Ókori hitviták

1. Isten egysége A kérdés először a Római Birodalomban népszerű gnosztikus tanok (ilyen volt például a Mani által alapított manicheizmus) kapcsán merült fel: A manicheizmus legfőbb jellemzője a „dualista” világkép, amely szembe állítja egymással a jó és rossz elvet, a jó és rossz istent, a világosságot és a sötétséget, a szellemet és az anyagot.

A kereszténységen belül Markion képviselte ezt az álláspontot: Ő egyrészt elvetette az Ószövetséget, mert szerinte abban nem a Jézus által kinyilatkoztatott jó isten jelenik meg, hanem egy kifejezetten bosszúálló, „rossz” isten. Másrészt azt tartotta, hogy mivel az anyag a rossz isten műve, Jézusnak csak látszatteste volt. Ezt nevezzük „dokétizmusnak”.

Isten egységét a pogány többistenhittel szemben is állítaniuk kellett a keresztényeknek: Tisztázni kellett, hogy milyen viszonyban van egymással az Atya és a Fiú (Logosz), akiknek az istenségét egyaránt vallották. Az „ortodox” nézet szerint egyetlen „monarchia” létezik, ez viszont felveti az isteni személyek egymáshoz való viszonyának kérdését.

2. Szentháromságtani viták Az „ortodox” teológia számára kihívást jelentő – később tévesnek ítélt – tanok: A zsidókeresztények, de a pogánykeresztények között is terjedt az ún. „adopcianizmus”, amely szerint Krisztus egy ember volt, akit az Atya kereszthalála és – főként – feltámasztása révén „fiává fogadott”.

A későbbiekben megjelent az ún. „modalizmus” is (ezt képviselte pl A későbbiekben megjelent az ún. „modalizmus” is (ezt képviselte pl. Rómában a III. században Szabelliosz): E szerint a nézet szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek ugyanannak a lénynek a „módozatai”, nem különálló „személyek”, hanem csak ugyanannak a az isteni lénynek a megváltás tervének megvalósításában betöltött szerepei: egy isteni hüposztászisz („személy”) van és három proszópon („maszk”).

A legnagyobb kihívást az ún A legnagyobb kihívást az ún. „szubordinacionizmus”, azon belül is az arianizmus jelentette: Arius azt tanította, hogy a három „személynek” egyben három „lényeg” (hüposztászisz) is felel meg, akik közül az Atya dicsősége végtelenül fölülmúlja a másik kettőét. A probléma ezzel az, hogy Arius az egyetlen és mindenek felett álló Istent önmaga nagyságának foglyává tette: szerinte Isten transzcendenciája a hatalomban és a fölé rendeltségben nyilvánul meg, nem pedig a szabad önközlésben.

A vita megoldása: a Nikaiai zsinat (325.) Az arianizmussal szemben állást foglaló teológusok (pl. Athanasziosz) azt fogalmazzák meg, hogy ha a Fiú nem volna egylényegű (homousziosz) az Atyával, akkor nem tudna másokat sem „átisteníteni”: A Fiú és a Szentlélek csak akkor tudnak minket is „megisteníteni”, ha ők maguk istenek. Ez azt is jelenti, hogy az Isten egyszerűsége nem kizárja, hanem – éppen ellenkezőleg – magában foglalja a Logoszt. A Nikaiai zsinat hitvallása szerint egy isteni lényeg van (uszia, substantia), azon belül pedig három lény vagy személy (hüposztászisz, persona).

3. Krisztológiai viták Jézus Krisztus személyéről több elgondolás, több „modell” is született az ókori Egyház teológusainak körében: Az ún „Logosz – szarx” (Ige – test) modell: Ezt az elképzelést többek közt Apollinarisz vallotta. Szerinte a Logosz (a második isteni személy) egyesült egy emberi testtel, de egy emberi lélek nélküli testtel. Ezzel az elgondolással szemben azt a kritikát fogalmazták meg, hogy amit a Logosz megtestesüléskor nem vett magára, azt nem is váltotta meg, amivel azonban Isten egyesült, azt meg is mentette.

Az ún. „megkülönböztető krisztológia”: Ezt az elképzelést Nesztoriosz vallotta, aki szerint a Logosz és Jézus embersége nem alkotnak személyes egységet, hanem egymás mellett állnak fenn. Ezt az elgondolást Alexandriai Cirill (Kürillosz) támadta, szerinte ugyanis „a Logosznak birtokolnia kell azt, ami a miénk, hogy azt adhassa nekünk, ami az övé”. Másképpen fogalmazva: Azért, hogy mi részesülhessünk az istenfiúságban, először az Ige testének kellett abban részesülnie. Csak így valósulhat meg, amit a korabeli teológia a „csodálatos csere” fogalmával fejezett ki.

A vitát a 431-es Efezusi, majd a 451-es Khalkedóni zsinatok voltak hivatottak eldönteni. Ezeken a zsinatokon az az álláspont kerekedett felül, amely szerint Jézusban keveredés nélkül egyesül egy személyben az isteni és az emberi természet: Krisztusban tehát két természet (hüposztaszisz) egyesül egy személyben (proszópon), így ő – a Khalkedóni Zsinat megfogalmazása alapján – „valóságos Isten és valóságos ember”.

A vita azonban nem zárult le a két zsinattal: Először az ún. „monofizitizmus” hódított (e szerint az álláspont szerint – az Efezusi zsinat állításával ellentétben – Krisztusban csak egy természet, az isteni van jelen). A Khalkedóni zsinat után előbb az ún. „monoenergizmus” (eszerint Krisztus cselekvése kizárólag a Logosz cselekvése), majd az ún. „monotheletizmus” (ez utóbbi nézet azt vallja, hogy Krisztusnak csak egy, mégpedig isteni akarata volt).

Az egymást követő zsinatok határozatai, amelyek megerősítették Jézusban a két természet személyes egységét, azt hangsúlyozzák, hogy Krisztusban az emberi és isteni természet semmiféleképpen nem zárják ki egymást, hanem éppen ellenkezőleg, harmonikusan együttműködnek.

4. A pelagianizmus Habár a Pelagius (V. század) nevét viselő irányzat nem illeszkedik a Szentháromságról és Krisztusról folytatott vitákba, mégis említést érdemel főként azért, mert a pelagianizmus cáfolata kiemelt jelentőséget kap Szent Ágoston műveiben: Pelagius központi tanítása az „áteredő bűn” tagadása volt. Szerinte az ember akarata továbbra is jó, így nincs szükség különleges kegyelemre ahhoz, hogy a jót válasszuk, és tegyük.

Ezzel szemben Ágoston az eredeti és az áteredő bűn súlyos következményeit hangsúlyozza, amelyek lerombolják az emberi természet jóságát (ez a tan később a reformációban is visszaköszön).