A kereszténység hivatalos vallássá válásának folyamata A „konstantini fordulat” és az azt követő fejlemények

1. Konstantin megtérése Konstantin „megtérése” fordulópontot jelentett a Római Birodalom és az Egyház viszonyában: Az uralkodó segítette az Egyházat. Az Egyház egyre inkább részt vett magas politikai döntésekben. Ebben az időszakban egyfajta „keveredés” (másképpen: párhuzam) fedezhető fel a kereszténység és a szoláris monoteizmus között:

Az ószövetségi próféciák Krisztusról mint az „igazság napjáról” jövendölnek. Alexandriai Kelemen (200 körül) az égen átszekerező napistenként ír Krisztusról. Tertullianus szerint sok pogány úgy vélte, hogy a keresztények a napot imádják, mivel a „nap napján” gyűltek össze, és kelet felé fordulva imádkoztak. Nyugaton a IV. század elején Krisztus születésnapjaként kezdték ünnepelni a napisten születésének ünnepét. Konstantin csak a halálos ágyán keresztelkedett meg, de ez abban az időben megszokott volt.

2. Konstantin támogatása az egyház részére A kereszténység mint „támogatott” vallás: Konstantin úgy vélte, hogy keresztényként uralkodói kötelessége az Egyház segítése, valamint az egységes Egyház fenntartása (ugyanakkor nem tette a kereszténységet a Birodalom hivatalos, kizárólagos vallásává). Intézkedései (többek közt): Bizáncban két pompás templomot is épített – az apostolok és a béke tiszteletére (a Hagia Sophia székesegyház elődjét fia, Constantius emeltette, ez a VI. században tűzvész áldozata lett, és Jusztinianus építtette újjá – a másik két templommal együtt). De felállíttatta a napisten szobrát is (ez egyébként az ő vonásait viselte).

Bőkezűen támogatta az Egyházat: Pénzt adott Bibliákra, templomokat építtetett (pl. Rómában Péter és Pál sírja fölé), a pápának ajándékozta rezidenciául a Lateráni-palotát. A tartományok jövedelmének egy meghatározott részét egyházi jótékonyságra fordította (ez olyan jelentős összeg volt, hogy amikor Iulianosz uralkodása után ismét folyósították ennek harmadát, még mindig soknak számított).

Törvényeket hozott a gyermekek, a rabszolgák, a parasztok és a rabok védelmében (pl. megtiltotta, hogy a foglyok arcára bélyeget süssenek, mert az ember az Isten képére teremtetett). Bezáratta a bíróságokat vasárnap, illetve erre a napra tette a vásárokat, vagyis pihenőnappá tette ezt a napot (korábban minden nyolcadik napon volt a vásár, amikor nem dolgoztak), ugyanakkor mindig a „nap tiszteletreméltó napjaként” említi.

Amikor Arius fellépésével veszélybe került az Egyház egysége, lemondta a Szentföldre tervezett zarándokútját, és zsinatot hívott össze (Nikaiába, 325 húsvétjára). Ez volt az első „ökumenikus” vagy „egyetemes” zsinat, ahol a Fiúnak az Atyával való egylényegűségéről határoztak a püspökök (a 220 megjelent püspökből 218 aláírta a hitvallást – két líbiai püspök csak azért nem, mert a zsinat Alexandria fennhatósága alá helyezte őket).

3. A kereszténység: államvallás A pogányság „továbbélése”. Konstantin megtartotta a „pontifex maximus” címet, és nem kifogásolta azt a szokást, hogy a császár tiszteletére emeltek templomokat. Julianus 361 és 363 között ismét visszatért a pogány vallásra, és üédözte a keresztényeket. A kereszténység államvallássá válása: 380-ban Theodosius, Gratianus és Valentinianus császárok előírták a Birodalom területén élők számára a kereszténység felvételét, így ez lett a „birodalmi vallás”. Először azonban nem büntették vagy üldözték a pogányokat. Theodosius 391-ben betiltott minden pogány rítust, és halálbüntetéssel sújtotta azokat, akik nem tértek át a kereszténységre: A kereszténység üldözöttből üldöző lett…

Ugyanakkor a kultúra továbbra is elsősorban a pogány görög műveltség maradt: Még a keresztény tanítók is ezt adták tovább. Az irodalomban továbbra is születtek a pogány, klasszikus hagyományt követő művek (pl. Héliodórosz). A platóni Akadémia 529-ig működött. A – platóni Akadémiát is bezáró – Jusztinianus császár uralkodásáig hivatalokat is tölthettek be pogányok. A helyzetben az ő (és felesége: Theodóra) uralkodása hozott végleges változást.