A harmadik triász ,,Kedvesem, kedvesem, mostmár kapcsold fel a fényeket, Nézzük, nézzük ahogy a stáblista lefut Sírunk, sírunk tudod, teltházig játszunk…”

Németh Antal (1903-1963) Rendező, egyetemi tanár, színházigazgató, színháztörténeti író. A Színpadművészeti Stúdió egyik alapítója. 1935-től 1944-ig a Nemzeti Színház igazgatója. Megújította a Nemzeti Színház játékstílusát. Színészeti Lexikon szerkesztője.

Színházi igazgatása 9 évig igazgatott a Nemzeti színházban. Igazgatása alatt többször került konfliktusba az ott dolgozókkal valamint igazgatása azért is problémás volt, mert rendezői elképzeléseit a színházában nem tudta maradéktalanul megvalósítani. Néhány nagyszerű előadást hozott létre mint például a : Roninok kincse, a Gyémántpatak kisasszony,  Az ember tragédiája, Úrhatnám polgár című előadások.  Németh Antal rendezéseit csak leírások (rendezőpéldány, emlékezés, kritika) alapján tudjuk rekonstruálni, hisz filmfelvétel nem készült egyikről sem.

Érdekesség Az általa szerkesztett Színészeti lexikonban három évvel öregebbnek adja ki magát, hogy a tudós szerepében ne zavarja fiatalsága. Rendezői tanfolyamot indított a Nemzeti Színház keretein belül mintegy harmincöt résztvevővel. A Csongor és Tündét Németh Antal a II. világháború kellős közepén felemelte normál műfaji rangjára, ami világdráma lenne, pont úgy, mint a Tragédia, csak itt komédia, mert a zárókép szerint értéknövekedéssel van dolgunk: a két szerelmes, Csongor és Tünde, végül egymásra talál. A 20. század első felében Németh Antal többféle verzióban és felfogásban, összesen tízszer rendezte meg Vörösmarty művét, ebből háromszor a Nemzeti Színházban adták elő. Elméleti munkásságának csak egy töredéke került kiadásra, tanulmányai, rendezési tervei, díszletek, jelmezek és dokumentáció még nem lett közkincs. Megszállottsága sosem vált öncéllá, nem önmagát akarta megvalósítani, hanem az előtte álló „nyersanyagot” bontotta ki, tette varázslatossá a közönség számára. Németh Antal totális színháza sokáig nem talált folytatókra. a 20. századi avantgárd színházi rendezés magyar megteremtője.

Visszhangjai Kevés színházmûvész pályáját kísérte annyi ellentétes vélemény, mint az övét. „A 20. század első felének jelentős magyar színházi rendezői között alig akad olyan, akinek teljes pályaívet sikerült bejárnia. Németh Antal sorsa annyiban tragikusabb a többiekénél, hogy két totalitárius politikai rendszerben próbált független művész maradni” – írja Balogh Géza. Szidták és csodálták egyszerre. Gúnyneveket aggattak rá: "Hóman-boy", "fővilágosító", "doktor úr„. Az első a botrányos kiugrásra, a Nemzeti Színház puccsszerű elfoglalására utal, a második arra, hogy a színészi játéknál állítólag jóval több figyelmet szentelt a próbákon a szcenikának.

A Csongor és Tünde Németh Antaltól Mint valamennyi rendező és színész abban az időben, gyakorlatilag végigpróbálta az évadot: két-három hetenként volt újabb bemutatója, természetesen többnyire kész vagy alig átalakított díszletekkel, a színészek saját ruháiban. A fennmaradó időben munkaköri kötelessége a repertoár karbantartása, régebbi előadások felújítása, a szerepátvételek lebonyolítása volt. Az ember tragédiája mellett a Csongor és Tünde is végigkíséri egész pályáján. Előadása mintha kevesebb indulatot váltana ki a sajtó képviselőiből Székely építészettől és népviselettől ihletett, költőien finom látványvilága plasztikus elemeket kombinál vetített hátterekkel. Egyszerre dekoratív és puritán, követve és segítve a rendezői szándékot, amely Babits értelmezését viszi át a színpadi gyakorlatba: nem pusztán tündérmesének, hanem bölcseleti drámának, a madáchi Tragédia ikertestvérének tekinti a darabot.

Színészek Csongor: Perényi László és Szabó Sándor Mirigy: Szabó Margit és Gobbi Hilda Tünde: Szörényi Éva Balga: Juhász József Ilma: Somogyi Erzsi Három ördögfióka: Ungvári László, Várkonyi Zoltán és Major Tamás Kalmár: Makláry Zoltán Fejedelem: Tímár József Tudós: Pethes Sándor Az éj mitikus alakját nem vitték színpadra hanem Lukács Margit hangja szólalt meg

"nemcsak összekötő kapoccsá kell lennie az időtlen irodalmi mű, valamint a kortól determinált közönség, színész és színpad között, hanem a szó szoros értelmében alkotó művésszé, kinek kezében csupán anyag az irodalmi mű lelke és szóruhája, a színész teste és hangbeli adottságai, a színpad építészeti, festői és plasztikai lehetőségei, de anyag tulajdonképpen a közönség is, amelynek lelkéből formálja meg, hívja életre a rendelkezésére álló alakító eszközökkel művészi álmait" Köszönjük a figyelmet!