http://www.haltadefinizione.com/en/

A REMEKMŰALKOTÁS MŰHELYTITKAI 3 A REMEKMŰALKOTÁS MŰHELYTITKAI 3. A TÉMAVÁLASZTÁS SZOKATLANSÁGA ÉS A VIRTUÓZ KIDOLGOZÁS

AZ UTOLSÓ VACSORA HAGYOMÁNYOS ÁBRÁZOLÁSA Jézus jeruzsálemi Utolsó Vacsorájának ismert leírásaiban a keresztény liturgiákat létrehozó alapmondat: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre". Amit cselekedni kellett: a vacsora egyes elemei, a kenyér-törés, a kenyér és a bor kiosztása, hálaadó ima. Az Utolsó vacsora témájának korábbi értelmezései túlnyomó részben ezt a jelentet hangsúlyozták, Júdás a tanítványoktól elkülönülve, Jánost Jézus keblén pihenve ábrázolták. AZ UTOLSÓ VACSORA (EUKHARISZTIA) (MUSEO NACIONAL DEL PRADO) – JUAN DE JUANES

REMEKMŰVÉ TESZI A DRÁMAISÁGA A festmény azt a drámai pillanatot ábrázolja, amikor Krisztus a tanítványai felé fordul, és közli velük, hogy az egyikük elárulja őt. „„Bizony mondom néktek, egyiktek elárul.”” A tanítványok megdöbbenve hallgatják Krisztus vádjait. Melyikünk? Én? Lehetetlen! Közülünk valaki? Aligha! Melyik csoport melyik tagja fogja elárulni? Ő itt mellettünk? Nem valószínű: elkülönülve ugyan, de ugyanazon oldalán vagyunk. Tehát a túloldali két csoport valamelyikéből valaki. A hozzá közelebbiből? Ez valószínű: az árulók felülreprezentáltak a közelállók között. Vagy aki a legszélre szorult? Ennek is van annyi valószínűsége… Tizenegy ember gondolata másik tizenegyről – az annyi mint 121. Százhuszonegy pszichológiai történet! Önmagáról is elgondolkodik talán néhányuk. A drámai hatás mindenestül az alakok elrendezéséből és mozgásából, nem pedig az arckifejezésekből fakad. Leonardo több mint három évig festette az Utolsó vacsorát. Minden kézmozdulatot, minden fejbiccentést, minden szemvillanást átgondolt, sőt matematikai pontossággal kiszámított; minden tökéletesen illeszkedik, idomul egymáshoz, minden egyensúlyban van, a tizenhárom alak egységes egészet alkot. A jelenet értelmét nyilvánvalóvá teszik az arckifejezések és a mozdulatok, amelyeknek Leonardo páratlan mestere: „Az embernek éppen olyan sokféle ozdulata van, amilyen sokféleképpen hullámzik a lelke. Mert minden új lelkiállapot több-kevesebb mozdulatot vált ki.” Júdást pszichológiai eszközökkel különíti el - nem az asztal túloldalára helyezi el, a korábban szokásos módon, hanem úgy ábrázolja, amint a bűnös tanítványt megbénítja a rémület, s képtelen részt venni a többiek beszélgetésében.

A FESTÉSI TECHNIKA Társai a falfestményeiken szinte kivétel nélkül a freskótechnikát alkalmazták, s képeik épségben túlélték a századokat. De a freskófestőnek sietnie keltett, a festéket még a nedves vakolatra kellett felvinnie, hogy tökéletesen beszívódjon. Leonardo ezt nem tehette; neki idő kellett, az áhított tökélyt, roppant tehetsége ráadásaként, évekig tartó gürcöléssel akarta kicsikarni. Hiszen nemcsak festő volt, hanem feltaláló is, nem engedelmeskedhetett a vakolat, a mész és a festék parancsának. Meg kellett találnia a módját, miként kényszerítse rá a falat, hogy örök időkre megőrizze ecsetének vonásait. Sokáig azt hitték, hogy Leonardo olajfestékkel festette az Utolsó vacsorát; ám a vegyelemzés kimutatta, hogy a szilárd tempera valamiféle sajátságos változatát alkalmazta. Leonardo előbb az egész hatalmas felületet különleges alapozó réteggel vonta be, aztán feltalálta a maga olajtemperáját, amelyről szentül hitte, hogy ezer esztendőt is átvészel; csak ezután kezdte festeni a Megváltó drámáját. Most már nem kellett sietnie, elérte, hogy a refektórium fala évek múlva is ugyanolyan maradandóan szívja magába a festéket, mint az első napon. Sajnos a zseniális festési technika mégsem bizonyult tartósnak, amiről Goethe így ír: „Bizony szomorú, hogy ez az óvatos művész, aki nem győzte eléggé megválogatni a festékeit, tisztítania a firniszét, éppen a fstmény helyét, ami a legfontosabb, a döntő körülmény, nem nézte meg figyelmesen.” http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/errata/szabadvary-1.html

REMEKMŰVÉ TESZI A CENTRÁLIS PERSPEKTÍVA ALKALMAZÁSA A kép központi tengelye egybeesik a néző látósugarával. A centrális perspektíva a valóságábrázlás szinte mértani szerkesztéssel megvalósított eszköze, amely a reneszánsz individuumot szolgálja. A kép helyszíne egy tágas, emeleti étkezőhelyiség. Az asztal szokatlanul alacsony, így a tanítványok nagyobbnak tűnnek a valóságosnál. A kazettás mennyezet összetartó vonalai a kép szembetűnő perspektíváját adják. A szokványos elemzések szerint ugyanazzal a funkcióval, mint a többi, a kezek, a szemek vonalai – hogy ráirányítsák a figyelmet a középen ülő Jézusra. A perspektíva enyészpontja a főalakban fut össze. Minden forma, minden mozdulat egy dologra összpontosul, Leonardo egységbe foglalt két dinamikus tömeget oly módon, hogy az egyensúly egyetlen ponton nyugszik. Az enyészpont egyszersmind és mindenekelőtt a képen ábrázolt piramisszerű világ csúcsa. A távlat két egymással szemben elhelyezkedő piramisból áll – írta Leonardo da Vinci. Az egyiknek a csúcsa a szemig ér, talpazata pedig a horizont távolságában fekszik. A másik talpazata esik a szem felé, s a csúcsa a látóhatára. A látszólag egyszerű elrendezés bravúros lelemény. A tizenkét apostolt két csoportba rendezte… az alakok mozdulatai révén a központi figurához is elevenen kapcsolódnak