A hatékony kereslet elmélete John Maynard Keynes A hatékony kereslet elmélete

Jómódú és befolyásos értelmiségi családban született 1883-ban Jómódú és befolyásos értelmiségi családban született 1883-ban. Apja, John Neville Keynes maga is jelentős elméleti közgazdász, míg anyja, Florence Ada Brown remek író, szociális reformer, egyben Cambridge első női polgármestere volt. Keynes Anglia legjobb iskoláiban tanulhatott: előbb Etonban, majd a cambridge-i King's College-ben. Tanárai között találjuk Alfred Marshallt és Arthur Cecil Pigout. Disszertációját valószínűség-számításból írta, közben közszolgálati vizsgát is tett. 1908-ig az India Office-nál dolgozott, majd visszatért Cambridge-be. 1915-től 1919-ig a kincstár alkalmazottja volt, így juthatott ki szakértőként a Versailles-i békekonferenciára. Az itt kötött békeszerződéseket – pontosabban a bennük foglalt, a háború veszteseit sújtó szankciókat – gazdasági és politikai szempontból is elfogadhatatlannak tartotta; idő előtt hazatért, és A béke gazdasági következményei (The Economic Consequences of the Peace, 1919) című művében kifejtette véleményét: a Németországra kirótt óriási jóvátétel csak arra jó, hogy tönkretegye az ország gazdaságát, ezáltal pedig egész Európát gyengítse.

Keynesnek fiatalon homoszexuális viszonya volt Duncan Granttel, a festővel 1908-tól 1915-ig, akivel közösen voltak tagjai a híres művészekből, írókból álló Bloomsbury Körnek. Később viszont találkozott a híres orosz balett táncosnővel, Lydia Lopokovával, akit 1925-ben feleségül is vett. Házasságuk boldog volt, bár gyermekük nem születhetett. Keynes fantasztikus spekuláns volt, sikeres befektetéseivel rövid idő alatt hatalmas vagyont szerzett. A Nagy Világválság idején majdnem tönkrement, de a válságot követően ismét talpra állt. 1911-től egészen 1945-ig szerkesztette az Economic Journal című gazdasági folyóiratot. 1942-ben megkapta a „Tilton bárója” nemesi címet. A második világháború után részt vett a Bretton Woods-i konferencián. A sok feszültséggel járó munka azonban megterhelte a szívét, és 1946-ban szívrohamban elhunyt.

Főbb művei Az 1923-ban írt, Rövid értekezés a pénzügyi reformról (A Tract on Monetary Reform) című művének egyik fő témája a háború utáni hiperinfláció A laissez-faire végét (The End of Laissez-faire) 1926-ban, Szovjetunióbeli utazását követően jelentette meg. Ebben a pamfletjében élesen támadta a liberális gazdaságpolitikai felfogást. A kétkötetes Értekezés a pénzről (Treatise on Money, 1930) Keynes egyik legerőteljesebben vitatott írása. Sok fontos elméleti és gyakorlati megállapítás szerepel benne, ezek jelentős részét azonban már a századfordulón élt svéd közgazdász, Knut Wicksell is megírta.

Fő műve Az 1936-ban íródott A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete (The General Theory of Employment, Interest and Money) A klasszikus és neoklasszikus közgazdászok a gazdaságnak csak egy speciális, egyensúlyi állapotát írták le, amit aztán megpróbáltak a való életre is alkalmazni, sikertelenül. Keynes leírja az „általános esetet” – nem teljes foglalkoztatás melletti egyensúly A klasszikus elmélet "az alkalmazott erőforrások adott mennyiségének a különböző felhasználási lehetőségek közötti megoszlásával és azokkal a feltételekkel foglalkozik, amelyek - feltételezve, hogy alkalmazzék az erőforrásoknak ezt a mennyiségét - meghatározzák egymáshoz viszonyított jövedelmüket és termékeik egymáshoz viszonyított értékeit." (Keynes [1965] 22. o.) Röviden "az elosztásnak a teljes foglalkoztatás állapotára vonatkoztatott elméletét". (Keynes [1965] 34. o.)

A gazdaság monetáris elmélete Keynes fő célja az Általános elméletben az volt, hogy kifejlesszen egy olyan elméleti modellt amelyben a pénz aktív szerepet játszik. Az általa klasszikusnak nevezett elmélet egy olyan gazdaságot ír le "amelyik használja ugyan a pénzt, de csak mint puszta tranzakciók közvetítő eszközét a reál dolgok és vagyontárgyak között, anélkül, hogy megengedné, hogy a pénz befolyásolja a motívumokat és döntéseket" - ezt Keynes barter gazdaságnak (real-exchange economy) nevezi, szemben egy pénzgazdasággal "amelyben a pénz sajátos szerepet játszik és hat az érdekekre és döntésekre" (Keynes Collected Writings -továbbiakban C.W. - XIV. 4O8. o.)

A klasszikus dichotómia meghaladása Pl. a francia kiadáshoz írt előszóban Keynes a "mennyiségi pénzelmélettől való megszabadulásról" beszél és a pénzelméletnek az "érték fundamentális elméletével való egyesítéséről".(Keynes C.W. VII. kötet XXXIV.o.) – a klasszikus dichotómia meghaladásáról Az első angol kiadáshoz írt előszóban, amikor Keynes a Treatise on Money-ban kifejtett gondolatokat jellemzi, a következőket fogalmazza meg: "Amikor hozzákezdtem a Treatise on Money írásához, még annak a hagyományos gondolatnak a keretei között éltem, amely a pénz szerepét a kereslet és kínálat általános elméletétől mintegy elválaszthatónak tekintette.”

A klasszikus dichotómia meghaladása „Amikor befejeztem a könyvet, bizonyos előrehaladást értem el abban az irányban, hogy a pénzelméletet újra az összes termelés elméletének részévé tegyem. Akkor azonban még nem szabadultam meg bizonyos előítéletektől... Elmulasztottam ugyanis részletesen kifejteni a termelési volumen változásainak hatásait. ... A pillanatfelvételekkel szemben a folyamat dinamikus elemzése befejezetlen és zavaros maradt." (Keynes [1965] 10.o.) Az elmélet statikus jellegének felismerése „A pénz az összekötő láncszem a jelen és a jövő között”

Dinamika A neoklasszikus elméletben a kamatlábnak, ahogyan a többi árváltozónak is allokációs funkciója van; adott, teljes foglalkoztatást feltételező jövedelem esetén szabályozza a fogyasztás felhalmozás arányát. Az elmélet lényegileg statikus jellegéből következik, hogy adott készletek elosztásával foglalkozik Szemben Keynessel, aki „azoknak az erőknek a vizsgálatát helyezi előtérbe, amelyek az összes termelés és az összes foglalkoztatás nagyságának változásait határozzák meg". (Keynes [1965] 10.o.)

Dinamika Keynes a tőke határhatékonyságával foglalkozik, hogy igazoljuk a dinamikus szemléletet, ami az időben változó árakban jut kifejezésre, és ami Keynes szerint a pénzgazdaság sajátja. "Az a melléfogás, hogy a tőke határhatékonyságát mindenekelőtt a tőkefelszerelés folyó hozama alapján értelmezték, noha ez csak statikus állapotban lenne helyes ... elszakította azt a láncszemet, amely a mát a holnappal összeköti. Lényegében még a kamatláb is a folyó időszakra vonatkozó jelenség." (Keynes [1965] 168.o.)

„A leglényegesebb zavar a tőke határhatékonyságának értelme és jelentősége körül azért keletkezett, mert nem vették észre, hogy a tőke határhatékonysága a tőke várható hozamától, nem pedig pusztán a folyó hozamától függ. Azzal illusztráljuk ezt a legjobban, hogy rámutatunk, milyen hatása van a tőke határhatékonyságára annak, ha a várakozás szerint megváltozik a termelés jövő költsége, és pedig akkor azt várják, hogy a változás a munkaköltség, vagyis a béregység megváltozásának az eredményeképpen, akár pedig azt, hogy a találmányok és az új technika eredményeképpen következik be. A ma gyártott felszerelés termékének a felszerelés élettartama alatt olyan termékekkel kell versenyezniük, amelyeket később - talán kisebb munkaköltséggel, vagy talán tökéletesebb technikával - gyártott felszereléssel állítanak elô, amely beéri termékeinek alacsonyabb árával is". (uo. 163.o.)

Keynesnél nincs független reálrendszer Wickselnél egyértelműen létezik egy reálkamatláb és egy ettől független, a pénzmennyiség által meghatározott. Patinkin kritikájában erőteljesen hangsúlyozza a Wicksell kamatelméletnek ezt a kettőségét. (Vö. Patinkin [1965] 257.-258. o.) Keynes is pontosan ezen az alapon bírálja a "természetes kamatláb" felfogást. Keynes Myrdalhoz írt 1937-es levelében (Keynes [1979] CW XXIX v. 262-263. p.) teljesen világossá teszi a különbséget saját és Wicksell elmélete között. "nem kétlem, hogy Wicksell normálisnak tartotta azt az ódivatú felfogást, hogy a megtakarításnak és a beruházásnak egyenlőnek kell lennie, és azt a mechanizmust vizsgálta, mint hangsúlyozta, ahogy a kamatláb egyenlővé teszi őket. ... Ez szögesen ellentétes az én megközelítésemmel ... Nem létezik kamatláb amely egyenlővé teszi a megtakarítást a beruházással, ezzel szemben ex definitione egyenlőek a kamatláb bármely rátája mellett." (uo.)

A Say-törvény kritikája Keynes a Say-törvényre összpontosította kritikáját. Felismerte, hogy az ortodox elmélet jóllehet formálisan pénzgazdaságról beszél, valójában naturálgazdaságban gondolkodik. Say lényegében azt feltételezi, hogy a gazdasági döntésekben a pénz nem játszik aktív szerepet, puszta technikai eszköz a csere lebonyolítására. Ez abban jelentkezik, hogy a pénzt mindenki maradéktalanul elkölti –tranzakciós felfogás

A Say-törvény kritikája "A modern gondolkodást még mindig átitatja az a nézet, hogy az a emberek egy vagy más módon, de mindenképpen elköltik a pénzüket - ami másképpen azt is jelenti, mutat rá Keynes - hogy a termelés költségeit összességükben mindig fedezik a kereslet által lehetővé tett eladási bevételek, ez azért tűnik hihetőnek, mert nehéz megkülönböztetni egy másik hasonlónak látszó kétségbevonhatatlan tételtől, mely szerint a termelés szereplőinek összes jövedelme szükségképpen egyenlő a termelés értékével". (Keynes [1965] 39-40.o.)

A likviditási preferenciaelmélet Emögött is általában az eladási nehézségek, vagyis a pénz aktív szerepe húzódik meg. Talán itt, a likviditás hangsúlyozásánál tükröződik legjobban a keynesi alapkoncepció, amiért Keynes maga elméletét "a gazdaság monetáris elméletének" nevezi. A likviditás ugyanis semmi mást nem jelent, mint azt, hogy a pénz egy a többi árutól különböző dolog. A kamat monetáris kategória!

Say-törvény kritika és elégtelen kereslet Keynes szerint a kapitalizmus pénzgazdaság és nem egyszerű cseregazdaság, amelyben a pénz a gazdagság általános formája, és önálló törekvés tárgya. Ezért, ha valaki eladja áruját, az érte kapott pénzt nem feltétlenül igyekszik elkölteni. Ha viszont valaki nem vásárol, ennek következtében mások nem tudnak eladni, így kevesebbet képesek ők is vásárolni stb.(negatív multiplikátor) Ez a piacok általános beszűkülését eredményezi, így szükségszerű olyan helyzetek kialakulása, amikor a „kereslet zömmel a pénz felé irányul”, vagyis a többség csak eladni akar, anélkül, hogy vásárolna. Ez az összes kereslet elégtelenségét jelenti, a kínálattal szemben.

Pénzgazdaság "Akkor sem szabadulhatnánk meg a pénztől, ha eltörölnénk az aranyat, az ezüstöt és a törvényes fizetési eszközöket. Bármely tartós vagyontárgy szert tehet pénztulajdonságokra, okot adhat tehát a pénzt használó gazdaság jellegzetes problémáinak a felmerülésére."( Keynes [1965] 319. o.) Vö. Say „a pénz értéke is romlandó”

Az endogén pénz! „Az az elképzelés, hogy a bankrendszer részéről történő hitelteremtés lehetővé teszi olyan beruházás megvalósulását, amelynek nem felel meg 'igazi megtakarítás', csak abból származhat, hogy a bankhitel növekedésének egyik következményét elszigetelten nézzük. Ha a vállalkozó olyan bankhitelt kap, amely növeli a már meglevő hitelvolument, s ha ez lehetővé teszi számára, hogy növelje folyó beruházásait (ami egyébként nem történt volna meg), akkor a jövedelmek szükségképpen megnövekednek, éspedig olyan ütemben, amely rendszerint meghaladja a megnövekedett beruházás növekedési ütemét. ... Senkit sem lehet kényszeríteni arra, hogy az új bankhitelnek megfelelő többletpénzt birtokában tartsa, hacsak önként nem részesíti előnyben a több pénz birtoklását a vagyon valamely más formájával szemben." (Keynes [1965]102.-103. o.) Az endogén pénz!

Klasszikusok A klasszikus elmélet szerint még abban az esetben sem lépne fel probléma, ha egyesek nem költenék, ill. fogyasztanák el teljes jövedelmüket. Az így keletkezett el nem fogyasztott jövedelem, a megtakarítás automatikusan beruházássá válik, mivel a megtakarítás növeli a pénztőke kínálatát, ami a kamatláb csökkenésén keresztül kiváltja a megfelelő nagyságú beruházási keresletet. A kínálat meghatározó szerepe, a beruházás és megtakarítás viszonyában a klasszikus felfogás szerint itt úgy jelentkezik, hogy a társadalom csak annyit ruházhat be, amennyi a nemzeti jövedelemből a fogyasztás után marad, vagyis a nemzeti megtakarítást.

Keynes Egyrészt a beruházás nagysága, még ha a növekvő megtakarítás miatt csökken is a kamatláb nem biztos, hogy nő, mert a beruházás Keynesnél nem elsősorban a kamatlábtól, hanem a profittól, sőt a várható profittól függ. (a tőke határhatékonysága) „Az egyéni megtakarítás egy-egy aktusa - hogy úgy mondjam - olyan döntést jelent, hogy ma nem fogunk vacsorázni. Nem jelenti azonban szükségképpen annak az elhatározását, hogy mához egy hétre vagy mához egy évre vacsorázni fogunk, vagy hogy megveszünk egy pár cipőt, illetve egyáltalában elfogyasztunk valamit egy meghatározott időpontban." (Keynes [1965] 233. o.) Keynes szerint a magánberuházások elégtelenségének tipikus jelensége a modern kapitalizmusnak, amely a bizonytalan és pesszimista profitvárakozásokkal magyarázható.

Likviditási csapda és beruházási csapda Ennek döntő okát Keynes a spekulációban jelöli meg. Rámutat, hogy a „beruházási piacok szervezetének a tökéletesebbé válásával … megnő annak a veszélye, hogy a spekuláció kerül fölénybe … Ha egy ország tőkéjének fejlődése egy játékkaszinó tevékenységének melléktermékévé válik, aligha végeznek jó munkát.” Likviditási csapda és beruházási csapda

Másrészt Keynes szerint a megtakarítás azért sem válik automatikusan beruházássá, mivel a megtakarítás pénzben történik és ezt a pénzt, ahogy ezt a Say-törvény kritikájánál láttuk, öncélúan tartják, tehát nem növeli a tőkekínálatot (nem vesznek rajta kötvényt sem, vagy bankba sem fektetik). Ebből jön a keynesi sajátos pénzelmélet. Mivel az öncélú pénztartás nem eredményez semmilyen hozamot, szemben például egy pénzügyi befektetéssel, a kamat felfogható úgy, mint a likviditásról való lemondás jutalma. Az öncélú pénztartás lényegében likviditási céllal történik, mert a pénz a leglikvidebb dolog. A kamat tehát Keynesnél nem a megtakarítás és a beruházás közvetítője, mint a klasszikusoknál, hanem a monetáris jelenség a pénzpiac szektor és az árupiac közti közvetítő

A pangó magánberuházási kereslet azt eredményezi, hogy a kínálat a kereslethez igazodik és az eladható árutömeg és a megtermelhető jövedelem messze lesz az optimálistól és az ebből származó megtakarítás is kisebb lesz a lehetségesnél. Megfordul tehát a viszony a beruházás és a megtakarítás között. A beruházás generálja tehát a jövedelmet és ezen keresztül a megtakarítást, szemben a klasszikus felfogással. A kereslet elégtelensége azt jelenti, hogy a közjó nem valósul meg, a gazdaság kényszerű munkanélküliséggel, kapacitás kihasználatlansággal, eladhatatlan árukkal küszködik.

Keynes gazdaságpolitikai javaslata: A hiányzó magánkeresletet állami kereslettel kell pótolni. A költségvetésből kell, akár deficit árán is állami beruházásokat megvalósítani, mert azok képesek magasabb jövedelmet és ezen keresztül foglalkoztatást biztosítani. Egy keresleti többlet, amelyet az állam betáplál a gazdaságba, ráadásul saját nagyságánál lényegesen nagyobb jövedelemnövekedést generál tovagyűrűző hatása révén, (pozitív multiplikátor hatás)

Mikro és makroökonómia Keynes szükségesnek tartotta a közgazdaságtan két önálló résztudományra való szétválasztását: az egyik ág „az egyedi iparág vagy vállalat elméletével és az adott mennyiségű erőforrások különböző felhasználások közötti elosztásával, valamint a nekik jutó javadalmazással” foglalkozna, (ez az eddigi klasszikus elmélet) míg a másik résztudomány „az egész termelés és foglalkoztatás elmélete” lenne. (ez Keynes elmélete az önálló makroökonómia) A gazdaság működése nem vezethető le helyzetüket optimalizáló egyének döntéseiből