Az erdő versek

Küldöm neked... Ha a csókok,esőcseppek,akkor Majd tengert küldök neked. Ha az ölelések,falevelek,talán, Erdőt is küldök majd neked. Ha a szerelem szép és örök, Az örökkévalóságot küldöm neked. Ha kinézel kedvesem az ablakon, S felnézel az égre rád ragyogok. Majd a sok ezer csillag fénye, Köztük én is ott leszek,fénylek, S nézek le szeretettel,mindíg rád, S onnan kívánok neked jó éjszakát.

Csend van... Most nem szólhat senki sem. Csend van – Most téged hallgatlak A magány végtelen, De te most itt vagy velem Szemem nem láthat Kezem nem érinthet, Mégis érezhetlek, Most már bennem létezel...

Nincs idő ! Az életnek mi haszna mond, ha egyre hajszol,űz a gond. Nem állhatsz meg a lombok árnyán tűnődni,mint tehén s bárány. S nem,nem tudok figyelni,ó jaj, hogy mókáz a mókus a dióval !

A tölgyfához... A köréd ölelkező,elbűvölő erdők fölé nőttél itt a tisztás közepén. Te uralkodsz terebélyes koronás sátraddal, pihenőt,dús füvű asztalt és ágyat terítvén az arra barangolóknak. Mint őrző angyala a tájnak,úgy bájoltál el mikor alattad nyugodtam meg,végül a hosszú út után.Oly boldogan falatoztam,iddogáltam csodálatos lombsátrad alatt,hogy aztán elszenderítettél s az édes ébredés után úgy öleltem meg hálából széles derekadat,mint boldogságom legszebb, legigazabb jegyesét.

Március végén... A késlekedő tavasz, immár nem álom, nevetve kopog a harkály a fákon. Feketerigó rikkant, trilláz, mint első énekes, ujjong a cinke is jelezvén : él az élet,ébredez!

Az erdő... A hatalmas erdő bátran és délcegen állt, Nem merte senki számon kérni a hatalmát, Egy patak csörgedezve folyt át az erdőn, Szelíden,csendesen,tiszta vizével éltetőn. Ellátom az állatokat,az erdő így kérkedett, Adok nekik,mi kell,élelmet és védelmet. De neked nincsen semmi hasznod,apró patak, Felvered az erdő csendjét,elűzöd a nyugalmat.

Fáradt eső... Fáradt eső hullott a fákra, fáradt eső ,csöndös eső, égig ívelt a szivárványa. Én azt hiszem :két hegy ilyenkor belebúsult nagyon az égbe. És bánatukban rátaláltak egymás tétova kezére. Ha bánat veri omló záporával, a szívek is úgy kapcsolódnak össze néhány percre egy színes szivárvánnyal.

Nézd a békés őzgidát, a róka pockot kerget. minden boldog, minden vidám, Még nem ismerik az embert!

Erdei idill... Nézz kedvesem szerteszét, minden fénynek örül. Hallgasd a madárzenét, itt leng a fejünk körül. Egy virág nyújtja feléd finom hártya szirmait, száz szinét tárja eléd, érezd az erdő illatait... Ott egy harkály orvosol rovartól beteg törzset, egy csörgő patak eloson mely ezer követ görget.

Nyírfa... Egyszer nyírfát ültettem. Nyírfa helyett vers hajtott ki a földből, zúg a versszakok lombja fogalmam sincs róla hogy történt mindez. Azóta ha írok a versem mindíg nyírfaként sarjad

Egy kezdő isten... Teremtek neked egy világot Véremből lesznek a folyók, izmaimból a hegyláncok. Hajamból épül az erdő szemem színű lesz az ég. Vulkán lesz a szívemből. Szeretném,ha bejárnád ezt az egész világot, én neked építettem, lelkedből adj egy szilánkot.

Ha az erdő... Ha az erdő besötétül, sűrűbe visz be az út, nem látjuk,hogy utunk végül a sötétbe hova jut. Ha az erdő fája ritkul, nyílik az ég,süt a nap. Látod az út merre fordul, s ami rossz volt lemarad.

A könny... Ha a könny a gyöngy : A fagyöngyök az erdő könnyei, Parány könnyek,mozdulatlanok, Fák sudarára fagyott sóhajok, Az erdő gyöngybefagyott bánata Élősködők mint minden bánat, Amely az élet ütőerére támad. És lassan észrevétlen Felszürcsöli vérét a büszke fának.

Űzenem... Az erdőnek üzenem :ne féljen, Ha csattog is a baltások hada, Mert erősebb a baltánál a fa, S a vérző csonkból virradó tavaszra, Újra erdő sarjad győzedelmesen. S még mindíg lesznek fák,mikor a Rozsda a gyilkos vasat rég felfalta már, S a sujtó kéz is szent jóvátétellel Hasznos anyaggá vált a föld alatt.

Néha mikor... Néha mikor sírnak a fák... Ezüst könnyük lepotyog... Levegőben érezni a bánatot... Sötét éjjelen mikor a hold is elfogyott...

Őszül az erdő... Tegnap százszínű, libegő láng volt, ma földszagú szél karjaiban táncolt. Holnap ha itt jársz, s felfelé nézel, elárvult nagy fák üzennek a széllel. Arannyal öntve az erdő alja, kusza virgács a bokrok barna gallya. Tüskés ág megfog, s bús őszi jajjal, elhult virágát követeli rajtam

Augusztus... Mint szépasszony ki arra ébred, hogy arcán megkopott a báj – szeme fakó,az ajka sápadt – olyan a nyárutói táj. A szeme sír,de ő dacol még, próbálja kendőzni magát, a szél kajánul szertehordja a száradó sarjúk illatát. Az ég kékje didergőn tiszta de itt lent már minden fakul, nem lángolnak úgy a virágok, a fákról sárga pille hull. De még itt van,még küzd,csatázik, övé a kert,határ,az erdő – utolsó legszebb mosolygását könnyelműen tékozolja szét.

Sohasem... Sohasem láttam magam ilyen átformáltan, Mintha szobrász igazított volna arcom vonalán Hogy szebb,vígabb ábrázatot mutassak a világnak. Sohasem éreztem,nem is selytettem nyithatók új utak Vágyaimnak testemben.Mindennap egy szirmot Bontasz lelkemben,ezerszínű virág leszek öledben. Ragyog szemed összes tekintete,olyan eleven,tiszta, Meleg,úgy félt,ölelne,gyengéden vonz, Ettől vagyok ma olyan kisbolond. Belebújtam képzelt világod csodás varázslatába, Beteljesüt tökéletesség az élet realitásába. Komplex lényed széttöröm,hogy könnyebben Hozzádd jusson a két világ összefort ereje,és Annak mindent elsöprő kivételes szerelme. Sohasem kell kiéletlen ábrándokat kergetned, Én ott leszek,kezeimmel varázsszőnyegre helyezlek, És elröpülünk édes párban a mennyekbe.

Azt mondod,hogy a versnél szebb a próza? A próza fű. A vers közötte rózsa. A próza billegő házi kacsa, csak úszni tud,bár oldalán a szárnya. A vers csapongó énekes madár : a földről mindíg a magasba száll. A próza csupa bővízű patak, rajta hánykódva megy a gondolat. A vers aranyló tiszta napsugár, a gondolat benn ölelkezve száll. A próza morgó malom kelepelése, a vers a szívnek hárfa – éneke. A próza málik,szertehull ha régi, A vers örök,mint minden ami égi !