Pásztorművészet A pásztorélet jellemző használati- és dísztárgyait, ill. az általuk készített díszes munkákat nevezzük így. Juhászkampó, tükrös, borotvatok, sótartó, rühzsírtartó, ostornyél, kanászbalta, fokos, ivócsanak, gyufatartó, kefetartó… Somogy, Észak – Balaton, Bakony, Alföld, Mátra Technikák: ékrovásos, karcolás, faragás, áttört faragás, domború faragás, spanyolozás

Szarvasagancs darabból készített tartó, (Ritkábban készültek lőporszaruk marhaszarvból) Simára csiszolt első felületébe karcolt, vésett díszítés szokott kerülni. A lőporszaru egyik csoportjára igen gondosan rajzolt virágornamentika jellemző. A lőporszaruk másik csoportján a díszítés geometrikus jellegű, központi dísze általában rozetta, gyakran egy irányba hajló, körzővel szerkesztett tarajokkal, csápokkal körülfogva, svasztikaszerűen kialakítva. A lőporszaru két szárán gyakoriak a háromszög alakú, emberekre emlékeztető motívumok. Ezeket egyszerű mértanias szegélydíszek, néha szarvasok, őzek, madarak, emberek bekarcolt alakja veszi körül. Előfordul a köröcskékkel való díszítés. Régi a rozetta, rózsa, svasztika, feltételezhető hogy a nap, ill. a napot jelképező kerek fémtükör ábrázolása lehet, talán mágikus célzattal. A virágos és a geometrikus díszű szarvasagancs lőportartók azonban a Kárpát-medencére jellemzőek.

A házbelső A 19. századra egész Kárpát-medencében általánossá vált a háromhelyiséges parasztház. Soros elrendezésben az utca felől kiindulva következett egymás után a szoba, konyha, kamra. A lakóépület központja: a tűzhely volt (főzés, sütés, melegedés) Zárt tüzelőrendszer: legjellegzetesebb berendezése a kemence, már az Árpád-korban általános volt. A 15-16. században a lakóház kéthelyiségessé válásával lehetőség nyílt kívülfűtős tüzelőberendezés megépítésére. Így a szoba füstmentessé vált, mivel a kemencét vagy a kályhát a konyha felől fűtötték.

Az alföldi konyhák két részből álltak: a belső főzőhelyből (kéményalja) és a a pitvarból. A belső főzőhely fölött nyitott, szabadkémény biztosította a füst elvezetését. A főzés a kemence szája előtt történt, disznóvágáskor, lekvár főzéskor pedig a katlanon, a rézüstben. Innen fűtötték a szobai kemencét, amelyben szintén sütöttek, főztek. Ezt a részt bolthajtás választotta el az előtértől, ahová a bejárati ajtó, a szoba és a kamra ajtaja nyílott.

Az utca és az udvar felöli sarkot általában két oldalról egy-egy ablak világította meg. Ebben a sarokban állott az asztal, a falak mentén padokkal. Ide a család is csak ünnepeken ült le, s itt kapott helyet a megbecsült vendég. Ezen a részen függesztették falra a tékát, esetenként a sarokba, annak formájához igazítva. Ebben a kis fali szekrénykében tárolták az imádságoskönyvet, bibliát, orvosságokat és a pálinkás butellát. Katolikusok az asztal mögötti falra helyezték a szentképeket, feszületet, reformátusoknál a tálasfogas került ide, fölül színes tányérokkal, fogain bokályokkal, üvegkancsókkal. Ezt, az ünnepi használatra szánt és szakrális tárgyakat is magába foglaló sarkot szent saroknak tekintették.

A ház végének másik sarkába a vetett ágy került, előtte paddal, vagy székekkel. A fal mentén legtöbbször két ágy helyezkedett el. A ruhák tárolására szolgáló ládák közül a legszebbet a sarokpad és az ágy közé tették, a fő helyre, fölé került a tükör, amely egyes helyeken színes, faragott keretet kapott, s cseréptányérok vették körül. Az ajtó mögötti sarokban egyszerű ágy állott. Ezt használták alvásra, a díszes vetett ágyat csak gyerekágyas asszonynak bontották meg. Az ajtó mögötti ágy fölött, fogason lógtak a hétköznapi használatra szánt viseleti darabok.

Téka A magyar parasztház legrégibb szekrényféléje. Korai formája, a ház falába vágott fülke, amely az idők folyamán bélést és fedőlapot kapott, majd önálló bútorrá vált. A parasztházakban az asztalos készítette ládákkal egy időben terjedt el.

A becsapolt lábú ülőbútorok – a legegyszerűbb gyalogszék kivételével – már asztalosmunkák. A domború faragású vagy festett díszítésű támlásszékek olasz reneszánsz eredetűek, de hozzánk dél-német közvetítéssel jutottak el. Az egész magyarlakta terület parasztházaiban elterjedtek a 18. század folyamán. Ugyancsak ekkor jelent meg a késő reneszánsz formát viselő karosszék, mely a házigazdát illette meg, s számos példányon annak neve olvasható a ráfestett virágok között. Ez, a gondolkodószéknek is nevezett bútor különösen az Alföldön vált kedvelté.