák, veszekedősek – rászolgálnak a verésre. Az „Intermedium” („Közjáték”) egyszerű címet viselő darab jól kifejezte a korszak nőellenes mentalitását, amely ekkorra már Magyarországon is teret hódított.

A 18. századi magyar társadalomban – és ezen belül a családban – a nő már alárendelt szerepet töltött be. Társadalmi státuszában a férjét követte: ha köznemeshez ment férjhez, elvesztette főnemesi rangját, ha viszont jobbágy létére nemes vette feleségül, akkor nemesi jogokra tett szert. A családon belüli viszonyokat jól tükrözi a magázás és a tegezés váltakozása, amely legegyszerűbben a korabeli levelezés alapján rekonstruálható. A férj leveleiben tegezi a feleségét, de ő már magázza urát. Az édesanya leányát tegezi, fiát viszont már magáznia illett. Az egyik levélben így búcsúzik az anya rég nem látott fiától: „kegyelmednek böcsülettel szolgáló anyja míg él Bossányi Judit.”

A leány apjához intézett levelét gyakran fejezi be így: „alázattal szolgáló leánya”, férjének pedig „szeretettel szolgál”. (Bobula, 1933, 33.) Ezek az idiómák fordulnak elő gyakran Lorántffy Zsuzsanna és Zrínyi Ilona levelezésében is. A férfiakkal szemben általában az alázatos hangnem használatos a század közepéig, ez alól csak ritkán fordult elő kivétel.

A lány szinte gyermek még, amikor férjhez adják. A középkorra emlékeztető az a gyakorlat, mely szerint a kislányokat már 7 éves korukban eljegyezhették, és 12 évesen férjhez adhatták őket. Kevesen látták be, hogy a túl korai férjhez-menés káros testileg-lelkileg. Ezek a gyermek-asszonyok a házasságban nem rendelkeztek önállósággal, kiszolgáltatott helyzetükben könnyen válhattak férjük eszközévé. Gyakran előfordult, hogy verték őket, ami a közvélemény szemében egyáltalán nem számított bűnnek, előfordult a legmagasabb társadalmi körökben is, az alsóbb néprétegek esetében pedig mindennapos gyakorlat volt. Büntetetéstől csak annak a férjnek kellett tartania, aki feleségét elkergette otthonról.

Akár gyermekként adták férjhez a leányt, akár serdültebb korában, nem sok beleszólása volt abba, hogy szülei kit választanak neki hitvesül. Az, hogy a párok összeillettek-e vagy sem, az jobbára a véletlenen múlt, mivel a házasság tervezésekor főleg az anyagiak voltak előtérben, a vagyon gyarapításának szempontjai játszottak döntő szerepet. Ha pedig később kiderült, hogy a férj és feleség nem illenek össze, akkor a férj számára volt lehetőség arra, hogy vigasztalást, kárpótlást keressen a nagyvilágban. Az asszonynak azonban mindenképpen hűségesnek kellett maradnia, mivel a napvilágra került házasságtörést a nők esetében még sokáig halállal büntették.

A korszellem megkövetelte a nőktől a teljes körű alkalmazkodást. Az volt az ideális feleség, aki férjének zokszó nélkül engedelmeskedett és igyekezett mindenben kedvében járni. Az ilyen asszonyt megbecsülték, míg a férje akarata ellen szegülő lázadozó sehol sem remélhetett támogatást. Egyedül akkor fogták pártját, ha férje meg akarta tiltani neki, hogy a házasságban régi vallását megtartsa. Ebben az esetben egész felekezete mögé állt, és teljes erkölcsi súlyával támogatta.

A fiatalasszonyokat férjeik ritkán kényeztették, ajándékokat alig kaptak. Testi-lelki megpróbáltatásaik, a gyakori gyermekszülések hamar aláásták egészségüket. A nők levelezésében gyakori téma volt a betegeskedéssel kapcsolatos panasz. Sokan közülük igen korán meghaltak, mivel legyengült fizikumuk nem tudott ellenállni a betegségek sorozatos támadásainak.

A nők művelődése és irodalmi tevékenysége A nők számára a 18. század Magyarországon kevés lehetőséget kínálkozott a tanulásra, művelődésre. A leányok számára szervezett intézményes nevelést-oktatást elsősorban a női tanítórendek nyújtottak. Az angolkisasszonyokat Pázmány Péter hívta Magyarországra, első leánynevelő intézetük 1627-ben nyílt meg Pozsonyban. Budán 1770-ben létesítettek bentlakásos lánynevelő intézetet és egy hozzá csatolt nyilvános iskolát, amely nagy népszerűségnek örvendett a korabeli polgárok körében.

A zárda bentlakó növendékeit az apácák írásra, olvasásra, német és francia nyelvre, kézimunkára és rajzra oktatták, de táncolni és zenélni is tanultak külön mesterektől. Az oktatás nyelve német volt – úgy mint korabeli magyar leánynevelő intézetek többségében. Az angolkisasszonyok tanítórendjét Mária Terézia lelkesen támogatta, gondoskodott az egymás után alapított új intézetek anyagi hátteréről.

Az orsolyiták szintén Pozsonyban alapították első magyarországi iskolájukat 1676-ban. Az uralkodónő őket is segítette, alapítványokat létesített a vagyontalan rend számára. Rendházaikat egymás után nyitották meg Nagyszombatban, Kassán, Nagyváradon, Sopronban, Győrben és Varasdon. De a leghíresebb a pozsonyi zárda volt, ahová az egész országból küldték leányaikat a korabeli a szülők.

Az intézményes nőnevelés mindezekkel a jelentős kezdeményezésekkel együtt is meglehetősen fejletlen volt a 18. század Magyarországán. A leányiskolák csekély számának hátterében nyilvánvalóan a korszak mentalitása állt: az a felfogás, mely szerint a nők tudatlansága nem baj, sőt erény. Biró Márton még 1812-ben is ekként vélekedik a nők erényeiről: „Három jó az asszonynak, ami nem jó a férfiaknak: a félénkség, az együgyűség és a szűkkezűség. A félénkség épségüket, az együgyűség nyugalmukat, a szűkkezűség vagyonukat őrzi.”

Molnár Borbála és Ujfalvy Krisztina Jellemző, hogy a század vége felé kibontakozó magyar nyelvű női irodalom első művelői szinte teljesen autodidakta eszközökkel tettek szert műveltségükre. Molnár Borbála (1760-1825), a korabeli női írók első jeles képviselője már tizenhét éves, amikor titokban megtanul írni. (Apja ugyanis csak olvasni tanította meg, nehogy írástudását szerelmes levelek írására használja fel…)

Molnár Borbála ennek ellenére megtanul írni s nem is akárhogyan: versei igen nagy népszerűséget hoztak számára az egyre gyarapodó magyarországi olvasóközönség – s nem utolsósorban a női olvasók – körében. A századvég jelentős változása volt a magyar kulturális élet terén az is, hogy megjelentek azok a női írók, akiknek első jeles képviselője éppen Molnár Borbála volt. Hasonló folyamat zajlott le nálunk is, mint a korabeli német nyelvterületeken, beléptek az irodalmi életbe az első női írók, mint például Marianne Ehrmann és Amalia Holst vagy az irodalomtörténészek körében Molnár Borbála szellemi rokonaként emlegetett Anna Louisa Karschin (1722-1791). (Ez utóbbi egy falusi kocsmáros lánya, akit egy pásztorfiú tanított meg olvasni. Verseinek elismeréseként a porosz király kihallgatásra hívatta magához, és egy házat építtetett neki Berlinben.).

Ugyanakkor az is látható, hogy Molnár Borbála műveinek szakmai körökben való fogadtatása korántsem volt egyértelmű a kortársak részéről. Kazinczy Ferenc és Fáy András például távolságtartó kritikával illették a költőnőnek a vereses levelezés iránti vonzalmát. A verseiről alkotott néha meglehetősen fanyalgó értékítéletek ellenére a költőnő fényes karrierje tény. A szép irodalmi sikereket egyebek közt az általa közkedvelt műfajnak, a költőtársaihoz versformában írt levelezésnek köszönhette, azoknak a leveleknek, amelyeket azután közzé is tett egy gyűjteményes kötetében.

Az egyik fontos levelező partner Csizi István (1718-1805) költő volt. Levélváltásuk hangneme, a leveleikben felbukkanó témák tartalmának változása jól tükrözi az egyensúlyteremtésnek azt a próbálgatását, ahogyan abban a korban egy művelt nő és férfi lépésről lépésre haladt előre egymás megismerésében, miközben leveleikben a semleges és az intimitás határát súroló témák váltogatták egymást. (A jelentős korkülönbség ellenére ugyanis az idős költő közeledni próbált a harmincas éveinek elején járó özvegyasszonyhoz, aki azonban ezt a kísérletet udvarias, de határozott hangnemben utasította vissza.)

Molnár Borbála másik meghatározó jelentőségű társa a levelezésben Gvadányi József (1725-1801) költő. Vele sikerült kialakítani a levélváltásnak azt a „középúton járó”, udvarias, de olykor humorosan évődő hangnemét, ami egy nő és egy férfi irodalmi levelezésének savát-borsát adja. Ahogyan Molnár Borbála monográfusa, Hász-Fehér Katalin fogalmaz: „Ez levelezés valóban „az első megvalósulása egy olyan nyilvános, nem udvarló társalgási stílusnak, amely az adott magyarországi körülményeket – műveltségi szintet, ízlésvilágot, verselési szokásokat, vidéki életmódot – tekintve, férfi és nő között egyedül lehetséges.”

Molnár Borbála költői kvalitásait és szokatlanul elmélyült és kiterjedt műveltségét mindkét férfi levelezőtársa nagyra tartotta. Egyszersmind szívesen népszerűsítették női pályatársukat az olvasóközönség és a szakma kegyeibe ajánlva költészetét. Mindazonáltal az is látható, hogy képességeit a férfiköltőkhöz hasonlítva egyfajta kuriózumként csodálják őt. Csizi például ezekkel a szavakkal hívja fel a figyelmet a tehetségesen verselő asszonyra: „eggy ő azon szépek közzül, a kik érzékeny hajladóságoktól fel-hevíttetvén, olly igazságosan képzelik a dolgokat, valamint a józan okosság által a férfiak...”

Molnár Borbála irodalmi levelezéseinek partnerei között különleges szerepet tölt be Ujfalvy Krisztina (1761-1818) kolozsvári költőnő. Kettejük levélváltásából kétféle korabeli nőkép-női szerep értelmezés rekonstruálható. A diskurzus kialakításában Ujfalvy Krisztina a kezdeményező fél. Azért keresi fel levelével Molnár Borbálát, hogy cáfolja annak egyik kijelentését, amelyben a női levelezőtársak hiányával magyarázta azt, hogy férfi írókkal folytat „Correspondentiát”. A kolozsvári írónőt az is zavarja, hogy Molnár Borbála levelezéseiben inkább a férfi írótársak normáit, értékeit veszi át, mintha „egyenlő” neműekkel társalogna. Ujfalvy Krisztina ennél önállóbb szerepkört tart kívánatosnak a női nem számára.

Nem elégszik meg a korabeli társadalmi elvárás beteljesítésével: a hétköznapi életben szorgalmas és emellett jámbor vallásosságával gyermekeinek mintát adó édesanya és gazdasszony szerepének megvalósításával. Felkínálja Molnár Borbála számára barátságát ahhoz, hogy ketten együtt alakítsanak ki a tradicionális nőszereppel szemben egy, a női lélek és intellektus sajátosságait jobban kidomborító merészebb társalgási stílust.

Ujfalvy Krisztina a nőnevelés időszerű kérdéseivel kapcsolatosan is kifejti gondolatait. Német mintára javasolja a nők számára olvasókörök megszervezését és házikönyvtárak felállítását. A erények gyarapítását elősegítő moralizáló írások mellett nem tartja károsnak a regények a olvasását sem. Pedig a „románokban” terjedő szentimentalizmus érzelmeket felkorbácsoló hatásával szemben sok purifikátor felemelte a szavát. Ujfalvy Krisztina tehát nem akarja eltiltani a nőket a divatos regényektől, de azt fontosnak tartja, hogy előre készítsék fel a lányokat az irodalmi érték felismerésére és az értéktelentől való elkülönítésére: „...ne szakasszuk el a Sz. Könyvektől a Világi Historiákat, s szerelmes Románokat: mert éggyüt jó, mint az utozás a jó uttal s szép idővel...eggyütt minden Könyvek olvasása sem káros, söt hasznos, de ugy, hogy elébb készittessék ki a Lélek a gyöngynek a gaz közül való kiválogatására..." (Idézi (Hász-Fehér, 1996)

Molnár Borbála és Ujfalvy Krisztina tehát két különböző női szerepfelfogást képviselt és népszerűsített a 18. század végének Magyarországán. Az egyik nőideál a pietista vallásosságában buzgó, de emellett művelt háziasszonyé volt, aki szabadidejében irodalmi levelezést folytat, de a számára tradicionálisan adott családi élettér keretei közül egy pillanatra sem akar kilépni. A másik pedig egy inkább lázadó, önállósodásra vágyó nő képe, aki le akarja rázni a történetileg megkövült korlátok nagy részét, és szabad művelődés révén kívánja kibontakoztatni képességeit, intellektusát. Mindazonáltal látható, hogy még Ujfalvy Krisztina is csak mérsékelt reformokat remélt, talán azért, mert számolt a korabeli magyarországi realitásokkal. Így nem szállt síkra a nőknek a közszférához való teljes jogú hozzáféréséért, a nyilvános közhivatalok nők által való betöltéséért – annak ellenére, hogy őt magát községe jegyzővé választotta.