Reprezentációelméletek 10. A természet és társadalom reprezentációinak története

A természeti és társadalmi reprezenentációk története Az előző előadásban, a Duhem-Quine tétel tárgyalásakor már jeleztem, hogy a valóság reprezentációjaként a jelenségeket magyarázó elméletek történelmileg igen nagy változatosságot mutató formáiról még lesz szó. A természetfelfogás különböző módjainak rövid bemutatása és megismerése számos belátást nyújt. Ez egyúttal a tétel egy empirikus, induktív bizonyításaként is tekinthető. A valóság újkori modern tudományos elméleti reprezentációjának kezdetei a 17. századra nyúlnak vissza, és a valóságreprezentációk történeti sorában a legutóbbi (de nyilván nem a legutolsó) fejleménynek tekinthetők. Az embert körülvevő valóság fogalmi megragadására és magyarázatára létrehozott elméletek (hiedelmek) sora korrelál az őket létrehozó társadalmak szerkezetével jellegével.

A mágikus gondolkodás A korai, ősi, törzsi társadalmak mentalitása a mágikus-animisztikus gondolkodás. Jellemzői: A természet és a társadalom között nincs éles határ. A dolgok rendje a társadalmi rendet reprezentálja (v.ö.: Durkheim-Mauss: A vallási élet elemi formái). Az élő és élettelen között sincs éles határ. A valóság minden létezője élettel (lélekkel=anima) rendelkezik (a hegyek, a folyók, a holtak is). Minden létezőnek jó vagy rossz szándék tulajdonítható. Ezért megnyerhető vagy kényszeríthető megfelelő, mágikus eljárással. Kauzális kapcsolatok helyett az együtt vagy egymás után előfordulás, ill. a hasonlóság számít valódi kapcsolatnak (pl. a képmáson végrehajtott művelet az ábrázolt személyen is végrehajtódik az „ártó” mágia szerint). A jelenségek kiváltó okai, feltételei és körülményei között nincs megkülönböztetés. A rituális eljárások széles körét alkalmazzák a jelenségek előre látására és befolyásolására.

A mágikus gondolkodás 6. Az igaz/hamis, ill. a helyes/helytelen közötti döntést az orákulum eljárással hozzák meg (egy erre kijelölt személy: sámán, jósda, vagy egy véletlen kimenetelű „fej-vagy-írás” jellegű esemény útján; pl. az azande benge-méreg orákulum). 7. Az igazolási és rituális eljárásokhoz nincs cáfolási lehetőség. Az eljárások megbízhatóságához nem férhet kétely. A mágikus gondolkodásmód és bizonyos rítusok maradványai több ezer évet túlélve jelen voltak a későbbi földművelő társadalmakban (falusi közösségekben). Sőt a mai napig jelen vannak, mint babonák és irracionális rítusok a modern urbanizált társadalmakban is. Főleg a tanulatlan, kiszolgáltatott társadalmi rétegekben. (Haitin a woodoo az afrikai törzsek rabszolgaként elhurcolt tagjai révén maradt fenn máig.)

A mitikus gondolkodás A valóság mitologikus reprezentációi az ókori ún. magaskultúrákban, vagyis a szervezett földművelő társadalmakban (Mezopotámia, Egyiptom, Kína, India) jönnek létre. Jellemző vonásaik: Erősen antropomorf gondolkodás: a természetet társadalmi kategóriákban értelmezik, a társadalmi struktúrát rávetítve, az istenek társadalmaként reprezentálják. Ez a sokistenhit, a politeizmus, a vallás létrejöttét jelenti. A természeti és társadalmi erőket megszemélyesítik, a jelenségeket emberi vagy állati alakú isteni lények tevékenysége eredményeként fogják fel. Kialakulnak a vallási kultuszok (templomi szertartások), a mágikus rítusok újabb változatai. Ezek az istenek jóindulatának megnyerését, kedvező események bekövetkeztét célozzák.

A mitologikus gondolkodás 5. A gazdaság és az államigazgatás igényeinek kielégítésére külön réteg jön létre (hivatalnokok, papok), akik az írás segítségével rendszeresen gyűjtik, rögzítik és átadják (oktatás) az ismereteket. 6. Megjelennek az első „tudományok”. Tapasztalati tudásrendszerek: a könyvelés, a geometria (földmérés), a csillagászat (naptárkészítés), az aritmetika, a kémia. Ezek erősen gyakorlati (alkalmazott tudás) jellegűek. Az igazolási eljárás: tekintélyelvű, a tradícióra való hivatkozás, ill. a gyakorlatban való beválás. Cáfolási eljárás nincs, de az írásban rögzítettség miatt módosításra már van lehetőség. A mitologikus gondolkodás napjainkig túlélő változta az ezotéria, a különféle szellemi lények (köztük pl. földönkívüliek) láthatatlan közreműködésébe vetett hit. Ez különösen a modern tudományokban járatlan, de világképi igénnyel fellépő rétegeknél tapasztalható. (L.: M. Eliade: A vallási hiedelmek és eszmék eredete )

Az antik görög természetfilozófia A görög „felvilágosodás” (i.e. 6-5. századtól): a dezantropomorf, demitologizált gondolkodás kezdetei a polisz-demokráciákban. Jellemzői: A valóságot önmagában, saját belső összefüggéseiben, belső logikáját feltárva igyekeznek megérteni és leírni. A természeti jelenségeket egymással (nem pedig képzelt isteni lényekkel) hozzák összefüggésbe. A világ rendezett: kozmosz, belső rendje: a logosz, amelyet a gondolkodás, a beszéd és az írás rendezettsége: a logika reprezentál. A természet és a társadalom szférájának elkülönítése, a természeti törvényszerűség (logosz) és a társadalmi: jogi, erkölcsi normák, törvények (nomosz) megkülönböztetése.

Az antik görög természetfilozófia 4. Az absztrakt (nem gyakorlatorientált) matematika és csillagászat, valamint az anyagszerkezet modellek (elem-tanok) megjelenése. (Püthagoreusok, Démokritosz, Hérakleitosz). Az első geometriai kozmológiai modellek (Philolaosz, Eudoxosz). 5. A természetfilozófiai és matematikai hipotézisek logikai úton való (nem tekintélyelvű) bizonyításának, jusztifikálásnak megjelenése (Platón, Zénón aporiái stb.). Ezzel az objektív igazság fogalmának megszületése. 6. A társadalom szerkezetére és működésére vonatkozó első rendszeres, logikailag jól argumentált, történeti és összehasonlító adatokon nyugvó társadalomelméletek (Platón, Arisztotelész). Az antik görög mentalitás számos eleme az európai skolasztikában él tovább, de a 17-18. sz.-tól éled igazán újra. A mai tudományos mentalitás ennek örököse (argumentatív, bizonyító, matematizált).

A skolasztika Az antik görög valóságreprezentációk elméleti és módszertani összefoglalása Arisztotelész műveiben maradt fenn. Arab közvetítéssel (a 11-12. sz.-tól) az európai középkorban a keresztény egyház hivatalosan elfogadott világképének alapja lett. Az ókori előzmények után a hellenisztikus korban monoteista vallássá, majd a római birodalomban (a 4.sz.-ban) államvallássá lett kereszténység (az Egyház) a 13. sz.-ba kanonizálta, mintegy „megkeresztelte” az arisztotelészi kozmológiát. Kiegészítve azt egy transzcendens létező, a teremtő isten fogalmával. A skolasztikus egyetemeken (Párizs, Oxford, Salamanca, Bologna stb.) ez tananyag lett. Egységes valóságreprezentációt terjesztett el. A skolasztikus arisztotelianizmus világképe egészen a 17.sz.-ig uralkodó volt Európában.

A skolasztika Jellemzői: Arisztotelész kozmológiája: fizikája, biológiája és (a Ptolemaiosz által matematikailag kidolgozott) geocentrikus asztronómiai modellje igen jól magyarázta és elméletileg reprezentálta az egyszerű, mindennapi tapasztalat világát. Az egyes tételeket (hipotéziseket) szigorúan meghatározott módon, szillogisztikus következtetésekkel kellett bizonyítani ahhoz, hogy elfogadhatók legyenek. Ez volt a demonstrativitás követelménye. Az így bizonyított tételek nem csak igaznak, hanem logikailag szükségszerűen igaznak számítottak. A világegyetem két szférára: a földi és égi szférára oszlik, ezeknek különbözőek a törvényszerűségei is. A természeti és társadalmi törvények isten parancsai, ő írja elő őket. Nem öntörvényű a kozmosz, hanem a teremtője szabta meg ezeket. (Állatperek: bírósági eljárások „bűnös” állatok ellen.)

A skolasztika és a reneszánsz A skolasztikus valóságfelfogás és tudományos elméletalkotás ellen komoly rivális jelent meg Európában a 15. sz. közepén: a hermetizmus. Ez egy Bizáncból érkezett (ősinek tartott, valójában) hellenisztikus kori kézirat útján terjedő új világkép és mentalitás volt. Hozzájárult az addig egyeduralkodó skolasztika megrendüléséhez és felbomlásához, így a Kopernikuszi heliocentrikus asztronómia (1543) megjelenéséhez. Jellemzői: A nem kauzális összefüggések keresése a természetben (az arisztotelészi tudomány szigorúan oksági elmélet volt). Az oksági kapcsolatok helyett a hasonlóságon nyugvó összefüggéseket, a korrespondenciákat keresték (pl. hogy színek, fémek, bolygók és testrészek hogy „felelnek meg” egymásnak, mi fűzi őket egymáshoz). (Ez ma a homeopátiás gyógyítás alapelve.) Az alkímia az „elemek” egymásba való átalakítására kísérleti technikákat vezet be, és alkalmaz a megismerésben. A kísérletezés módszerének bevezetése. A numerológia (számmisztika) alkalmazása a fizikában, a matematizált tudomány kezdetei.

Az újkori tudomány kezdetei Az újkori modern tudomány kezdetei a 17. századra tehetők. Jelentős társadalmi átalakulás folyik: a reformáció és a kapitalizmus kiépülése. Az új tudományos valóságértelmezés legjelentősebb figurái: Galilei, Descartes, Spinoza, Bacon, Newton, Leibniz és mások. Megalakulnak az első tudományos akadémiák (Royal Society, Academie des Sciences), a tudás súlypontja ide helyeződnek át a skolasztikus egyetemekről. Főbb jellemzői: A köznapi tapasztalat felülbírálata, megbízhatatlannak minősítése és elvetése (Galilei, Descartes, Newton). Pl.: úgy látjuk, hogy a Nap kering a Föld körül, holott ez nem így van. A Föld tengelyforgását nem érzékeljük, holott a Föld igen gyorsan pörög. Az égi és földi szféra törvényei azonosak (Kepler, Newton). Az égitestek olyan anyagból vannak mint a naprendszer bolygói vagy a Nap (nem pedig „éterből” állnak).

Az újkori tudomány kezdetei 3. A világegyetem olyan, mint egy hatalmas mechanikus óraszerkezet, amelynek megvannak a maga törvényei, de ezeket isten írta elő. (Ez az „isten mint órásmester”, mint „tervező” elképzelés. (Ezzel kapcsolatos a ma igen elterjedt áltudományos „Intelligent Design” kreácionista felfogás az élet keletkezéséről és az evolúcióról.) 4. A tudományos elméletek a jelenségek közötti oksági kapcsolatok feltárására kell törekedjenek. Ezek alkotják a tudományos magyarázatot. 5. A tények megállapítására (a látszatok, illúziók leleplezésére, a tapasztalat megtisztítására) a kísérleti módszer alkalmazandó. A valóság veridikus észlelése elvileg korlátlanul elérhető megfelelő kísérlet és mérés útján. 6. A természeti és társadalmi törvények matematikai alakban fogalmazandók meg. Nem pedig verbális narratívákként. A kvantifikációt és formalizálhatóságot a mérési technika biztosítja, a mérendő mennyiség fogalma idealizációval (absztrakcióval) állítható elő. 7. Az elméleti tételek (hipotézisek) igazolásának módszere: az indukció. Ilyen induktív következtetésen nyugszik Newton gravitációs törvénye.

A modern tudományos világkép A 18. században a Felvilágosodás teljesen szekularizálja a tudományt (ahogy a társadalmakat is). Isten mint teremtő és magyarázó elv, vagy végső ok, kikerült a tudományos elméletalkotásból, mind a természet, mind a társadalomtudományokban. (A Darwin-féle evolúcióelmélet ledöntötte az utolsó teológiai bástyát is.) A vallásos beállítottság magányügy lett. A hit és a tudás végleg elvált (Laplace). A Galilei-Newton-féle tudományosság minden tudományágba bevonul (orvostudomány, pszichológia, szociológia: A. Comte, közgazdaságtan: Adam Smith). A newtoni típusú tudományfelfogás a 20. században elvezet a kémia és biológia (genetika) fejlődéséhez, és az empirikus, matematizált társadalomtudományok (szociológia, közgazdaságtan) kialakulásához is. A fizikában a 20. sz. elején a rendül meg a korábbi newtoni világkép és váltja fel egy új reprezentáció. A „forradalmi” változást a relativitáselmélet (10-es évek), a kvantumelmélet (20-as évek), majd az ún. káoszelmélet (70-es évek) hozza.

A modern tudományos világkép A (speciális és általános) relativitáselmélet (Einstein), a kvantumelmélet (Heisenberg, Schrödinger, Bohr) és a káoszelmélet (Gleick, Tél) által hozott főbb változások a tudományos gondolkodásban. A térbeli elhelyezkedés mellett az időbeli is relatív. A téridő 4 dimenziós sokaság. Az események időrendje sem abszolút, hanem relatív. A kauzalitás a mikrovilágban nem érvényesül, valószínűségi összefüggések érvényesek. Pontos, egyértelmű predikciók nem tehetők. Bizonyos mennyiségek egyidejű megmérésének nem csak gyakorlati, hanem elvi korlátai vannak. Határozatlansági reláció. A valóságos folyamatokat leíró egyenletek nemcsak a mikrovilágban lehetnek olyanok (nem lineárisak), hogy nem adnak lehetőséget a pontos előrelátásra (kaotikus folyamatok, pl. meteorológiai jelenségek). A valóságreprezentációk történelmi sora arról tanúskodik, hogy az embert körülvevő természeti és társadalmi világ sokféleképpen teoretizálható, és sokféleképpen lehet alkalmas a létfenntartásra. (A témához l. még: Th. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete.)