A JELÖLT ÉS A JELÖLŐ FOGALMA A jelölt és a jelölő szerepváltozásai A jelölt dominanciájától a jelölő dominanciája felé

I. Szemiotikai alapfogalmak Peirce a jel és a jeltárgy (jelölt) viszonya szerint a jeleket három csoportba osztotta: IKON – a jel hasonlít a jeltárgyára (pl. fénykép) IKON továbbá egy szintetizátorral előállított vonatfütty, valamint a szinte- tikus illatosító- és ízesítőszerek. Az ikonok értelmezését többnyire nem kell tanulnunk.

2. INDEX Olyan jel, amely valamilyen formában utal a jeltárgyára, azzal időbeli, térbeli vagy logikailag megragadható kapcsolatban van. Index pl. a füst a tűz jeleként, a forga- lomirányító rendőri karjelzések, az iránymutató nyilak stb. Az indexek értelmezését általában tanulnunk kell, de néha ki is találhatók.

3. SZIMBÓLUM Olyan jel, amely sem hasonlósági, sem egyéb kapcsolatban nincs a jeltárgyával. A jel és a jeltárgy közötti kapcsolat alapvetően önkényes, egyezményes, konvencionális. A szimbólumok értelme- zését teljes egészében tanulnunk kell. Szimbólumok pl. a nemzeti zászlók, a KRESZ-táblák nagyobb része (pl. behajtani tilos), és alapvetően az emberi nyelv is szimbolikus jelek összessége.

FONTOS!!! Egy-egy konkrét jel sosem tisztán ikon, index vagy szimbólum. Pl. egy fénykép alapvetően ikon, de a hasonlóság a jeltárgyával nem teljes: a jeltárgy méretére általában csak utal (ez indexikus vonás), miként a jeltárgy harmadik dimenziójára is. A három jeltípussal viszont teljes mérték- ben megragadható és leírható minden konkrét jel.

II. AZ EMBERI NYELV MINT SZEMIOTIKAI RENDSZER Az emberi nyelv önkényes jelek rendszere: a nyelvi jelek hangalakja és jelentése között nincs sem hasonlóság, sem logikailag megragadható kapcsolat: tehát az emberi szimbolikus jelrendszer. Kivételt képeznek a hangutánzó és hangfestő szavak, amelyek (bár alapvetően szimbolikusak), ikonikus vonásokat is mutatnak: pl. ‘kukorékol’. A névmásokban a szimbolikus alaptulajdonság mellett indexikus vonások fedezhetők fel.

III. jelölt -- jelölő a jelölő és jelölt fogalmát a svájci Saussure alkotta meg a 20. század elején; e két fogalom minden nyelvvel kapcsolatos dolog, így az irodalom számára is alapvető fontosságúvá vált a jelölő a szó hangképe, amelyhez a jelöltet, a fogalmat társítjuk jelölő és jelölt szorosan összetartozik, egymás nélkül értelmüket veszítik

„A nyelvet papírlaphoz is lehet hasonlítani: a gondolat az előlapja, a hang pedig a hátlapja; az előlapot nem lehet anélkül szétvágni, hogy ugyanakkor a hátlapot is szét ne vágnánk. Ugyanígy van a nyelvben is: sem a hangot nem lehet a gondolattól elválasztani, sem a gondolatot a hangtól; ezt az elválasztást csak absztrakció révén lehetne végrehajtani, amelynek az lenne az eredménye, hogy tiszta pszichológiát vagy tiszta fonológiát művelnénk.” (134. oldal)

A jelölő és a jelölt kölcsönös függése jelölő: ‘macska’ (a nyelv szava, ennek hangképe) jelölt: konkretizáció nélküli fogalom

IV. A jelölt és a jelölő szerepváltozásai Saussure a nyelvbeli jelölt—jelölő viszonyban egyenrangú egységet lát: jelölt és jelölő nemcsak kölcsönösen feltételezi egymást, hanem a nyelvhasználó tudatában egyenlő súllyal, egyenlő fontossággal jelennek meg. Ez annyit jelent, hogy egy szónak a hangalakja/írásképe és jelentése egyformán fontos. Elfogadható ez az állítás?

A jelölt és a jelölő az elsődleges szóbeliségben A jelölt és a jelölő egységét az írás előtti korban a jelölt dominálja; maguk a szavak (jelölők) mintegy másodlagosak a tartalmukhoz (jelöltjükhöz) képest, mintegy beleolvadnak a jelöltbe, önálló létük nincs. (Ez abból a körülményből is fakad, hogy fizikai létük a megszületésük pillanatában megszűnik, elenyészik.) A jelölt dominanciáját mutatják az ún. tabuszavak is (finnugor ‘medve’).

A jelölt és a jelölő jelölt dominálta egységét logocentrizmusnak nevezzük. A nyugati világot mindmáig alapvetően ez a szemlélet jellemzi. Erre a gondolkodásra jellemzők az olyan ellentétpárok, mint tartalom—forma, lényeg—jelenség, valóság—látszat stb.

A klasszikus próza az esetek többségében logocentrikus: a jelöltek jól elkülöníthetők a jelölőktől – a szövegek tartalmát megbízhatóan el lehet mesélni más jelölők alkalmazásával, azaz saját szavaimmal. A lírában már a korai időktől kezdve ennél jelentősebb szerep jutott a jelölőnek: egy klasszikus lírai verset sem tudok megbízhatóan elmesélni saját szavaimmal.

A jelölt és a jelölő az írásbeliségben Az elenyésző hangzó szóval szemben az írásban a szó (jelölő) fizikai létet nyer, megmarad; mi több, egyedül a jelölő nyer igazolható létet – a jelölt csupán a befogadó tudatában létezik, objektív ellenőrizhetőség nélkül. Jelölt és jelölő egysége természetesen itt is megvan, ezt az egységet azonban a korábbiakkal szemben a jelölő dominálja. Az irodalomtudomány a 20. század hatvanas éveiben ismeri fel a jelölő egyre növekvő szerepét az irodalmi szövegekben (Jacques Derrida: Grammatológia, 1967.). Derrida a jelöltet „transzcendentálisnak” nevezi, lévén hogy bizonytalan, megfoghatatlan, sok esetben minden befogadó más jelöltet rendel ugyanahhoz a jelölőhöz.

Míg a klasszikus irodalmi alkotófolyamatban az író mindig a jelölttől a jelölő felé, a tartalomtól a forma felé, a gondolattól a szöveg felé lépdel, addig a modern író esetében ez az út gyakorta fordított. (Barthes-tól idézi Chandler, Semiotics 52.) A lírai költészet esetében ez korábban sem volt ritkaság! (Pl. Balassi versei fölött feltünteti a követett formamintát: pl. ‘török nótára’.)

A jelölő és a jelölt(ek) a metaforikus szóhasználatban rózsaszál (jelölő) virág (jelölt1) nő (jelölt2) A jelölt evidenciája csökken, mivel kettő van belőle, s ez indirekt módon felértékeli a jelölő szerepét.

Egy metaforikus szóhasználatban gazdag szöveg olvasásakor sokkal inkább figyelünk a szavakra (a jelölőkre), a két vagy több jelöltet is mintegy a stabilan meglevő jelölőre „fűzzük fel”. A szépprózai szövegek 20. századi metaforizálódása irányította rá az irodalomtudomány figyelmét a jelölő szerepnövekedésére.