Verses képek © Ódor Péter, 2009

Fekete országot álmodtam én, ahol minden fekete volt, minden fekete, de nem csak kívül: csontig, velőig fekete, fekete, fekete, fekete, fekete. Fekete ég és fekete tenger, fekete fák és fekete ház, fekete állat, fekete ember, fekete öröm, fekete gyász, fekete érc és fekete kő és fekete föld és fekete fák, fekete férfi, fekete nő és fekete, fekete, fekete világ. Áshatod íme, vághatod egyre az anyagot, mely lusta, tömör, fekete földbe, fekete hegybe csap csak a csáklyád, fúr be furód: s mélyre merítsd bár tintapatakját még feketébben árad, ömöl nézd a fü magját, nézd a fa makkját, gerle tojását, csíragolyót, fekete, fekete, fekete fekete kelme s fekete elme, fekete arc és fekete gond, fekete ér és fekete vér és fekete velő és fekete csont. Más szin a napfény vendég-máza, a nap a színek piktora mind: fekete bellül a földnek váza, nem a fény festi a fekete szint karcsu sugárecsetével nem: fekete az anyag rejtett lelke, jaj, fekete, fekete, fekete. Babits Mihály Fekete ország

Dühödt, lázongó szívverésem Golgotai bazaltra vésem. Krisztus, poétám, szent Alak, Eladtalak. Enyém volt minden áldomásod, Én voltam a lelked, a másod, Megkoszoruztam a fejed, Szerettelek. S eladtalak, én fejedelmem, Mert az Élet az én szerelmem, Mert én is álmodok nagyot: Költő vagyok. Nem hallgatom zsoltáros ajkad, Nem kell szép, égi birodalmad. Selymet, pénzt akar egy leány, Vár, vár reám. Galád vagyok? Galád az élet. Bűve miért nincs az Igének? Vággyal, kínnal miért gyötör Pénzes gyönyör? Írott kövem dobom a mélybe, Megreng a Föld sok ezer évre S késői bűnös, bús szemek Megértenek. Ady Endre Júdás és Jézus

Már megtanultam (Számadás, 1935) Már megtanultam nem beszélni, egy ágyba hálni a közönnyel, dermedten, élet nélkül élni, nevetni két szemembe könnyel. Tudok köszönni ostobáknak, bókolni is, őrjöngve dúltan, hajrázni, ha fejemre hágnak. Az életet én megtanultam. Csak oly unott ne volna minden, a jó, a rossz, amit a sors hoz. Ennen-sebem is úgy tekintem, akár egy esetét az orvos. Mindazt, mi fáj és van, megértem. Nekem jutalmat hát ki adhat? Nem zöld kölyök vagyok. Megértem: Halál, fogadj el a fiadnak. Kosztolányi Dezső

József Attila Őszi alkonyat (Kedves tanáromnak, Tettamanti Bélának) Az őszutói barna alkonyat Halkan piheg a pelyhező havon. Vállamra érzem szép, meleg nyakad És messzi csókod itt az ajkamon. Hideg vonyít, agyonmart arcomat Forró öledre mégse hajthatom. Be messze vagy még! Bús az alkonyat, Lágy hópihékbe hull a bánatom.

Hódolni kergettem elébed A vágyak éhes csapatát, Nomád, vad, büszke csapatát A vérnek. Irigyellek, szánlak, utállak, Szerencsés koldusasszonya, Királyi koldusasszonya A Vágynak. Csak tudnék én mást úgy kivánni, Mint téged. Óh, csak jönne más. Egy más asszony. Valaki. Más. Akárki. Ady Endre Csak jönne más

Radnóti Miklós Aludj Mindig gyilkolnak valahol, lehunyt pilláju völgy ölén, fürkésző ormokon, akárhol, s vígaszul hiába mondod, messzi az! Sanghaj, vagy Guernica szivemhez éppen oly közel, mint rettegő kezed, vagy arra fenn a Jupiter! Ne nézz az égre most, ne nézz a földre sem, aludj! a szikrázó Tejút porában a halál szalad s ezüsttel hinti be az elbukó vad árnyakat ALUDJ

Szép bronzszobor, melléd ülök le, Setét, busongó bronzszobor, Ki illatos, lágy, könnyü ködbe, Csendes sarokba rejtve jól, Fakó tükröknél álmodol. Jó néznem bús szemöldöködre. Ma bántana a furcsa lárma, S kinevetnének a fiúk. Meleg csókok és tarka kártya Ma, lásd, tudom, hogy mind hazug, S egy csendes, otthoni zsalut Verselnék meg, áldón, vigyázva. Ma lovagolnék, künn, a ködbe, Korhadt, döngő hidakon át, Ma vizsgán, búsan, eltünődve Szétszednék egy vén fuvolát, Ma szép, szelíd mártirhalált Halnék egy szent Eszméért, csöndbe... Ma főmet szépen hátrahajtom Setét emlődre, bronzszobor, S rémlik, te is, fejemre hajlón Szép, bús csodákról álmodol. Tán arról épp, hogy ily komoly S hervadt lesz holtan is az arcom... Tóth Árpád Bronzszobor a kávéházban

Schöpflin Aladárnak küldöm Unatkozók s halálra-untak, Bolondosan furcsák vagyunk, Fájdalmasak és búcsuzók S milyen furcsán nézzük magunkat S milyen furcsán néznek most minket. Csalódás-kő ránk nem zuhant S mégis sújtódottan, szédülten, Sustorgó ázott-fák a tűzben, Panasszal égünk, hangtalan. Mint elárvult pipere-asztal, Mint falnak fordított tükör, Olyan a lelkünk, kér, marasztal Valakit, ki már nincs velünk, Ki után ájult búval nézünk. Egy régi, kényes, édes dámát, Kegyetlen szépet siratunk, Bennünk sarjadtat: asszony-részünk. Valakit, kiért hiúk voltunk, Apródok s cifra dalnokok S kit udvarunkban udvaroltunk. Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk, Nagy termeink üresen kongnak, Kölykösen úszók szemeink: Valaki útravált belőlünk S nem veszi észre senki más, Milyen magános férfi-porta Lett a szemünk, lett a szivünk, Szemünknek és szivünknek sorsa, Mert asszony-részünk elhagyott. Nem tudjuk szeretni magunkat És nem hisszük el, hogy szeretnek, Ákombákomos szépeket Idegen, váró embereknek A régi tussal nem irunk. Mert mi csak magunknak bókoltunk, Asszony-énünkért, szertelen, Érte voltunk jók, ha jók voltunk És kacérok és hűtlenek És most sírva megözvegyedtünk. Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyüg Siránkozik pityergő szánkon S omladozó, árva szivünk Ezer fájást talál, hogy fájjon S ezeregy fájás fáj nekünk. Kopott az arcunk, kopott minden, Kopott a világ s a szivünk S minden világ a szemeinkben: Mi hírért, sikerért szalasszon, Ösztönzőnk, igazi valónk, Kiszakadt belőlünk, az asszony. Ady Endre Valaki útravált belőlünk