Győzelem a veszteség fájdalma felett

Amikor az oklahomai bombarobbantás áldozatainak családtagjai azt kérdezték Billy Grahamtől: „Miért hagyta Isten, hogy ez megtörténjen?” – ő alázatosan annyit válaszolt: „Nem tudom.” Pál azt mondja: „töredékes az ismeretünk.” (1 Kor 13, 9) Isten bizonyos dolgokra a „majd megmagyarázom később” pecsétet nyomja. Egy dologban biztos lehetsz: Isten elég bölcs ahhoz, hogy ne hibázzon és túl jó ahhoz, hogy bármi rosszat tegyen. Bízz Benne, kiérdemelte!

Bill Hybels: Jobb így gyászolni c. könyvéből: Ötven éve az ipari szakértők azt gondolták, hogy ha a mérgező hulladékot eltemetik, az majd eltűnik. Azóta megtanultuk, hogy nem tűnik el. Beleszivárog a vízbe, szennyezi a termőföldeket és pusztítja az állatokat. Ugyanígy van ez a gyásszal is. Ha elássuk, beszivárog érzelemvilágunkba és pusztulást hagy maga után. Eltorzítja az életfelfogásunkat és megfertőzi kapcsolatainkat.

Így folytatja: Amikor édesapám elhunyt, gyorsan helyettesítettem a fájdalmat valami mással. Azt hiszem mindössze négy napig nem mentem be dolgozni. A veszteség és csalódottság ürességét egy eszeveszetten sűrű lelkészi munkarenddel pótoltam. Menekültem a gyász elől. Ez rossz lépés volt részemről, és a körülöttem lévőknek is csak ártott.

Semmi más nem segít annyira hatásosan a túlélésben, mint a tudat, hogy az életednek értelme van. Akinek van – miért – élnie, az elbír szinte bármilyen – hogyant -.

Mint a veteránok, akik háborús történeteikkel és régi sebhelyeikkel dicsekszenek egymásnak – amikor megérkezünk mennyei hazánkba, mi Isten hűségéről fogunk tanúskodni, amellyel átvitt minket harcainkon. Nem szeretném, ha úgy mutogatnának rám, hogy én vagyok ott az egyetlen, akinek soha nem kellett szomorúságot átélnie, nem akarom kívülállónak érezni magam azon szent közösségből. Ezért hát, vedd ki a részed a csatából, mert hamarosan elnyerjük a koronát. C. H. Spurgeon

A hit a gyász minden mérgét hatástalanítja, minden veszteség fullánkjától megszabadít, és minden fájdalom tüzét lecsillapítja; és erre csak a hit képes. S. G. Holland

A tenger partján állok. Feltűnik egy hajó, kitárja fehér vitorláit a reggeli szellőnek és nekivág a nagy óceánnak. Csodálat tárgya ő, és csak nézem, míg el nem tűnik a határon. Valaki mellettem csendesen így szól: „Elment.” De hová? Csupán a szemem elől tűnt el, ez minden. Most is akkora, mint amikor utoljára láttam. Nagyságának és látványának veszte csak bennem történik meg, nem vele; és abban a pillanatban, mikor mellettem valaki azt mondja: „Elment”, mások figyelik jöttét, és örömteli hangon hirdetik, „Jön már!”