Hatvan éve szentelték pappá Karol Wojtyłát 1946-2006 Hatvan éve szentelték pappá Karol Wojtyłát

Pappá szentelésem olyan napon történt, amelyen nem szoktak ehhez hasonló szertartásokat tartani: november elsején, Mindenszentek ünnepén került rá sor, amikor az egyház liturgiája a szentek közösségének liturgiáját ünnepli és arra készül, hogy megemlékezzék az elhunyt hívekről. A krakkói érseki magánkápolnában egyedül engem szenteltek ekkor. Visszagondolva ismét látom magam abban a kápolnában… Megható pillanat!

Legmélyebb rétegében minden papi hivatás nagy titok, ajándék, amely végtelenül felülmúlja az embert… (II. János Pál: Ajándék és titok)

Ezért, amikor különféle körülmények között – például papi jubileumok alkalmával – a papságról beszélünk, és tanúságot teszünk róla, nagy alázattal kell eljárnunk, annak tudatában, hogy Isten „szent hívással meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározásából és kegyelméből (2Tim 1,9). Egyben számot kell vetni azzal, hogy az emberi szavak nem képesek elviselni a titok súlyát, amit a papság önmagában hordoz.

Papi hivatásom véglegesen a második világháború időszakában, a náci megszállás alatt érlelődött meg.

A második világháború nagy és szörnyűséges teátrumában a sors engem eléggé megkímélt. A Gondviselés megkímélt a legsúlyosabb tapasztalatoktól; annál többel tartozom tehát ismerőseimnek és a sokkal nagyobb számú ismeretlennek is - nemzetiségre és nyelvre való tekintet nélkül – akik a történelem oltárán hozott áldozatukkal hozzájárultak papi hivatásom megvalósulásához. Bizonyos értelemben ők vezettek engem erre az útra, mert megmutatták nekem az áldozat fényében Krisztus papságának legmélyebb és legalapvetőbb igazságát.

Az Eukarisztia bemutatása minden pap legmagasztosabb és legszentebb tevékenysége.

Számomra, papságom első éveitől kezdve az Eukarisztia ünneplése nemcsak a legszentebb kötelesség volt, hanem lelkem legbensőbb szükséglete is.

A pap, mint a fenti javak kiszolgáltatója, állandó, különleges kapcsolatban áll Isten szentségével.

A papnak, aki állandó kapcsolatban áll Isten szentségével, magának is szentté kell válnia.

A papnak mindenekelőtt az imádság emberének kell lennie A papnak mindenekelőtt az imádság emberének kell lennie. Legyen meggyőződve arról, hogy az Istennel való bensőséges találkozásnak szentelt idő a lehető leghasznosabb időtöltés, mert nemcsak személyesen neki, hanem apostoli munkájának is javára válik. Immár hosszú és annyiféle helyzetben szerzett tapasztalataim során egyre inkább meggyőződtem arról, hogy csak a papi életszentség talajából sarjadhat hatékony lelkipásztori munka.

Az általa szótlanul átélt szentmisének van két olyan mozdulata, amely számomra a szavainál is fontosabb. Ez két gesztus, és a pápa a gesztusoknak a mestere volt…. (Vértesaljai László SJ atya gondolatai a Szentszék által kiadott, II. János Pál pápa életének utolsó napjairól beszámoló dokumentum alapján)

Akkor, amikor a szentmisében elkövetkezik a kenyér és a bor megáldása, a pápa, aki addig egy teljes apátiában, mozdulatlanul, zárt szemhéjjal ott fekszik az oltár mellett, a konszekráció pillanatában benne föltámad a pap, és fölemeli a kezét és megáldja a kenyeret és a bort.

És ő veszi át a miséző paptól a funkciót, ő, a főpap, Róma püspöke, ő, aki misét mond. Nem arról van szó, hogy ő részt vesz egy paptestvérének a szentmiséjén, ahol ő, még így betegen is koncelebrál, hanem akkor ő ezzel a gesztussal főcelebránssá válik.

Amikor megtörténik a kenyér és a bor átváltoztatása, akkor a pápa visszasüllyed abba az állapotába, mint amiben korábban volt. Mozdulatlanul fekszik az ágyon. Egy jelét adja megint a jelenlétének, amikor imádkozza az a pár személy, aki a szentmisén részt vesz, az Úrfelmutatás után, hogy „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj”, akkor ő, hatalmas erővel a kezét remegve felemeli, és a mellét veri.

Ő, a főpap, aki bemutatta a szentmisét és megáldotta a kenyeret és a bort (…) Ha valaki pap itt ebben a században közöttünk, akinek a papságában, a papi szolgálatában az egész világ nem kételkedett, hogy Isten őt erre választotta ki, ezt ő az utolsó tudatosan átélt szentmiséjén jelezte, hogy ő ezt a megszentelő tevékenységet Isten kegyelméből még egyszer így átélhette és szolgálhatott így, ugyanakkor ő, aki Isten nevében a kenyeret és a bort megáldja, önmagát bűnösnek vallja.

. Ezt hagyja ránk testamentumként, ezt a két mozdulatot, a konszekráló mozdulatot, amellyel a pásztor a nyájának ennivalót ad: a Szentek Szentjét, Urunkat, Jézus Krisztust. Ugyanakkor ő, aki ilyen magasztos cselekedetre érdemesült az Isten kegyelméből, ő, amikor saját magáról szól, azt mondja: „non sum dignus”, nem vagyok méltó…

az, ami bennem elpusztíthatatlan, tovább él…” „nem halok meg egészen, az, ami bennem elpusztíthatatlan, tovább él…” (II. János Pál pápa: Római triptichon)