Prolegomena 6. 2013. 11. 03.

Filozófiai teológia. Az ókortól fogva számtalan kijelentést tettek istenről, amelyek az ész belátásain nyugodtak. Az (egyetlen) Isten egzisztenciája kétségbevonhatatlan és szükséges része volt a racionálisan levezethető világmagyarázatnak. Csupán az volt kérdéses, hogyan lehet ezt az Istent az ember szemszögéből helyesen leírni?

Karl Rahner /1904-1984/ A 'filozófia' (az ember önmagához téréseként) mindig is tartalmaz teológiai mozzanatot (akár tudjuk kifejezetten, akár nem): és ezért (tömören és csaknem durván kifejezve) a teológia nem lehet más, s nem is szükséges, hogy más legyen, mint az ember (a kegyelmet nyert ember!) gyökeresen önmagához térő filozófiája.” Isten Lelke már a szóbeli kinyilatkoztatás és történelmi úton való elterjedése és teológiai megfontolása előtt kiárasztotta kegyelmét az emberre. A kegyelem megváltoztatja az ember transzcendentális tudatát.

Immanuel Kant hagyományos istenbizonyítékokon gyakorolt kritikája miatt a filozófiai teológiai hihetősége megingott. Kant: Isten nem az ész által megismerhető tárgy, léte sem nem bizonyítható, sem nem vitatható, hanem regulatív eszme, ezáltal vihetünk egységet a tapasztalati összefüggésekbe, úgy kell elgondolni a világot, mintha Istentől függne.

Mint posztulátum a moralitás alapja az erkölcsi ész követelménye, a morális törvény bennünk lakozik, jobbá válással tetszhetünk a legfőbb lénynek. Csak a tisztán morális vallás gondolható el. Szükségünk van regulatív eszmére, abszolút erkölcsre és legfelső intelligenciára.

Az emberi ittlét (Dasein) kérdése (létre való nyitottsága) Az emberi ittlét (Dasein) kérdése (létre való nyitottsága). Ha az ember tudatosan szemben áll a vallás bármiféle formájával, akkor az élet értelmének kérdése még nem talált válaszra. Éppen a nem vallásos emberek érzik például a halandóság tudatát nyomasztónak, mert a feltartozhatatlan halál minden autonóm értelemadást kérdésesnek mutat. Az a kétség, amelybe e kérdés által eshet az ember, eltérő módon azon hatalom utáni vágy „fonákjaként” értelmezhető, amely ezt a kétségbeesést túlszárnyalni igyekszik.

A kinyilatkoztatás inkluzív és exkluzív értelmezése Az emberi istenismeret különböző formáinak megítélése attól függ a teológiatörténetben, hogy Pálnak a Rm 1-ben található két megállapítása közül melyiket hangsúlyozzák jobban:

Ahol a hangsúly inkább - 1 Ahol a hangsúly inkább - 1. értelemben - Isten teremtő munkájából való megismerhetőségére kerül, ott egyúttal a teremtésben adott és Krisztus általi kinyilatkoztatás közötti kontinuitás fejeződik ki: Krisztus kinyilatkoztatása Istennek csak azon Ismeretéhez kapcsolódhat, amellyel Pál szerint már minden ember korábban rendelkezett. Ebből Krisztus kinyilatkoztatásának inkluzív (a Biblián kívüli Istenről tett kijelentéseket is magába foglaló) értelmezése adódik. „Mert ami benne láthatatlan, tudniillik az ő örökkévaló hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva alkotásaiból megérthető és meglátható. Nincs tehát mentség számukra” 20. v.

Ahol ezzel szemben - 2. értelemben - a teremtésben adott kinyilatkoztatás emberek általi félreértésére, figyelmen kívül hagyására, vagy a vele való visszaélésre kerül a hangsúly, ott a Krisztus kinyilatkoztatásának (a történelemben tett isteni kinyilatkoztatástól való) különbözőségét hangsúlyozzák. „mert bár a Istent megismerték, mégsem dicsőítették Istenként…” 21. v.

Der evangelisch-lutherische Gottesdienst Der evangelisch-lutherische Gottesdienst. Kolorierter Holzschnitt von Lucas Cranach d.Ä., 1550

Inkluzív értelmezése a kinyilatkoztatásnak Nincs ellentét, mindkét irányból helyes Istenismeretre lehet jutni.

Exkluzív értelmezése a kinyilatkoztatásnak

A kereszténység politeizmus kritikája és az újplatonizmus egyáltalán nem kapcsolódott egymáshoz természetesen, hanem részben keserű viták fűszerezték. Mindenesetre, a keresztény teológusok a filozófia politeizmus- kritikáját nem hagyták figyelmen kívül. A filozófiát olyan lehetőségként fogták fel, ami által ésszerű gondolkodáson keresztül egy fontos lépés tehető a pogány bálványimádás hamisságától az igazsághoz, amelynek teljes birtoklására először a keresztények jutottak el.

Így válhatott a filozófiai teológia, tehát az emberi értelem megismerésén nyugvó tanítás Istenről, a keresztény igazságismeret alapjaként elfogadhatóvá. A kettő nem válik teljesen eggyé, mert csak Isten létének és egyedüliségének belátásához vezetett a „filozófiai teológia”, nem pedig az egyedül Krisztusban megjelenő isteni üdvakarathoz – ehhez azonban már a természetfeletti kinyilatkoztatás szükséges. Jóllehet a „filozófiai teológia” képes lehet arra, hogy Krisztus természetfeletti kinyilatkoztatásának fogadására előkészítsen.

Plótinos /203-269/ újítása az, hogy a léthierarchia csúcsára az Egyet helyezi, amelyben különbség nem fedezhető fel, és amely kizár minden sokféleséget. Túláradása folytán jött létre a valóság többi szintje. Olyan, mint egy örökké égő tűz, amely anélkül sugározza szét melegét és fényét, hogy maga ettől kevesebb lenne. Az Egy mint legfőbb alapelv!

Justinus (*100-165) úgy látja, hogy mindazok, akik értelmesen (meta logou) éltek, mint Hérakleitosz és Szókratész, keresztyének voltak. Justinus „egyben látja” az üdvtörténetet és a profán történelmet. A logosz fogalma alkalmas arra, hogy Isten igéjét és az értelmet ne ellentétként, hanem ugyanannak tekintsék. Ugyanaz az egy logosz hat a történelemben: mag- vagy csíraszerűen (logosz szpermatikosz) a nem keresztyén világban, és ez lesz teljességgel nyilvánvaló a keresztyénségben. Isten ugyanis a teremtett világban mindenütt elvetette az igazság magvát. A keresztyénség ezért nála egyfajta „kinyilatkoztatás-filozófia”.

Az I. vatikáni zsinat dogmatikai konstitúciójában a katolikus hitről „Dei Filius” (1870. április 24.) mind a természetes és természetfeletti kinyilatkoztatás megkülönböztetését, mind pedig Isten biztos megismerhetőségét „az emberi ész természetes világosságával a teremtett dolgokból” hivatalos tanítássá emelte és ennek a felfogásnak az ellenségeit ’anathema-val’ (átokkal) sújtja. IX. Pius és a tévedhetetlenség dogmája

A 2. vatikáni zsinat dogmatikai konstitúciójában az isteni kinyilatkoztatásról „Dei verbum” (1965. november 18.) döntő kijelentéseit az ember természetes istenismeretéről 1870-ből megismételte (a következő szövegben a „Dei Filius-ból” származó idézetek kurzívak). A Szent Zsinat vallja, hogy "Istent, mindenek létalapját és célját, az emberi ész természetes világosságával a teremtett dolgokból biztosan meg lehet ismerni" (vö. Róm 1,20); tanítja, hogy az isteni kinyilatkoztatásnak kell tulajdonítani "hogy mindaz, ami az isteni dolgokban az emberi értelem számára önmagában nem elérhetetlen, az emberi nem jelen állapotában is mindenki számára akadálytalanul, bizonyossággal és minden tévedés nélkül megismerhető."

A racionális istenismert számára megállapított előkészítő funkciót, Krisztus kinyilatkoztatásának befogadására, a katolicizmus a 20. század során a nem keresztény vallások isten-tapasztalataira, sőt az igazságkeresés nem vallásos formáira is kiterjesztette. Ekkor természetesen állandósul az az igény, hogy az igazság teljes egésze kizárólag Krisztusban mutatkozott meg és egyedül a római-katolikus egyházban maradt fent autentikusan (hiteles, valódi) mind a mai napig.

Ám egyéb felekezetek, vallások és világnézetek is az isteni gondviselése által bontakoznak ki, aki minden embert üdvösségre akar vezetni. Ezáltal nem csupán a keresztények, hanem minden ember Isten népéhez tartozik. Ez a gondolat a 2. vatikáni zsinat során különösen is jelentőssé vált, nevezetesen az egyházról szóló dogmatikai konstitúcióban, „Lumen gentium” (1964. november 21.): „Isten népének e katolikus egységébe tehát, mely előre jelzi és előmozdítja az egyetemes békét, minden ember meg van hívva és különféle módon hozzá tartoznak vagy hozzá vannak rendelve mind a katolikus hívők, mind a többi Krisztusban hívő, mind pedig általában az emberek, akiket Isten kegyelme meghívott az üdvösségre.”

„A protestáns hívők közösségei azonban, amelyekre nem jellemző a Dominus Iesus (2000, Ratzinger, 36 o.) által hangsúlyozott, sőt egyedül döntőnek nyilvánított két „egyházzá tevő” jegy; a püspököknek az apostoloktól eredő jogfolytonossága és az Eucharisztia misztériuma teljességének elfogadása, más minősítést kapnak. „Azok a közösségek ellenben, melyek nem őrizték meg az érvényes püspökséget és az Eucharisztia misztériumának eredeti és teljes valóságát, nem egyházak a szó sajátos értelmében, mindazonáltal, akiket e közösségekben megkeresztelnek, azok a keresztség révén beletestesülnek Krisztusba, s ezért bizonyos, jóllehet tökéletlen közösségben vannak az Egyházzal”.

Egyház és a nem keresztények Azok végül, akik még nem fogadták el az evangéliumot, különféle módokon vannak Isten népéhez rendelve. Elsőként az a nép, mely a szövetségeket és az ígéreteket kapta, s melyből Krisztus test szerint származik (vö. Róm 9,4-5), az atyák miatt nagyon drága választott nép: Isten ajándékai és meghívása ugyanis megbánás nélkül valók (vö. Róm 11,28--29). De az üdvösség terve azokat is átöleli, akik elismerik a Teremtőt, köztük elsősorban a mohamedánokat, akik azt vallják, hogy Ábrahám hitén vannak és velünk együtt imádják az egy Istent, aki irgalmas és az utolsó napon megítéli az embereket. Isten azoktól sincs távol, akik árnyékokban és képekben keresik az ismeretlen Istent, mivel Ő ad mindennek életet, lélegzetet és mindent (vö. ApCsel 17,25--28), s mint Üdvözítő azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (vö. 1Tim 2,4). /Lumen gentium/

Akik ugyanis Krisztus evangéliumát és az ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az örök üdvösséget. Az isteni Gondviselés azoktól sem tagadja meg az üdvösséghez szükséges segítséget, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de -- nem az isteni kegyelem nélkül -- iparkodnak becsületesen élni.

Az emberek azonban gyakran, mert a Gonosz rászedte őket, belevesztek okoskodásukba és Isten igazságát hazugsággal cserélték föl azáltal, hogy inkább szolgáltak a teremtménynek, mint a Teremtőnek (vö. Róm 1,21.25), vagy Isten nélkül élve és meghalva ebben a világban a végső kétségbeesés fenyegeti őket. Ezért Isten dicsőségére és mindannyiuk üdvösségének előmozdítására az Egyház, emlékezve az Úr parancsára: "Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek" (Mk 16,15), gondosan törekszik arra, hogy támogassa a missziókat. /Lumen gentium, 2, 16./