város délnyugat Franciaországban Albi város délnyugat Franciaországban Zene hállgatáshoz kattints az ikonra

A délnyugat franciaországi Albi városban található a lenyűgöző hatású, vöröstéglás St.Cécile katedrális a 13-14. századból és a város nagy szülötte, Henri de Toulouse-Lautrec műveit bemutató múzeum. Albi a katárok fővárosa a Tarn folyó partján épült. A katárok elleni keresztes háború szinte másnapján hozzákezdtek a püspöki palota, a palais de la Berbie megépítéséhez. Az elnevezés a helyi nyelvből ered, a bisbia püspököt jelent, ennek módosult változata adja a palota nevét a mai napig. Érthető módon a palota inkább hasonlít egy erődítményre, mint egy fényűzően berendezett püspöki palotára, pedig az idő múlásával az erődjellegen sokat változtattak, de az a mai napig is szembetűnő. A palota 1922 óta ad otthont a város híres szülötte, Henri Toulouse-Lautrec múzeumának A püspöki palota mellett emelkedik a St. Cécile, az ének és zene védőszentjének katedrálisa csupa téglából építve. Franciaországban ez a legnagyobb téglaépítmény. Az építkezést 1282-ben kezdték és egy évszázadon belül be is fejezték. A későbbiekben csak a belső díszítéssel és néhány későbbi kiegészítéssel módosult az eredeti tervekhez képest. A főbejárat a déli oldalon található, a XV. század elején építették hozzá, 51 lépcsőn lehet megközelíteni és baldachinos mennyezet védi a bejáratot, amit gazdag kőfaragások díszítenek. A bejáratot Amboise Louis püspök építtette. A bejárat könnyed stílusa ellentétes az egész építmény várszerű jellegével. Falai vaskosak, a támpillérek félkörívesek, ablakai keskenyek és magasan kezdődnek, harangtornya is inkább egy donjonra emlékeztet, semmint egy katedrális tornyára. Az erődítmény jellegét még tovább hangsúlyozta a XIX. századi tetőfelújítás során a kicsi erődítményeket helyeztek el a felső részen. A katedrális belseje hihetetlenül gazdag. Nincs olyan felület, amely ne tartalmazna valami díszítést. A katolikus templomok oltára hagyományosan keleti tájolású. Így volt ez a St. Cécile megépítésénél is, de a XVII. század végén az oltár a templom nyugati felébe került át. A keleti felén megmaradt a jubével lezárt szentéj, ami a 100 méter hosszú templom felét foglalja el. A jubé arra szolgált, hogy innen olvassák fel az evangéliumot és elzárja a misét végző egyházi személyeket a köznéptől. A XVII. században egy zsinati határozat nyomán a jubéket Franciaországban lebontották és csak néhány kerülte el ezt a sorsot. Ilyen a Ste Cécile katedrális jubéje is. Feltehetően az akkori püspök tisztában volt a művészeti jelentőségével és nem engedte lebontatni az akkor még 96 szobrot tartalmazó építményt. A szentéjt magas csipkeszerű kőkerítés fogja körül, Ószövetségi alakok szobraival díszítve. Belülről az Újszövetség legjelentősebb alakjai, az apostolok, Szűz Mária és Cécil névadó szobra kiemelkedően szép. A legenda szerint Mazarin amikor erre járt vésőt és kalapácsot kért, hogy megbizonyosodjon arról, valóban kőből faragták-e a jubét és a leheletfinom kerítést. Sajnos a forradalom erre is járt, a jubé 96 szobrából 6 maradt meg. Szerencsére a szentéj belsejében, illetve a körüljáró külső oldalán a szobrok átvészelték a barbár pusztítást. Minden szobor saját arculattal, személyiséggel rendelkezik. Szépek a faragott stallumok, a püspöki szék és a XIV. századból származó üvegablakok. A nyugati oldalt egy XVIII. században készült orgona foglalja el. Alatta látható a XV. században készült Utolsó ítélet freskója. A freskón a festéket közvetlenül a téglára vitték fel, és tojássárgájával rögzítették. Sajnos az oltár áthelyezésével a freskó közepe eltávolították. Megsemmisítették ezzel az ítélkező Krisztus alakját és a hét főbűn közül a lustaság ábrázolását. Ezek az alkotások francia ismeretlen művészek alkotásai. Amboise püspök a mennyezet festésére bolognai művészeket hívott. Az alap azúrkék, az alakok az Ótestamentumból valók szürkék, az Újtestamentumból valók, illetve a szentek színesek, ezzel is elhatárolva a Jézus előtti és utáni kor alakjait. A festmény alig három év alatt készült el és a mai napig nem újították fel, mégis egészen elragadó a színei gazdagsága. Valamit nagyon tudtak a régi mesterek, aminek ma is csak a csodájára járhatunk.