Babai Dániel: A kunhalmokhoz kapcsolódó mondák

Az előadások a következő témára: "Babai Dániel: A kunhalmokhoz kapcsolódó mondák"— Előadás másolata:

1 Babai Dániel: A kunhalmokhoz kapcsolódó mondák

2 Petrák-krónika „A népi emlékezet szerencsés esetben „le is íródott”, így jött létre a Petrák-krónika, a szentesi Petrák Ferenc csizmadiamester által a 18. században megkezdett várostörténet a 20. századig voltak folytatói több változatban is fennmaradt (PETRÁK-KRÓNIKA 1997). A krónika sok halomnevet felsorol, és különösön értékesek a hozzájuk fűződő történelmi események és hagyományok leírásai.” (Bede 2008)

3 Ecsedy István véleménye
„Mivel eredetükről nem maradt (…) fenn hagyomány, igen sok találgatás, monda, hiedelem járta róluk a közöttük szántó-vető parasztok között és különösen a legtöbb idejüket közelükben töltő pásztorok világában. Keletkezésüket hol a népi emlékezetben még élő törökvilághoz, hol a széltében elterjedt Attila-mítoszhoz kötötték. Ezekkel a hiedelmekkel ma is gyakran találkozunk, sokfelé az egyes kurgánok neve is őrzi emléküket. (…) Legtöbbször a halmok alagútjairól vél tudni a szájhagyomány,betyárokat bújtató rejtekhelyekről, s igen sokszor hallani, a halmokba rejtett kincsekről szóló mendemondákat.” (ECSEDY 1977, 159–160).

4 A halmokkal kapcsolatos történetek, mondák jelentős része történeti monda, amely egy, a halom környékén, vagy éppen a halmon játszódó történetet mesél el. Sok történet a halom keletkezését is magába foglalja, magyarázatot keres a halom létét illetően. Gyakran a halom nevét magyarázó történetek kerekednek a halom köré. A napjainkban fellelhető néprajzi szakirodalomban felbukkanó szövegek jelentős része átírt, kikerekített formában maradt fenn, de vannak pontosan lejegyzett elbeszélések is.

5 Magyar Néprajzi Lexikon történeti monda definíciója
a mondák azon csoportja, amely történeti személy vagy esemény emlékét őrzi. A magyar történeti monda főbb alcsoportjai: a) › alapítási mondák: Ezen belül a birtokalapítás, családok eredete, falvak keletkezése, nemzetségek betelepedése, várak, templomok építése, b) › névmagyarázó mondák, c) › háborús történetek, d) kiemelkedő hősökhöz fűződő történeti mondák, e) › betyármondák, f) bűnök természetfeletti megtorlásáról szóló történeti mondák (városok, várak elsüllyedése, › kővé válás stb.).

6 A történeti monda: A magyar történeti mondák első emlékeit – a honfoglalás, a kalandozások, az Árpád-házi királyok mondakörét – középkori latin krónikákból kivonatosan ismerjük. Szent László emléke még az újabb kori néphagyományban is megtalálható. Gazdag mondahagyomány övezi Mátyás király alakját. Rajta kívül Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos vonzotta magához a legtöbb Európa-szerte ismert vándormotívumot. A háborús események közül a tatár-török dúlás hagyta a legmélyebb nyomokat (török mondakör, tatár mondakör). A Rákóczi-felkelés (kuruc mondák) emléke különösen É-Mo.-on eleven. A szabadságharc emléke országszerte él. E hagyományanyagban az „igaz” történetek keverednek a folklórral. A történeti monda jelentősége különösen az írástudatlanság korában volt nagy, amikor az események emlékét kizárólag a szóbeli tradíció tartotta fenn generációkon keresztül. Az írásbeliség korában a történeti mondák egy része felülről, írásbeli közvetítéssel került a szóhagyományba. Az önálló mondaképződés azonban még hosszú ideig tovább élt, és még századunkban is keletkeztek újabb mondakörök (pl. Rudolf-mondák). A történeti mondát nehéz elhatárolni a monda többi csoportjától, valamint a kötetlen élménytörténettől. Így összefonódik a › hiedelemmondával, hiszen középpontjában többnyire valamilyen hiedelem áll. A történeti vonatkozású egyéni visszaemlékezésekben a valóságos emlékek ötvöződnek a folklórtradíció sztereotip fordulataival, nemzetközi vándormotívumokkal. (Magyar Néprajzi Lexikon).

7 A kunhalmokhoz kapcsolódó mondák
A kunhalmokhoz kapcsolódó mondák

8 Szendrey Zsigmond „Történelmi népmondák”
Az alábbiakban elsőként Szendrey Zsigmond „Történelmi népmondák” című írásában szereplő, kunhalmokkal kapcsolatos mondák kerülnek bemutatásra, majd a Magyar Történeti Mondaarchívum kapcsolódó anyagai következnek:

9 Borchalom (Olcsvaapáti, Szatmár megye)
„Ahogy Árpád egy nagyobb darab földet elfoglalt, ő maga odább ment a sereggel, de néhány ezer emberrel otthagyta egyik vezérét, hogy rendet tartson a nép között. Ezen a tájon Borc lett a vezér. Sehogysem tetszett a pihenés Borcnak, mert együtt szeretett volna harcolni a többi vezérrel. De Árpád úgy rendelkezett, mert megunta hallgatni az öreg sopánkodásait. Mivelhogy Borc mindig azt mondta, hogy nem kellett volna otthagyni a régi hazát, mert az az isten ellen volt; hisz nem azért adta, hogy otthagyják. Azt mondta, hogy mentől jobban megy a magyarok sorsa, annál jobban megbűnhődnek egyszer. Ezért mindig csak csóválta fejét, valahányszor a magyarok győzelmeiről hallott. Amikor aztán hírül hozták, hogy már az egész ország az Árpádé lett: nagyon elbúsulta magát. Úgy érezte, hogy most valami nagyon rossznak kell jönni, és mert ezt nem akarta bevárni, hű embereivel egy dombba temetkezett. Ezért hívják ezt a dombot ma is Borchalomnak. De nem marad ott örökre: megint eljön, ha a magyarnak örökre jóra fordul a sorsa. Azért nem is lesz addig jó világ, míg a Borchalom oldala meg nem nyílik.” 1 1Forrás: Szendrey Zs. 1920: Történelmi népmondák. Ethnographia XXXI (46-47.)

10 Táltos család (Tiszakürt, Szolnok megye)
„Mikor Árpád Alpár alá ért, a Pengyom-halmán sátort veretett. Azután előhivatta papjait meg javasait, és megparancsolta nekik, hogy imádkozzanak és nézzenek a jövendőbe. Azok, már kiki, ahogy Isten tudnia adta, imádkoztak és megnézték a jövendőt. Azután mindegyik azt mondta Árpádnak, hogy ne féljen semmitől, mert vele van az úristen. Úgy is lett, s ezért azután a győzelem után elhatározta, hogy nem lesz hálátlan papjaihoz, meg javasaihoz. Amint a mai Tiszakürt helyére érkeztek, tábor ütött (tábort ütött – Babai) és megint összehívta őket s azt mondta, hogy ezt a földet nekik ajándékozza, rájuk bízza. Ügyeljenek, úgy vitézkedjenek, hogy az ellenség erőt ne vegyen rajtuk. Ezek alapították Tiszakürtöt s ma is Táltos-oknak hívják utódaikat.” 2 2 Forrás: Szendrey Zs. 1920: Történelmi népmondák. Ethnographia XXXI (48.)

11 Árpád (Bihar megye) „Csend volt már az egész országban. Sehol mukkanni sem mert az egész riha nép, csak Erdej-ben nem akartak Árpádnak engedelmeskedni. Odaküldte hát vezéreit, de maga is közelebb igyekezett, hogy egyszeriben ott lehessen, haneha szorulni találna nekik. Mikor idetájt ért, ahol most a Hármas-halom van, hát sátort veretett a mezőn, azután oda várta az üzenetet, hogy széna e vagy szalma. De bíz a, ő is esendő ember volt, hát éppen itt érte a vég. Mikor már látta, hogy nincs mentség, magához hívta a sereg vénjeit, aztán lediktálta a testamentomát, de az (azt – Babai) is meghagyta, hogy itt temessék el, innen el ne vigyék. Úgy is tettek; aztán addig hordták sátrára a földet, ki sapkával, ki meg paizzsal, amíg domb lett belőle. Azért nem kellett erre árkot ásni, mikor a Kerezs-csatornát csinálták. A fiatalja könnyen vigasztalódott, de az öregje közül sokan utána sajnálkoztak. Ezekre aztán másik két dombot hordtak, de csak olyan korhányt, amelyik nincs ledöngölve, hogy könnyen kikelhessenek alóla. Mert azt is megmondta Árpád, hogy ő ugyan eltemetkezik, de csak addig, amíg az országnak már csak a jóatyától lehet remélnivalója. Mert akkor felébred, aztán megint sorbaállítja seregét, hogy szétüssön az ellenség között. Na, hát ezért hívják ezt a községet Árpádnak, azt a három dombot Hármashalomnak, a legnagyobbikat pedig Árpádhalomnak.” 3 3 Forrás: Szendrey Zs. 1920: Történelmi népmondák. Ethnographia XXXI (48-49.)

12 Kokodvár (Parasznya, Szatmár megye)
„A mi öregeink is úgy hallották a régi öregektől, hogy ebben a dombban egy csapat pogány magyar alszik. Nem akarták elfogadni az új vallást, hát inkább élve ide temetkeztek és várják, mikor megint visszatér a szabad magyarok élete. Akkor felébrednek s eljönnek a domb belsejéből, de addig ott alusznak.” 4 4 Forrás: Szendrey Zs. 1920: Történelmi népmondák. Ethnographia XXXI (49.)

13 A mohi csata (Szederkény, Borsod megye)
„A magyar sereg a szederkényi síkon telepedett meg s a király sátra ott állott a Bélahalmán, honnan az egész síkságon végigtekinthetett. A tatárok pedig Mezőcsát határában ütöttek tábort: Batu kán a Batuz dülőben, Monsaj meg Tilaj vezérek a Monsaj meg Tilaj szántón. Mikor a csata elveszett a király és vitézei előbb Tiszapalkonya felé futottak s ott a Bélahalmon tanácsot ültek. Néhányan azt javasolták, ho9gy a Tiszán át Erdélybe kellene menekülni. De épp ekkor hírét hozták, hogy a tatárok már odaát vannak. Mit volt mit tenni, nekiindultak a Bükknek. A király katonái közül egy cigánylegény mindjárt ajánlkozott is, hogy ő átvezeti a csapatot az erdőn, anélkül, hogy a tatárokkal találkoznának. Amint mennek, mendegélnek azon a dombháton, melyet a nemesbükki határban ma is Bélahalmának neveznek, a cigányt valahonnan egy nyíl lábszáron találta. Fáradt volt a nyíl, hát inkább ijedtében kiáltott fel a cigány. De a király csak a kiáltást hallotta, azért előre lovagolt, s azt kérdezte,, hogy ’fáj-e, szolgám?’ – ’Fáj, fáj, uram királyom, de csak kijussunk innen, mindjárt nem fog fájni’, felelte a cigány. ’Na, hát hogy még addig se fájjon – mondja a király -, mostantól nemes ember vagy. Fáy legyen a neved és tied lesz az a föld, ameddig majd az erdő szélétől a szemeddel látsz’. Lassan kiértek az erdőből azon az úton, melyet ma is Béla útjának neveznek a Bükkben. S mikor már Járdánházához közeledtek, letelepedtek egy tisztáson, ma is úgy hívják ezt, hogy Királyszállása. Azután már nyitva volt előttük az út. De akiket a tatárok elfogtak, azok közül egy sem maradt élve. Összeterelték őket Nemesbükk határában s a Bárdosparton sorban lefejezték az összes foglyokat. Azután a holttesteket egy gödörbe hányták, föléjük földet raktak és ez a domb a Testhalom.” 5 5 Forrás: Szendrey Zs. 1920: Történelmi népmondák. Ethnographia XXXI (49-50.)

14 Képtiszta (Dévaványa)
„A tatárok idejében a Képtiszta sokkal nádasabb volt, mint ma. A nép lápot kötözött össze a nádból s erre kunyhókat fabrikált, hogy majd ide húzódnak a tatárok elől. A láphoz csak egy rónán lehetett bejutni; de ide meg cölöpöket vertek s a cölöpökhöz kaszákat kötöztek, úgy, hogy a tatárok sehogy sem tudtak a lápra jutni, mert a lovakat a kaszák mind dögre vágták. Néhány napig aztán egy tatárt sem láttak a tó körül. Már azt hitték, hogy elmentek a kutyafejűek. De azért mégsem mertek kimenni, csak akkor indult útnak egynehány, mikor a Dosztahalomról valami emberek azt kiabálták oda, hogy ’Sári, Mári, gyertek ki! Elmentek már a kutyafejű tatárok!’ De alig értek a mezőre, megrohanták őket a tatárok, mert hát azok kiabáltak ott magyar gúnyába öltözködve és mind összeöldösték őket.” 6 6 Forrás: Szendrey Zs. 1920: Történelmi népmondák. Ethnographia XXXI (51.)

15 Botahalma (Krasznabéltek, Szatmár megye)
„A tatárok hírére a falu népe a Pénzesdombra húzódott. A domb alját árkokkal meg szekerekkel vették körül. Egész várat csináltak belőle. Vizet forraltak, szurkot főztek és úgy várták a tatár sereget. Jött is az, mint a hangya. Körülvették a dombot, oszt mint a felhő, egyszerre olyan sötét lett a sok nyíltól az ég a magyarok felett. De akárhogy is erőlködtek, nem tudtak erőt venni a magyarokon. Utoljára hosszú rudakra csáklyákat kötöttek, oszt a szekereket az árokba huzigálták. Mások meg nagy hasábfákat hordtak az erdőből,, oszt ezeket az árokba a szekerekre hányták, így próbáltak hidat csinálni. Így biz a, baj lesz! Nekifohászkodott hát egy magyar, oszt odalőtt a tatárok közé. Éppen a szívét fúrta át a nyíl Bota vezérnek. Mikor a tatárok meglátták, hogy Bota elesett, úgy szétfutottak, mint a nyúl. Nagysokára a magyarok is leszállingóztak, eltemették a tatár vezért és egy dombot hordtak rá. Azért nevezik ma is ezt a halmot Botahalmának.” 7 7 Forrás: Szendrey Zs. 1920: Történelmi népmondák. Ethnographia XXXI (51-52.)

16 Ebédhalom (Pocsaj, Bihar megye)
„Egyszer valahonnan egy nagy török csapat volt útban Várad felé. S mert az volt a törökök szokása, hogy lassan haladtak és minden nagyobb község határában pihenőt tartottak, hogy minél többet rabolhassanak: ezek is tábort ütöttek a község alatt. Egy részük fát hordott, sütött-főzött vagy a környéket kémlelte, más részük pedig dombot emelt a basa sátrának, meg a tiszt urak ebédlő helyének. Egy-kettőre készen voltak a dombbal és a basa meg a tisztek mindjárt le is heveredtek a poharak mellé. A halomról egyenesen beláttak a mai vámház udvarára. Ez akkor még a Rákóczi kastélya volt. Annyi apró malac szaladgált ott, hogy fehér volt a föld tőlük. Nosza mindjárt rá is kívánkozott a basa bora a friss malacpecsenyére. Hát azonnal beírtak Rákóczihoz, hogy küldjön nekik egynehány malacot vacsorára. Rákóczi visszaüzent, hogy jó szívvel, de még el is készítteti, csak éppen küldjenek be utána. Eljött a vacsora ideje, megérkeztek a katonák is. Olyan piros-ropogós volt minden darab, hogy már előre csorgott a tiszt urak nyála. Eszik-nyelik, hát egyszer csak a basa akkorát ordít, mint egy behemót, mert a körméről ráismert, hogy délután még ugatott az a pecsenye. Mérgükben mindjárt ágyúzni kezdték a Rákóczi házát. Ez is rögtön előhozatta lovait, mert most már tudta, hogy sem neki, sem leányának nem lesz jó a török kezébe kerülni. Ő maga menten lovára pattant, leányának meg felüzent, hogy siessen utána. De még mielőtt a szolga fölért volna, a leány az ablakból meglátta apját és ijedtében leugrott az udvarra. Rákóczi ezt már nem látta s csak sokkal később tudta meg a szolgáitól, hogy lányát a törökök elvonulása után a domb oldalába temették. Azóta hívják ezt a dombot Ebédhalomnak.” 8 8 Forrás: Szendrey Zs. 1920: Történelmi népmondák. Ethnographia XXXI (54.)

17 Kúnhalom (Gencs, Szatmár megye)
„Mikor Rákóczi katonákat sorozni járt, a gencsiekre is odaüzent egy pénteki nap, hogy vasárnapra ott lesz a templom előtt. A gencsiek mindig 48-asok voltak, hát most is meg akarták mutatni, hogy ők jó kurucok, azért nem várták be a sorozást, hanem mind beöltöztek katonának. Aztán a falu végén egy dombot hordtak össze; az öregek sipkájukban, az asszonyok meg a gyerekek kötővel hordták a földet s erre egy cifra sátort állítottak. Mikor aztán Rákóczi a falu felé közeledett, már ott várták a falu öregei és arra kérték, hogy tisztelje meg őket a sátorban és kóstolja meg az ő kalácsukat meg borukat. Rákóczi nagyon „népszerű” ember volt, azért most is hajlott a kérésre. Leült a sátorban és falatozni kezdett. Mikor meg a bort szájához vitte, hát meglátta a gencsi legények lovascsapatát, amint a faluból az útra kanyarodtak. Könnybe lábadt a szeme, mikor a csupa derék sereg végiglovagolt előtte. Azután ő is lovára ugrott s úgy vezette a legényeket a károlyi nagy táborba.” 9 9 Forrás: Szendrey Zs. 1920: Történelmi népmondák. Ethnographia XXXI (56.)

18 Gic (Veszprém megye) „Hát bizony jól tetszik sejteni, hogy annak a hét halomnak története van. Úgy hagyták ránk az öregek, hogy nem igazi halmok azok; úgy rakták mind a hetet: előbb egyet, körülötte aztán a másik hatot. Még pedig akkor, mikor már az egész országot elfoglalták s Árpád osztozkodásra hívta össze vezéreit. Kilenc részre osztották az országot; mindegyik megkapta a mag részét: azt, amelyet meghódított, csak Árpád kapott hármat, mivelhogy ő volt a fővezér és ő maradt ezután is. Aztán nagy áldomást csaptak és az osztozkodás emlékére hét halmot emeltek; a középsőt, az Árpádét, maguk a vezérek hordták össze, a másik hatot pedig embereik rakták fel. Hát így tudjuk ezt mi is.” 10 10 Forrás: Szendrey Zs. 1921: Történelmi népmondák. Adattár. Ethnographia XXXII. 130.

19 Véghalom (Csépa, Heves megye)
„Úgy volt az régen, hogy a királyok meg a vezérek hiába kötöttek békét, a katonáknak meg a falusi embereknek csak nem volt békéjük. Mert ha az útban csak egy magyar meg egy török is találkozott, bizony nem tudtak azok békében elmenni egymás mellett. Kard ki, kard, oszt az egyik ott hagyta a fogát, már hol a török, hol a magyar, amelyik gyengébb volt. Egyszer is egy magyar katona baktatott itt az úton, egy török silbak pedig ott szunyókált lován a Véghalom tetején. Alighogy meglátta a magyar a törököt, mindjárt oda göcögött, de nem azért, hogy csak úgy levágja, hanem felköltötte, oszt azt mondta neki, hogy: ’na testvér, vagy én, vagy te, de valamelyikünk itt marad!’ Összecsaptak, megvívtak, oszt a török dőlt el; a magyar pedig, mint aki legjobban végezte a dolgát, a török lovára kapott s odébb lovagolt. Igen ám, csakhogy az volt akkor a szokás, hogy amelyik község határában halott törököt találtak, az a község száz aranyat tartozott fizetni, vagy pedig azé a községé lett a dülő, amelyik a száz aranyat megfizette. Véghalom akkor Szelevényhez tartozott, de mivelhogy ez nem tudott fizetni, Kürth váltotta magához.” 11 11 Forrás: Szendrey Zs. 1921: Történelmi népmondák. Adattár. Ethnographia XXXII. 133

20 Albert-hegy (Békéscsaba)
„Hogy miért hívják ezt a dombot Albert-hegynek, azt bizony én sohasem hallottam, de tudok róla egy régi történetet. A török időkig szép nagy templom volt a tetején. Még az ősapák építették, mikor ehelyt letelepedtek; mert akkoriban mindig a templom volt az első téglaház a faluban, nem a korcsma. Nagyon bántotta a fényes aranykereszt a törökök szemét és ahány csapat arra járt, mind azzal a fenyegetéssel vetett sarcot a népre, hogy különben holnap kő kövön nem marad a templom helyén. De a nép szó nélkül megfizetett mindent, csakhogy templomát megmentse, hát ezért sohasem tudták a templomot elpusztítani. Egyszer aztán egy török basa azt üzente a bírónak, hogy reggelre három szép lányt vigyenek a sátrába, különben kő kövön nem marad a templomból. Hát ezt a kívánságot már nem lehetett teljesíteni; hát ezért azt határozták, hogy inkább a falu minden lánya együtt pusztuljon el a templommal. Másnap – éppen nagypéntek volt - a sok szép fiatal lány mind a templomba gyűlt. A pap miséhez látott, s éppen az Úr testét mutatta, mikor a toronykereszt a tetőn át az oltárra zuhant és a papot meg a minisztráns gyerekeket agyonsujtotta. Mert hát a török beváltotta szavát: egy ágyúlövéssel a tornyot döntötte le, más kettővel pedig a templomot lőtte szét, úgy hogy senki sem maradt benne élve. A sok szép fiatal lányt odatemették a romok közé, azért van ott a földben még ma is annyi csont. De azóta minden nagypénteken úrfelmutatás idején odatünik a pap két minisztránsával és megáldja a csontokat, mert éppen olyanok ezek, mint az aprószentek csontjai. Hát ilyenek történtek a régi időkben.” 12 12 Forrás: Szendrey Zs. 1921: Történelmi népmondák. Adattár. Ethnographia XXXII. 133.

21 A Néprajzi Kutatóintézetben, a mondaarchívumban őrzött történetek:

22 Ezekrűl a dombokrúl jeleztek a kunok (Zsámbok 1993)
„A községünkben van két kundomb. Még a mai napig is megvannak, egy a Halomnál, a halomi domb, és a tóalmási határban egy ugyanolyan magas domb. Állítólag a kun határ vót és ezekrűl a dombokrúl jeleztek a kunok egymásnak tűzjelzéssel.” 13 13 Bosnyák S. 2001: 1100 történeti monda. Budapest, Néprajzi Kutatóintézet. 74. In: Szemerkényi Á. (szerk.): Folklór Archívum 20.

23 Ahogy Szerencs felé haladunk…
„Ahogy Szerencs felé haladunk, ottan a szőlőket ahogy elhagyjuk, ottan van három halom. Egy nagyobb és két kisebb. Az egyik valamikor a miénk vót, anyám Bekecsre való születésű vót, hát ott vót a fődjük, ez a miénk vót az egyik, a középső halom. A bekecsi hágóknak nevezik azt a dűlőt. Hát azt beszélték rólok, hogy valamikor a tatárjárás idejéből … Legyilkolták a népet ott, ahol elkapták őket és a nép pedig bújt és rakásra bújt. Ez vót a vesztük, mer ahol egy tömegre ráakadtak, annak nem kegyelmeztek ott senkinek. Így beszélték. Hát osztán… ez olyan régen vót.” 14 14 Szabó L. 1975: Taktaszadai mondák. Budapest, Akadémiai Kiadó 313. A jegyzeteket készítette Dobos Ilona, Körner Tamás, Nagy Iona). In: Ortutay Gyula (szerk.):Új Magyar Népköltési Gyűjtemény XVIII. MOA (Magyar Történeti Mondaarchívum MTA Néprajzi Kutatóintézet)

24 Kunos-tó dombjai eredete (Szeged)
„Horgos mellett van a Kunos-tó, mely mellett levő dombok a monda szerint onnan veszik eredetöket, hogy ősapáink, a húnok arra menvén, kinccsel rakott szekereik feldőltek, a kincset a föld beborította s őseink közül is sokan ott haltak; így ezekből lettek a dombok.” 15 15 Kálmány L. (szerk.) 1914: Ipolyi Arnold népmesegyűjteménye. Budapest, Athenaeum 493. In: Sebestyén Gy. (szerk.): Magyar Népköltési Gyűjtemény.

25 Osztán azon túl… (Kunszentmárton)
„Osztán azon túl van egy másik halom, asz meg Kunhalomnak nevezik. Ott laktam én egész közel hozzá, olyan háromszáz méterre. Ez is valami fejedelemnek a izéje, fejedelemnek az építése vót, vagy az, az hordatta vagy építtette. Sőt ott, ott a… annál a Kunhalomnál – amit én tudok Kunhalmot – ott izék, ott - hogy mondjam – sírok is vótak. Sőt még, még vannak is most is, mer nem lett az felásva az egész. Ne izéték, nem keresték, hogy ilyen régészek, hanem erdőt telepítettek oda, ilyen árkokat ástak; és akkor dobáták ki annyi csontot, hogy sokat. Igen.” 16 16 Villányi Péter gyűjtése. A szöveg csak kéziratban van meg. Kunszentmárton, MOA (Magyar Történeti Mondaarchívum, MTA Néprajzi Kutatóintézet)

26 Jász-Kunhalom „Jász-Kunhalmot Jász-Kunhalomnak azért nevezik, mer, Szentistván 20 kun vitézt ott temettetött el, mer nem akarták fölvönni a keresztény vallást. Nagy gödröt ásatott, lehajtotta űket a gödörbe lovastu oszt aszonta nekik: Ha a körösztén vallást fő nem vöszik, ott köl nekik möghalni. Ezök mög készek voltak inkább möghalni, hogy sem az ű hitüket elhagygyák Betemettette űket úgy, a hogy vôtak lóháton. Elevenen betemette űket. Onnan nevezik Jász-Kunhalomnak: mer jászok vôtak mög kunok.” 17 17 Kálmány L. 1914: Hagyományok. Mesék és rokonneműek I-II. Vác-Szeged, I. kötet 56. számú szöveg 134–135. MOA 1842 (Magyar Történeti Mondaarchívum MTA Néprajzi Kutatóintézet).

27 Lós-tanyával átalellenben… (Újkígyós)
„Lós-tanyával átalellenben ottan vót, nem tudom én, ilyen domb. Amit hát nem is tudtuk, hogy milyen domb. De mostan, hogy csinálták a kövesutat a katonák termelőszövetkezetnek, és jöttek egy ilyen nagy dózerral, hogy eldúrják a izé, azt a dombot, nem akarták, hogy a kövesútból legyen egy hajlat, egyenest akarták ottan elvezetni. Majd mikor a második dúrást csinálták a dombnál, akkor jöttek ilyen állati meg emberi csontvázak, és akkor leállították Csabáról a régészek vagy mi, leállították ezt a dombot, és én nem tudom, sőt még azt a földet is vissza kelletett a csontvázzal, nem tudom én, odatúrni, és úgy abba kelletett hagyni, hogy hát egyáltalán nem engedték. Akkor állapították meg, hogy hát nem tudom én, a törökök idejéből származik az. (A felesége mondja: Román temetőnek hívták.) Most már töröknek, törököknek, szóval ilyen török temetőnek, vagyis hát nem tudom én. Mer kolera-dombnak mondták ugye először, meg vót annak több neve. És akkor a feleségem meg mondja, hogy hát nem tudom én, román temetőnek, de most állítólag, nem tudom én, hogy hogy állapították meg, törököknek a maradványai vannak benne.” 18 18 Krupa A. 1981: Újkígyósi mondák és igaz történetek. Békéscsaba, MOA (Magyar Történeti Mondaarchívum MTA Néprajzi Kutatóintézet)

28 Attila palotája „A hunok már legalább fél évezreddel korábban megérkeztek a Kárpát-medencébe, mint őseink. Történészeink feltevése szerint Kína környékéről vándoroltak ide. Harcos, edzett, mindenre elszánt nép volt. Akik ellenálltak nekik, nem számíthattak kegyelemre. A környezetükben élő – már letelepedett – népeket leigázták, a szomszédos területek lakóit rajtaütéses támadásaikkal, rablásaikkal állandó rettegésben tartották. Erős birodalmat alakítottak ki. A 400-as évek első felében egyre inkább szűknek bizonyult számukra lakóhelyük. Nyugat felé „kacsintgattak”. Attila lett a fejedelmük, egy minden tekintetben uralkodásra termett, kemény ember. Vezetésével meghódították Közép- és Nyugat- Európa jelentős részét. Attilától, vagy ahogyan akkor nevezték, az „Isten ostorától” rettegett a mai Német- és Franciaország népe is. A hunok nagy csatákat vívtak ezeken a területeken, többek között a gótokkal. Sorsdöntőnek bizonyult a catalaunumi ütközet (451). Ezen csatározások idején gyakori volt az egykori ellenségek kibékülése, szövetségre lépése, újabb ellenfelek feltűnése, s mindez párosult az emberek sokaságának elpusztításával. A harcokban nem egy uralkodó és hadvezér is áldozatul esett. Egyikük volt a nibelungok királya, Siegfried. A legenda szerint özvegye, Krimhilda találkozott Attilával. Egymásba szerettek, és a fejedelem elhozta őt a Tisza környékére, majd feleségül vette. Ő volt a hun király utolsó felesége. Más források szerint egy szép hun leány, Ildikó lett az „Isten ostorának” asszonya 453-ban. Többek feltételezése az, hogy Krimhilda és Ildikó ugyanaz a személy.

29 Attila palotája Ma már azt is mondhatjuk, hogy ezen vitázni felesleges. Ami minket leginkább érdekelhet az az, hogy hazánk melyik helyére vezette Attila Krimhilda-Ildikót., aminek megfejtése arról is felvilágosítást adna, hogy hol volt, melyik magaslaton állt az a fapalota, ahol a királyi mennyegző lezajlott. Dombegyház határában két halmot is Attila-halomnak neveztek a múlt század közepén. A hagyomány szerint ott volt a hatalmas birodalom központja. Mást mond erről Györffy Lajos. A túrkevei kutató szerint a Bizánci Birodalom akkori követének – Priskos rhétornak – feljegyzései fontosnak tűnnek a kérdést illetően. Ő szem- és fültanúja volt az eseményeknek. Útjának, érkezésének körülményeit olvasva arra következtethetünk, hogy a Hun Birodalom központja Túrkeve határában volt. Csudabalán egymás mellett álló két kiemelkedés van: Terehalom, Várhalom. A század elején Vadász Pál is azt állította, hogy csak itt lehetett Attila székhelye. Lehetséges, hogy igaz a feltételezés, lehet, hogy nem. Talán valahol ezen a tájon állt a híres fapalota.” 19 19 Márki G. 1999: Legendák, történetek. Attila palotája. In: Tóth A. (szerk.) 1999: Kunhalmok. „Ti vagytok a mi katedrálisaink”. Kisújszállás, pp

30 Zádor és Ágota „A honfoglalás ( ) után Árpád vezér és utódai hamar ráébredtek, hogy ezt a Kárpátok övezte területet egyedül a magyarság nem képes megőrizni, megtartani. Döngették a „kapukat” a népvándorlástól, annak csatározásaitól űzött népek, melyek egyre nyugatabbra szorultak. Ráadásul az új haza addig itt élt, leigázott szláv törzsei sem nyugodtak bele egykönnyen a legyőzöttség állapotába. Lázadozások, villongások nehezítették az egyre inkább új életformára kényszerülő magyarság helyzetét. Mindezeken túl a belső nézeteltérések sem kedveztek egy európai állam kialakulásának. Szent István királyunk bölcsessége, útmutatásai szerencsére példát adtak utódai számára. Ilyen utódoknak bizonyultak Szent László és IV. Béla, akik többször is befogadták az országba a menekülő kunok egy részét, akik ellenségből hamarosan támaszaik lettek az as években, sőt a későbbiek folyamán is. Ez a nép az Alföldön letelepedve alkalmazkodni tudott az új körülményekhez, s hamarosan a magyarság szerves részévé lett. Ebből az időből maradt az utókorra egy kunsági história, ami két kun fiatal, Ágota és Zádor szerelméről szól.

31 Zádor és Ágota A fiatal, daliás termetű és becsületes Zádor Keve vezér törzséből származott. Vitézségével jó nevet szerzett a kunoknak és Túrkevének, ahol lakott, birtokai voltak. A gőzösséget nem ismerte. Szerette az életet: ő is híve volt a vendégeskedésnek, mulatozásoknak, vadászatoknak – na és a szebbik nem szeretetének – de mindig készséges volt, ha a hazát védeni kellett, sok csatának hőse lett. Nincs mit csodálkozni, ha egy ilyen férfi igencsak tetszett a lányoknak, s jó partinak számított szüleik megítélése szerint is. Ő azonban sokáig nem gondolt a házasságra, pedig erre sok biztatást kapott minden irányból. Szent László királyunk újra hadba szólította a nemzetet – köztük a kunokat – s szokása és elkötelezettsége szerint Zádornak is mennie kellett a szentföldi hadjáratba. Előtte nagy vendégsereget hívott meg túrkevei udvarházába búcsúvigasságra. Volt nagy készülődés Kunságszerte, cicomázták magukat a hajadonok is.

32 Zádor és Ágota A vendégek közt ott volt egy magyar-barát tót vezér fia, Turgony. Apja, a derék ember már nem élt. A kis Turgony nem ütött az ősére. Lusta, élveteg, testileg-lelkileg torz ember volt. Ő bezzeg nem készült a hadba. Közben kiderült, hogy szinte mindenki megjelent a meghívottak közül, csak Asszonyszállás nagyasszonya és szépséges leánya, Ágota nem érkeztek meg. Ez igencsak kedvét szegte házigazda hősünknek, Zádornak. No, hát mégis van egy leány, akit megkülönböztetetten kezel az ifjú vitéz? Igen. Néhai Ohat Márton leánya, a férfinép bálványa volt az, aki a Hortobágy szélén egy szép halmon épített kastélyban élt anyjával. A nagyasszony igen megbetegedett, lánya meg otthon maradt ápolni. Követet küldtek, akivel megüzenték távolmaradásuk okát, egyben meghívták Zádort, ha teheti, látogassa meg őket és irtsa a gazdaságukat veszélyeztető vaddisznókat. Zádor az üzenettől megvidámodva mindent megígért. Nem tetszett ez a lányoknak és szüleiknek, akik még reménykedtek Zádor megnyerésében, de különösen rossz néven vette Turgony, akinek nagyon tetszett a gyönyörű Ágota.

33 Zádor és Ágota A vendégség, mulatozás után Zádor összeszedte hadra fogható embereit és elindult Váradra, ahol a királyi serege gyülekezőhelye volt. Mi sem természetesebb, hogy útba ejtette Asszonyszállást, illetve annak vidékét. Mielőtt a kastélyba betért volna, alapos vadirtást rendezett. Töméntelen zsákmánnyal érkezett meg egy halom és folyóvíz mellől. (Azóta ezek nevei Zádorhalom, Zádorér, s a sokkal később ráépített átjáró a Zádor-híd.) Az anya és a szépnél szebb leánya örömmel és illendően fogadták a vendéget. E rövid látogatás ideje alatt a fiatalok szerelme kiteljesedett, el is jegyezték egymást. Zádor fájdalmas szívvel búcsúzva elindult kis hadával Nagyváradra. Elváláskor elmondta Ágotának, hogy hűséges embere, Kara János lesz az összekötő közöttük. Ez az ember tudta egyedül a viszonyukat.

34 Zádor és Ágota Ezt követően az édesanya, Bátor Margit ismét ágynak esett és hamarosan jobblétre szenderült. Ágota a gyász miatt levette jegygyűrűjét és pártaövét gondosan ládikájába zárta. Kisvártatva tapasztalta, hogy azok onnan eltűntek. El bizony, mert Turgony biztatására Kara azokat ellopta. Vívódott ugyan, hogy vállalj-e az áruló szerepet, de az italnak meg Turgony arannyal teli erszényének nem tudott ellenállni. Ezután Váradra ment, s ahogyan felbújtójával megbeszélték, Ágota hűtlenségét bizonygatta Zádornak. Bizonyítékul felmutatta a pártaövet és a jegygyűrűt. Még ádázabb feladata is volt: megmérgezni Zádort. Ezt önkezűleg nem merte megcselekedni. Bérgyilkost fogadott, majd hazament abban a reményben, hogy minden a tervük szerint fog alakulni.

35 Zádor és Ágota Ágota gyászolta anyját. Az egyik napon éppen sírja mellett térdepelt, mikor kocsi állt meg mellette, minek terhe egy koporsó volt. A gyászvitézek közölték vele, hogy abban Zádor teteme van, aki öngyilkos lett. Viszik Túrkevére. Ágota elalélt a tragikus hír hallatán. Több napba telt, míg úgy-ahogy magához tért. Ezek után Turgony már azt szorgalmazta, hogy rabolják el a lányt. Kara viszont ódzkodott a dologtól, ugyanis néhány este vagy éjjel látta Zádort a környéken ólálkodni. Bár úgy vélte, az a megölt ember lelke, mégsem mert cselekedni. Turgony kinevette, leitatta, újabb pénzösszeget ígért neki. Így végül beleegyezett az éjszakai lányrablási akcióba. Éjfélkor találkoztak, maskarát húztak a fejükre és nyitni kezdték az ajtót. Ekkor kemény beszéd állította meg őket: Megállj, Turgony! Itt a határ! Zádor nyakon ragadta, erősen megrázta és a közeli tóba hajította, ahol nyomban meg is fulladt. Kara János rémülten ugrott fel Turgony árván maradt lovára és elvágtatott Turgonyfalva irányába. Nem volt szerencséje, mert a ló mocsárba futott, s a lovas és ló örökre elmerült benne. Ezt a lápos vidéket azóta is Kara-mocsárnak nevezik.

36 Zádor és Ágota De térjünk vissza Asszonyszállásra. Másnap terjedni kezdett a hír a két ármánykodó haláláról. Ágota Kevibe készült Zádor temetésére. Szinte végig sírt a szekéren. Ekkor mellé léptetett egy kocsit kísérő lovas, aki vigasztalta és felvilágosította a történtekről. Ez a mindenről tudó vitéz megbízatást teljesített. Tőle tudta meg a lány, hogy Váradon leleplezték a gyilkos szándékot, a mérget maga az ölni akaró Bengecseg itta meg, persze nem önszántából. A koporsóban – amit Ágota látott - nem Zádor feküdt, csupán föld volt benne. Kisasszony! – szólt a lovas. Nem halotti torra, nem temetésre megyünk. A lány alig tudta elhinni a hallottakat. – Királyunk meghalt, - folytatta a katona. A hadjárat elmaradt. Zádor úr visszatérhetett és vigyázhatott rád. Ekkor a szekér már a túrkevei határban járt. Szemben velük lovasok, kocsik jöttek, zászlók lobogtak, muzsikaszó, lármás kacaj hallatszott. Egy lakodalmi menet közeledett. Közülük Zádor vitéz lépett ki, s már ölelte is magához Ágotát, akit még aznap oltár elé vezetett.” 20 20 Márki G. 1999: Legendák, történetek. Zádor és Ágota. In: Tóth A. (szerk.) 1999: Kunhalmok. „Ti vagytok a mi katedrálisaink”. Kisújszállás, pp

37 A halasi Akasztóhegy „Az 1600-as évek közepe táján a címben szereplő domb még kívül esett a városon, tőle nagyjából északkeletre. A későbbi időkben – a település terjeszkedéséből adódóan – Kiskunhalas „bekebelezte” ezt a határrészt is a dombbal együtt. Halas a Kiskunság egyik legősibb települése. Már a régi időktől fogva irányító szerep volt, kunszék, később törvénykezési székhely lett. Ahol törvénykeznek, ott ítéleteket is hoznak. Azok között bizony a legsúlyosabbak is gyakran előfordultak. Nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy kitalálják: ez többnyire akasztást jelentett. Jellemző az akkor szemléletre, hogy az ítéletet, annak végrehajtását jól látható helyen (előre kihirdetve) rendezték meg. Talán közel járok az igazsághoz, ha azt mondom, hogy ez a módszer elrettentésül szolgált. Az a tény, hogy a kivégzések mindig nagyszámú nézősereg előtt zajlottak, az emberekben szunnyadó, megélénkülő szadista hajlamról árulkodik. Lényegében tehát arról van szó, hogy az „előadást” borzongás, kíváncsiság, sajnálkozás és egyesek részéről kárörvendés kísérte. Külön említést érdemel, hogy a halasi Akasztó-halom nemcsak a rablók, gyilkosok kivégzőhelye volt, hanem az úgynevezett boszorkányok elégetésére is alkalmasnak bizonyult. Egykorú írások, bírósági jegyzőkönyvek tanúskodnak a boszorkányperekről ban például majdnem két évig vizsgálta a városi tanács Musa Erzsébet (Korsós István felesége), Szabó Katalin és Kocza Katalin ügyét. Boszorkányságuk bizonyítására bőven akadtak tanuk.

38 A halasi Akasztóhegy Ezekben az időkben (ez esetben is) a bíróságok többnyire az alábbi kérdéseket tették fel: Mely és minémű cselekedeteket láttak, melyeket embereken vagy állatokon elkövettek? Boszorkányos orvosságokkal, tettekkel elvették-e a marhák hasznát (tejelőképességét)? Boszorkányságra utaló jeleket (jelképeket), zsírokat, kenőcsöket tartottak-e maguknál? Közlekedtek-e seprűvel?

39 A halasi Akasztóhegy Mai ésszel ítélkezve furcsállhatjuk, hogy a boszorkánysággal vádoltak jelentős hányada nemigen védekezett, sőt még sokan közülük dicsekedtek is mágikus cselekedeteikkel. Jelen esetünkben is nem egyszer ez történt. Az egyik férfi tanúnak Musa Erzsébet ezt felelte: Tudja-e komámuram, hogy mi még Eszékig is eljutottunk; volt, hogy itt-ott megálltunk, ettünk-ittunk, mulattunk. Hajnalban egy óra alatt vissza is érkeztünk. Ez persze képtelenség volt. A fentiek dacára boszorkányvoltát nem ismerte el. Szaporodtak a tanúk, köztük szomszéd, ismerős, rokon (Sánta Judit, Kulcsár Andrásné, Dobrádi Katalin stb.). egyre több terhelő vallomás gyűlt össze, köztük olyan is, hogy Erzsébeték több fiatalkorút beszerveztek a boszorkányok seregébe. A három nő bűnösnek találtatott júliusában megszületett az ítélet: hóhér által megkínoztassanak és elevenen megégettessenek. Mindez még abban a hónapban megtörtént.” 21 21 Márki G. 1999: Legendák, történetek. A halasi Akasztóhegy. In: Tóth A. (szerk.) 1999: Kunhalmok. „Ti vagytok a mi katedrálisaink”. Kisújszállás, pp

40 A hajdúnánási Testhalom mondája
A hajdúnánási Testhalom mondája Dankó Imre véleménye szerint lényeges adatokat tartalmaz a hajdúk eredetét illetően. Az Ethnographiában megjelent cikkében összefoglalja a hajdúkkal kapcsolatos kutatások addigi eredményeit, majd egy addig (1956-ban jelent meg a cikk.) kevéssé ismert, a szerző véleménye szerint fontos történelmi adatokat rejtő monda szövegét elemezve újabb, a Bocskai által le nem telepített hajdúkkal, illetve azok származásával kapcsolatos tényekre világít rá. Elsősorban a rác származású hajdúk sorsát illetően tartja fontosnak a szóban forgó szöveget Dankó Imre. A mondát Maday Gyula közölte először „népnyelvi formában” (Dankó 1956), Kéki Lajos, hajdúnánási lakos elbeszélése nyomán (Maday 1909).

41 A hajdúnánási Testhalom mondája
„Aszongyuk, job világ vót rígenibe, pedig szegín öregejink is mennyit szenvettek a sok törökfutásba meg a sok háborúskodásba. Hát mikor a rácok felakârták ígetni űket! Az úgy vót, hogy akkôr még a Vidi-fődön rácok laktak, osz kegyetlen haraguttak a magyarokra. Vót kösztük egy öreg kódúsasszôn. A mindig bejárt kíregetni, hun Nánásra, hun Böszörminbe. Hát ammint eccer Nánáson járt kíregetni, be tanált vetődni egy hejre, ahun csak maga vót otthun az asszon. Az asszon ippen a fiát ringatta a bőcsőbe. A szegín kódúsasszon egy kis zsírozót kírt tűle. Aszongya az asszôn, hogy » Adnék jó szívvel, de níncs idele. Rengesse kelmed eszt a gyermeket addig, mig félszaladok a padra.« Az asszôn felment a padra, az öreg kódúsasszôn meg elkeszte ringatni a gyermeket. Eccer csak elkeszdett keservesen ríni, hogy »Jaj szegin kis fijam! Mér kel néked ijen hamar meghâlni! « A gyermek meg felsivalkodott.

42 A hajdúnánási Testhalom mondája
A nagy sivalkodásra írt le az asszôn a padrul. Kérdeszte a szegín asszôntúl, hogy: »Mír rí kelmed?« Asszongya a szegín kódusasszon: »Hogyne rínék, mikor a vidi rácok eltöklítík, hogy Nánást felígetik, a nánásiakat meg mindőjöket leöldösik. Nagy sor az lelkem, mikor az embernek el kell nízni, hogy gyilkôlják le azokat a jó nípeket, akkik éngem, szegín nyomorúltat, eddig elesíggel gídelgettek.« Aszt is megmonta a szegín kódúsasszon, hogy mék íccakára van kíszűlődís, meg oszt kírte nagy esenkedve, hogy akármi is lesz, hogy ha megsegíti a jó Isten a nánási népeket, ne báncsák, az ű kis unokája íletit. Mikor elment a kódusasszon, az asszon felszalatt a városházára, oszt ott kibeszílte, mit beszílt a szegín kódusasszon. Tüstint hazagyűjtöttík a mezőrűl a férfiakat, meg osz Böszörmínnek is hiradással vótak a bajrúl. Kihôrták minden irőtírőjöket a rítre. Az asszon nípet is ott hatták. Űk meg a Téglás szőllőgerággyánál búttak meg. Három ôrszágos nagy kazâl szâlmát hôrtak össze, oszt ammint a setítbe észrevettík a rácokat, hogy gyönnek, meggyútották mind a hármat, avval osz neki a rácoknak. A nagy tűz egész Budavárig elláccott. Ferdinánc kiráj másnap oszt lovas embert is kűdött megtudakolni, mi vót a baj. Hát a rácokat az öreg daróczi uramék egytűl egyig leöldököltik, nem hattak azokbúl még egy fiját se. Másnap oszt a falujokra mentek rá. Ott se kímíltek senkit, csak a szegín kóduasszon attyafijait hatták íletbe. Ezeket oszt Dorogra plántálták be. Ezeknek a maradíkaji a dorogi olajos vaszerek. Hászen a hitök még máig is rác. Ezír haragusznak ugy a nánsi törzsökös hâjdukra, a fene egye ki űket. Azoknak a rácoknak meg, akkiket leöldököltek, egy nagy gödröt ástak, osz beléhánták űket, ossz’ behúszták főddel. Ezir mongyák, hogy Testhalom.” 22 22 Dankó I. 1956: A hajdúnánási Testhalom mondája és a hajdúk eredete. Ethnographia LXVII

43 Felhasznált irodalom Bede Á. 2008: Szentes halmai. Szentes 110 pp.
Dankó I. 1956: A hajdúnánási Testhalom mondája és a hajdúk eredete. Ethnographia LXVII Ecsedy I. 1977: A Szeghalom vidéki halmokról. Békési Élet 12: 159–166. Maday Gy. 1909: A hajdúk beszéde. Nyelvészeti Füzetek 56. Bp. Szendrey Zs. 1920: Történelmi népmondák. Ethnographia XXXI Szendrey Zs. 1921: Történelmi népmondák. Adattár. Ethnographia XXXII Szendrey Zs. 1922: Magyar népmonda-típusok és tipikus motívumok. Ethnographia XXXIII Szerző: Babai Dániel Fotók: Origo Web Team HQL 2010 Kft. Szerkesztette: Erdei-Gulyás Gabriella