Prolegomena

Teológiai kör és tapasztalat Tillich szerint „csak az lehet teológussá, aki a teológiai kör tartalmát végső meghatározottságaként (Mk 12,29-30: „…az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr, és szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes elmédből és teljes erődből”) fogadja el”. Szerinte ez a meghatározás feloldja az ortodox és a pietista teológusok közötti örök vitát. A pietisták a teológiai körhöz való tartózás kritériumává az újjászületést tették, ezzel szemben tiltakoztak az ortodoxok: az újjászületésben senki sem lehet bizonyos. Tillich leszögezi, hogy a teológiai körhöz tartózás feltétele „nem egyéb, mint az a kérdés, hogy végső meghatározottságának tekinti-e (az illető) a keresztény üzenetet”.

Az istenhit azonossága – mint történelmen kívüli momentum – jelentőségét éppen azáltal mutathatja föl, hogy válasz lesz (lehet) a történetiség síkján fölmerülő kérdésekre. Ebben rejlik a teológiai kör (Tillich) sajátos jellege – a teológusnak belül kell maradnia ezen a körön, máskülönben megszűnik teológusnak lenni. Ha kilép – vagy legalábbis kívül marad –, akkor filozófussá lesz, elveszíti azt a sajátos egzisztenciális meghatározottságot, ami a teológiai körön belül az adott igazság-struktúra iránti elkötelezettségből fakad. Mint Tillich írja: a teológus „nem tart távolságot kutatási tárgyától (...); tárgyára (amely meghaladja a tárgyi létet) szenvedéllyel, félelemmel és szeretettel tekint”.

A teológia mint tudomány A rendszeres teológia a keresztény hitet „tudományos módon” fejti ki. -„metodikus, -megindokolt és kritikai, -valamint szisztematikus, tehát világosan tagolt egész”. Ennek a definíciónak a segítségével fogjuk a következőkben a teológia és a tudomány közötti kapcsolat problémáját kimutatni.

A teológiának fentebb vázolt tárgyából ebben a kérdésben következik egy ellentét: egyrészt a keresztény igazságnak (amelynek központi tartalmát a dogmatika bontja ki) egyetemes igénye van, ami azt jelenti, hogy minden emberre érvényes – tekintetbe véve azt a tényt is, hogy ez az igazság sokak számára semmit sem jelent, mert nem ismerik, vagy elutasítják. Ezért közel lehet a valósághoz, hogy a teológiának a tudományossága éppen a dialógusra való nyitottságában fedezhető fel.

Másrészt nem „Isten önmagában” a teológia tárgya, hanem Isten az emberekhez való viszonyában. A dialógusra való nyitottság számára szükséges függetlenség a hittől, keresztény látásmód szerint így egyáltalán nem lehetséges. Hiszen azok az Istenről tett kijelentések, amelyek a „beszélő konkrét helyzetétől” eltekintenek, Bultmann szerint „minden egyébről szólnak, csak nem Istenről”. Mivel függetlenek a beszélő hitétől, ezért nem a keresztény teológia kijelentései.

A teológia tudományossága A keresztény hit jelenünkre való relevanciáját alapvetően a nem keresztényekkel folytatott párbeszédben is meg kell indokolni. Mivel a keresztény teológia függ az ember Istenhez való viszonyától a teológiai kijelentések ellenőrizhetősége vitatott.

1. Aquinói Tamás teológiai főművében a „Summa Theologiae” bevezetőjének második cikkében tisztázza azt a kérdést, hogy a „szent tannak” (sacra doctrina) nevezett teológia tudomány-e?

2. SZAKASZ: Vajon a szent tanítás tudomány-e? Válasz: a szent tanítás tudomány. A tudományokat két nembe sorolhatjuk: vannak olyanok, amelyek az értelem természetes fényénél megismert princípiumokból indulnak ki (pl. az aritmetika (számtan), a geometria), mások viszont más, magasabb tudományokból veszik elveiket (pl. a zeneelmélet, ami a hangok arányaival foglalkozván az aritmetikának rendelődik alá). A szent tanítás ez utóbbiakhoz tartozik: egy magasabb tudomány, nevezetesen Isten és az üdvözültek tudása adja kiindulópontját, amely az isteni kinyilatkoztatás útján jut el az emberhez.”

Aquinói Tamás, Summa Theologiae I 1,2. Ellenvetések 1. Minden tudomány önmagában nyilvánvaló alapelvekből indul ki. A szent tanítás hittételei – amelyekből kiindul – viszont önmagukban nem nyilvánvalók, hiszen nem mindenki fogadja el őket. Tehát a szent tanítás nem tudomány. Válaszok Ad 1. Bármely tudomány princípiumai vagy önmagukban nyilvánvalók, vagy más tudományra vezethetők vissza. A szent tanítás elvei ez utóbbiak közé sorolandók.

A zenének a teológiával való összehasonlítása során azonban azonnal szembeszökő különbség, hogy a zenetudomány az átvett alaptételeket önmaga képes ellenőrizni (pl. azáltal, hogy matematikusokkal konzultál). Ez a lehetőség a teológia esetében nem áll fenn, amennyiben a keresztény kinyilatkoztatás igazságáról való meggyőződés, tehát a hit, Tamásnál valójában a megkérdőjelezhetetlen, előfeltételezett alapja a dogmatikai – teológiai érvelésnek. Itt - korabeli látásmód szerint - még nem kell problémának jelentkeznie, mivel valójában elképzelhetetlen volt „az Isten által kijelentett alaptételek” gyökeres kétségbevonása.

Wilfried Joest ( ) A teológiának meg kell elégednie a véleményalkotása ellenőrizhetősége iránti követelmény kapcsán a kiinduláskor megfelelő módon nyilvánvalóvá teendő előfeltételekkel. De nem felelhet meg annak a követelménynek, hogy feltételeinek érvényességét egy általános fórum előtt olyan kritériumok szerint igazolja, amelyek ezen előfeltételek elfogadásán túl vannak. Előfeltétel nem hipotézis!

W. Pannenberg „ … nem lepődhetünk meg azon, ha tudományelméleti horizonton mind a dogmatika kijelentéseit, mind az általa bemutatott keresztény tanítás állításait hipotéziseknek nyilvánítják. Mindkét esetben olyan állításokról van szó, amelyek nem evidensek önmagukban, és nem is alkotnak önmagukban evidens állításokból levont, logikailag szükségszerű tételeket.

Az az állítás például, hogy Jézust Poncius Pilátus alatt keresztre feszítették, történeti jellegű, s igazságra támasztott igénye az általános történeti kritériumok alapján megítélhető. Az a kijelentés viszont, hogy Jézus feltámadt a halottak közül, annyiban összetettebb, hogy feltételezi: lehetséges olyan esemény, mint a holtak feltámadása; ennek a feltételnek a megkérdőjelezhetősége pedig csak akkor szűnik majd meg, amikor általános tapasztalattá válik, hogy a holtak feltámadnak.

Szabó Dezső: Feltámadás Makucskán magyar tévéfilm, 66 perc 1995

M.S. Mester - Feltámadás

Pannenberg felfogása szerint a történelmi események jelentését a hagyományátadás történeti összefüggésében ismerhetjük fel.

Pannenberg szerint a kinyilatkoztatást úgy kell értelmeznünk, mint Isten közvetett önfeltárását a történelemben. Mivel az isteni kinyilatkoztatás ilyen módon történeti, a kereszténység törekvése arra, hogy részesüljön benne, bármilyen pártatlan történeti vizsgálódás számára nyitva áll. Egy ilyen kutatás elvégzéséhez azonban fel kell ismerni a kinyilatkoztatás két fontos tulajdonságát.

1. Az a tény, hogy semmiféle egyértelmű tudásunk nincs a történelem teljességének jelentéséről, nyilvánvalóan megszabja, hogy bármely esemény, amelynek egyedülálló jelentősége lehet a kinyilatkoztatásban (mint amilyen a Názáreti Jézus története), szükségképpen "proleptikus", azaz anélkül anticipálja a történelem végét, hogy a történelmet az eleve elrendelés értelmében lezárná.

2. Másodszor pedig azt, hogy valamennyi történeti eseményt "a hagyományátadás történetének" összefüggésében kell megérteni. Az események jelentését csak történetük kibontakozó összefüggésében lehet felismerni, figyelembe véve kapcsolódásukat az egyetemes történelemhez. Ezeket a tulajdonságokat számításba kell venni valamennyi objektív történeti kutatásban, amely arra törekszik, hogy bebizonyítsa a kereszténység (vagy elvben valamennyi vallás) igazságát.

A modern tudomány kulturális felemelkedése óta a vallás igényeinek státusa bizonyos, specifikálható okokból problematikussá vált. A tizennyolcadik század során az univerzumról, mint önmagában megálló egészről, alkotott mechanisztikus kép szükségtelenné tette az "istenhipotézist". C. Flammarion fametszete, Párizs 1888.,

„A földi és égi világ közé emelt évezredes falakat sikerült ledönteni. Martin Luther "Asztali beszélgetések" című munkájában megrója Kopernikuszt azért, mert a gigantikus tömegű Földet az éteri könnyedségű Nap körül akarja forgatni. De az arisztotelészi fizika tanítása alapján Luthernek igaza van: a Föld mozgása elképzelhetetlen. A heliocentrikusság megértéséhez új fizikára van szükség. Az új fizika számára már természetesen evidens a természet egysége, az égi világ földi rokonsága és fordítva: a földi világ "égi eszközökkel" történő megközelíthetősége.

A tizenkilencedik században Charles Darwin feltevései eltüntették az emberi élet "spirituális" dimenzióját mint a vallás speciális menedékét. Ludwig Feuerbach, Karl Marx s később Sigmund Freud kritikái folytatták a támadást azzal, hogy a vallásos hiedelmek eredetére olyan genetikus magyarázatokat adtak, amelyek előfeltételezték, hogy eredetét evilági kategóriákban lehet magyarázni. Ezek az intellektuális erőfeszítések egyesültek a felvilágosodás hagyományos szkepticizmusával a tekintély iránt, és nagymértékben elősegítették a vallásról való modern világias öntudat ki nem mondott alapjának megformálását.

„Polányi Mihály gondolkodásában a további megkülönböztetések ehhez a két jelentéstípus- hoz kapcsolódnak. A tudományos hipotézisek a verifikációtól függenek, míg a matematikát, a vallást vagy a művészeteket helyesebb, ha validáció eljárásával fogadjuk el.” „Képzeletünk művei, beleértve a vallást is, hasznos, talán még szükséges alkotások is, amelyek olyan jelentésvilágot teremtenek, amely lehetővé teszi számunkra, hogy felelős emberként létezzünk. Ebben a másodlagos, mégis fontos értelemben valóságosak, és érvényesek lehetnek, ha értékelni tudjuk jelentésüket.”

A kinyilatkoztatás A kinyilatkoztatásról szóló tanítás központi témája a fundamentális teológiának. Egyrészt minden emberi teológia alapjait (fundamentum) képezi az Istentől eredő kinyilatkoztatás. Hiszen az emberi teológia igazságigénye azon nyugszik, hogy benne Isten igazsága fejeződik ki. Ennek az igazságnak azonban Istentől kell az emberek számára ismertté válnia, tehát Istennek az ember számára kell kinyilatkoztatni önmagát. Ezáltal lesz felismerhető – isteni kinyilatkoztatás nélkül nem lehet emberi Isten-ismeret. (vö. E. Brunner idézetével § 1.2).

Isten a történelemben cselekedve mutatkozik meg „Isten ezt felelte Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. Majd azt mondta: így szólj Izráel fiaihoz: A Vagyok küldött engem hozzátok.” 2Móz 3,14 „Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt. – Az Úr maga mondja ezt.” Ézs 40,5

Kinyilatkoztatás (apokaliptika / revelatio) - a teológiai szakkifejezés (amire nincs egységes kifejezés a Bibliában). - Istennek az emberre és a világra vonatkozó cselekvését jelöli. - Isten cselekvése a teremtésben és a történelemben (Ószövetség) manifesztálódik (manifesztál – kinyilvánít, kinyilatkoztat) és csúcspontját Jézus Krisztusban éri el (Újszövetség).

Az Újszövetségben az Ószövetségben bevezetett isteni önközlés Jézus Krisztusban érte el felülmúlhatatlan csúcspontját: „Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot teremtette” (Zsid 1,1-2).

Az újszövetség tanúsága szerint ezért az üdvösség útja kizárólag Krisztuson át vezet. „És nincs üdvösség senki másban, mert nemi s adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnének.” (Csel 4,12; Jn 14,6) (pozicionális pluralizmus).